Nagyon fontos és hiánypótló, ha egy kortárs író korábban elhallgatott tabuhoz nyúl, olyan témához, amelyről évekig nem lehetett beszélni. A harmincas éveiben járó Durica Katarina a kilencvenes években lezajlott dunaszerdahelyi maffia eseményeket dolgozta fel néhány évvel ezelőtt megjelent, A rendes lányok csendben sírnak című regényében. A szerzőnő csaknem húsz évvel az események után interjúkat készített érintettekkel, ez alapján írta meg művét, amely három női sorson keresztül mutatja meg a történéseket. A regényből készült színpadi változatot Kovács Krisztina jegyzi.
Egy panelház három lakásába pillanthatunk be párhuzamosan. Három generáció, három nő történetét ismerhetjük meg. Három trauma, három nézőpont. Hildáé a diáklányé, aki csoportos erőszak áldozatává válik, Júliáé, akinek nagy szerelméről derül ki, hogy érintett a maffia eseményekben és Erzsié, akinek a fia szintén részese az eseményeknek. Három egymásba érő monológot kapunk. Fokozatosan tárulnak fel a borzalmak. Finoman adagolva, módszeresen. A lakótelepi panelterekben mind a három nő látszólag nyugodtan éli a napi rutinját, aztán mégis belesodródnak a maffiauralomba, úgy, hogy gyakorlatilag áldozattá válnak, miközben a környezetükkel együtt statisztálnak egy társaság rémtetteihez. Látják, főként a felnőtt nők, mi is zajlik körülöttük, de nem akarnak hinni a szemüknek. Félrenéznek. Elfordítják a fejüket, ahelyett, hogy fellázadnának, kitörnének a csendes hallgatás útvesztőjéből. Ami igazán aktuálissá teszi az előadást a tabudöntésen kívül, hogy erről a fejfélrefordításról beszél felkavaróan. Feltéve azokat a kérdéseket, amelyeket mi is nap mint nap felteszünk magunknak, vagyis meddig szabad még hallgatni, nem üvölteni, kizárólag a túlélésre játszani, lesöpörve azt a dilemmát, hogy mi is a valódi ára és a következménye a vállalt kompromisszumoknak.
Paczolay Béla, aki rendezett már női témájú előadást, az Egyasszonyt a Jurányiban, most is remekül megérzi a lényeget. Na és kellő empátiával közelít a figurákhoz és ezt sok finom részlettel képes is ábrázolni a színpadon. Ami a legfontosabb, hogy jelenlétet rendez, a színésznők akkor is jelen vannak, amikor nem ők beszélnek. Egy egy gesztussal, érintéssel, vagy éppen valamilyen cselekvéssel éreztetik, hogy ez az egész nem egy személy története, hanem sokuké. Mindhárom alakítás magával ragadó. Márkus Luca Hildája annyira természetes és bátor, hogy érdemes őt mindenképp megjegyezni magunknak. Ahogy a csoportos erőszakot elmeséli, az egyszerűen nehezen feledhető. Úgy mondja el, hogy azt érezzük, mintha velünk történne, mintha velünk esne meg ez a szégyen, nemtől, kortól függetlenül. Képes kiterjeszteni és átélhetővé tenni az egyéni traumát az áldozattá válás megfékezhetetlen lavináját és keservét.
Kiss Mari Erzsije egy anya kétségbeesett vallomása, egy anyáé, aki érzi, hogy bűnös a fia, amiért aztán a fiú meg is bűnhődik, de ő mégiscsak anya, aki a fiáért tűzbe menne, még akkor is, ha véres a nadrágja, és hasba rúgja a boltost. Mindig is az ő Ricsije marad, még akkor is ha a fiút felrobbantják.
Balázsovits Edit Júliája szintén áldozat, aki bár férjnél van, összejön a nála fiatalabb Andrással. Új életről álmodik, de végül jön a kegyetlen kijózanodás. Övé a végső monológ is, amikor már eltelik sok idő, de a markolók elkezdenek dolgozni. Ő pedig szemtanúként végig kell, hogy nézze, amikor az eltűntnek hitt szerelmének a korábban éppen általa ajándékozott szvettere kerül elő a föld mélyéről. Ahogy ő fogalmaz: kapás van. Kihalásszák a bordó ruhadarabot. Vége, nincs már hova elfordítani a fejét.
Infó:
Durica Katarina: A rendes lányok csendben sírnak
Színpadi adaptáció: Kovács Krisztina
Rendező: Paczolay Béla
Vígszínház Házi Színpad, stream premier
