Foszlányok

Öt kokárdát viselő embert láttam hétfő délután a pesti belvárosban, az egyik közülük én voltam. Szépen sütött a nap, sokan voltak az utcán, de még maszkot is többen hordtak, mint nemzetiszín szalagot.

Vajon mi történt március tizenötödikével? Hol múlt el az az azonosulás, amelyre mindenki emlékszik, akinek saját élménye a ’89 előtti világ? Demszky Gábor tojásos kabátjánál? A 2002-es választás elhúzódó kokárdaviselésénél? A nagy havazásnál, amikor aki tehette, átült egy másik autóba? Hol szürkült bele az ünnep a hosszú hétvégék punnyadt sorába?

Nem lehet meghatározni a pillanatot, de az eredmény itt van, előttünk. A márciusi ifjak, a sajtószabadság, a polgári szabadságjogok, a nemzeti önigazgatás egyrészről unalmas tankönyvi lecke, másrészt agyonkoptatott politikusi szólam - hol így csavarják, hol úgy, kinek mire van épp szüksége. Színét és tartalmát vesztette, mint a „nemzeti” jelző: az már sosem fog közösséget jelölni, amit barna keretben felmázolnak minden trafikra.

Ahogy nem lesz többet közös büszkeségünk a művészeti díjak sora sem, amelyeket következetesen a rendszerhűség kifizetésére használ a hatalom. Ahol a hajdani Kossuth-díjas martinászok szorgalmával termelő kurzusszobrász meg a színművészetisek lázadását pépesítő-elkenő alkalmazott művész kapja a legmagasabb kitüntetést, és ha az állam újságírói díjain röhögni mer a szakmabeli, akkor bizton meghosszabbítják Stefkát akár Bicskéig is, ott teljesen fölösleges megérhető árokbetemetésben bízni.

Orbán Viktornak hála, a rendszerváltó nemzedékek már úgy múlnak el ebből a hazából, hogy látták kettémetszeni egy évszázad közös szimbólumait. Ünnepet, jelzőt, jelképet, kitüntetést. Két ország, két társadalom, két igazság mered egymásra hideg gyűlölettel, és nincs az a trikolór, ami egy varázsütésre egybe tudná forrasztani őket újra. Innen kell felállni valahogy.