Előretörtek a holland liberálisok, meginogtak a kormányzati erőviszonyok

Rutte a papírformának megfelelően győzött, ám a választás meglepetéseket is hozott: a baloldal összeomlott, a szélsőjobb erősödött.

Mosollyal az arcán nyugtázta a kamerák előtt Mark Rutte, hogy pártja, a konzervatív-liberális Néppárt a Szabadságért és Demokráciáért (VVD) sorozatban a negyedik holland parlamenti választáson győzedelmeskedett. A holland miniszterelnök elégedett lehetett, hiszen az előzetes eredmények alapján tömörülése 35 mandátumot szerzett a 150 fős parlamentben, vagyis kettővel többet, mint négy évvel ezelőtt. Az exit pollokat azonban a koalíciós partner, liberális “66-os Demokraták” (D66) elnöke, Sigrid Kaag fogadta igazán kitörő boldogsággal: felpattant az asztalra és azon ugrált örömében. A látványos ünneplés annak tudható be, hogy D66 az előzetes felméréseket messze felmúlta, az eddigi összesítések alapján 24 mandátumot szerzett - ilyen jó eredményre története alatt csak egyszer volt korábban példa.

A 66-os Demokraták előretörésében kulcsszerepe volt az ENSZ-diplomatából politikussá vált Kaagnak, aki egyebek mellett azzal tűnt ki a mezőnyből, hogy a tévévitákon határozott EU-párti irányvonalat képviselt, éles szóváltásokba keveredve az euroszkeptikus Geert Wildersszel, a szélsőjobboldali Szabadságpárt (PVV) vezérével. A liberálisok sikere egyben azt is jelentette, hogy a PVV harmadik helyre szorult. Az Orbán Viktor barátkozó Wilders számára nem térült meg a kampányba fektetett munka: hiába cserélte 50 oldalas részletes programra a négy évvel ezelőtti egyoldalas iszlám és bevándorlásellenes pamfletjét, zsugorodott a szavazótábora. Szélsőjobboldali vetélytársa, Thierry Baudet viszont jól helyezkedett, az általa vezetett Fórum a Demokráciáért (FvD) vírustagadó platformmal bezsebelte a korlátozásokkal szembeni protestszavazatokat és ennek köszönhetően 2-ről 8-ra növelte képviselőinek számát. Figyelemreméltó teljesítmény ez, különösen annak fényében, hogy tavaly ősszel bezuhant az FvD népszerűsége a pártszakadást okozó antiszemita botrány következtében.

A választások nagy vesztesének a baloldali erők számítanak: a Munkapárt (PvdA), a Baloldali-Zöldek (GL) és a Szocialista Párt (SP). Ez a három párt összességében harmadával kevesebb mandátumot szerezett 2017-hez képest, részben azért, mert D66 elhappolta előlük a szavazatokat. “A szociáldemokrata erők gyengelkedése beleillik az Európa szerte megfigyelt hosszútávú trendekbe, amelyben szerepet játszik az is, hogy ma már a szavazók nem feltétlenül a hagyományos jobb-baloldali felosztás mentén azonosítják be magukat, hanem egyre inkább a kozmopolita-nacionalista tengely mentén. Láthatjuk ezt Franciaországban, ahol a centrista Emmanuel Macron és a szélsőjobboldali Marine Le Pen szembenállása határozza meg a politikát vagy Németországban, ahol a Zöldek és az AfD képviselik az új ellenpólusokat ” - magyarázta lapunknak Tom Theuns, a Leideni Egyetem Politikatudományi Intézetének európai politikával és politikaelmélettel foglalkozó adjunktusa. A szakértő hozzátette, hogy a holland baloldali pártok rossz szereplésénél azért egyéni tényezőknek is szerepe volt. A Baloldali-Zöldek esetében például problémát okoztt, hogy más pártokhoz képest kevésbé határozottan kampányoltak az eddig fő témájuknak számító klímavédelem ügyében, a Munkapártot pedig az ingatta meg, hogy pártelnökük januári lemondása miatt új vezetéssel vágtak neki a választásnak.

Egyelőre csak találgatni lehet, hogy az erőviszonyok átalakulása hogyan befolyásolja a negyedik Rutte-kormány irányvonalát. Nem kizárt, hogy a jól szerepelő D66 megpróbálja kiszorítani a két kereszténydemokrata pártot - a mandátumokat vesztő CDA-t és a stagnáló CU-t - a koalícióból, hogy a helyüket baloldali progresszív erőket vegyék át. Ezt azonban megnehezítheti, hogy Rutte azt ígérte: a koronavírus-járványra való tekintettel mielőbb végbemegy a kormányalakítás. Hollandiában ez azonban sosem megy gyorsan - a legutóbbi négypárti koalíció rekord hosszúra nyúló, csaknem hét hónapnyi vajúdás után született meg.