Nehéz lenne sok a regnáló hatalommal szembeni sikeres lázadást felsorolni a magyar történelemből, és az idei március 15. utáni közhangulat végképp nem az optimistákat erősíti.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói és tanárai azonban visszaadhatják azok hitét, akik szerint nem csak erőből ért az ember.
A kormány mindent megpróbált elvenni tőlük: autonómiát, egzisztenciális biztonságot, a tanulás és tanítás örömét, eredményeket, internetet. Megszegte a maga által hozott törvényeket is, mímelt tárgyalást, bedarált művészt és katonát. A győzelem biztos tudatában jutalmazott a közös zsebből: adott pénzt, paripát és kitüntetést azoknak, akik érvényteleníteni akartak 155 év kultúrtörténetet, nem mertek szembeszállni a hatalommal, túlélésre játszottak.
Az ellenállók kockáztattak: talán nem lesz diplomájuk, talán esélytelenül pályáznak állásokra, talán fizetés nélkül dolgoznak, esetleg a sokuknak már ismerős, megtűrt rendszerkritikus művésztanárként bolyonganak ellenzéki műhelyeket keresve. Politikai ketrecbe zárhatják őket anélkül, hogy bárki megkérdezné, mit gondolnak a világról. A vereség árnyékában csupán abban lehettek biztosak, hogy a méltóságukat senki nem tudta elvenni tőlük. Igaz, ez sem kevés.
A szabad egyetemi polgárok küzdelmének híre gyorsan elért a határon túlra, és onnan érkezik a segítség is. A hazai akkreditációs rendszeren kívüli megoldást kínálva öt külföldi egyetem elismeri százötven hallgató eddig megszerzett kreditjeit, a mestereikkel folytatott további munkát, és a Magyarországról korábban száműzött egyetem, a CEU megoldja a vidéki hallgatók lakhatását.
Íme, mégis győzhetnek a bátor ellenállók. Az pedig a történelem fura fintora, hogy az egyik segédkezet nyújtó alma mater abban az Ausztriában van, amelyet így március idusán elnyomóként szokás emlegetni e kilencvenháromezer négyzetkilométeren.