Budapesti Olimpia - Büszkék lennénk rá, de a fenébe kívánnánk

Az olimpiarendezés kapcsán alapos kavarodás van a fejekben, de az biztosnak tűnik, hogy a nemzeti büszkeséget felülírják a közéleti tapasztalatok.

A magyarok többségét, 58 százalékát büszkeséggel töltené el, ha hazánk olimpiát rendezne. Ez az egyik alapállítása annak a kutatásnak, amit a Publicus Intézet készített a Népszava megbízásából. A másik meg az, hogy az emberek nagyobb része (59 százaléka) nem akarja, hogy Magyarország adjon otthont az ötkarikás játékoknak. Az ellentmondás magyarázata, hogy miközben a polgárok számos előnyét is látják az olimpiarendezésnek, meggyőződésük, hogy ez egy politikavezérelt, korrupt projekt lenne.

Emlékeztetőül: a felmérés apropója az volt, hogy a Magyar Olimpiai Bizottság belengette: érdemes lenne idehozni a 2032-es ötkarikás játékokat. Hogy most a „sportszervezet” rukkolt elő az ötlettel, miközben a 2024-es olimpia rendezésébe még a kormány állt bele, nem véletlen. Hiszen 2017 februárjában a kabinet megtanulta a leckét, amikor a Momentum népszavazási kezdeményezést indított az olimpiarendezés ellenében, és több mint 266 ezer budapesti jelezte szignójával (a referendum megtartásához igazolni kell a törekvés támogatottságát), hogy nem kér ebből a sportünnepből.

Ám hiába volt most hivatalosan a MOB az ötletgazda, az emberek 69 százaléka biztos benne, hogy a kormány ambíciójáról van szó (így látja ezt egyébként a Fidesz-szavazók 31 százaléka is). Ez pedig azt jelenti, hogy a választók az olimpiát – minden nemzeti büszkeségük ellenére – pártpolitikai ügyként kezelik, így nem csoda, ha a Publicus úgy találta, hogy az emberek 70 százaléka szerint most is összegyűlne elég aláírás egy olimpiaellenes népszavazás kiírásához.

Két nullázó tényező

És ennél a pontnál lényegében el is dőlt az olimpia kérdése: ilyen mérvű ellenállás esetén a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) üzembiztosan nem adja a magyar fővárosnak a játékokat (hisz a NOB azt szereti, ha a projektet szeretik). Ráadásul ez a közhangulat valószínűleg nem változik, ugyanis a kutatás azt mutatja: 2017-ben – emlékei szerint – a lakosság 55 százaléka nem akart ötkarikás játékokat. Azóta ez az arány némiképp hasasodott. (Az ellenállás növekedésének egyik oka lehet, hogy a járványhelyzet miatt tízezrek veszítették el a munkájukat, és százezreknek romlott az életszínvonala – azaz az olimpiai pályázat jelenleg sokadrangú kérdés.

Akad azonban még egy csavar a történetben. A felmérés adatainak összegyűjtésével egy időben a NOB február 24-én bejelentette: az ausztráliai Brisbane-nel kezd egyeztetni a 2032-es nyári olimpia lebonyolításáról. Alig egy héttel később a NOB már azt kommunikálta, hogy Brisbane minden szempontból megfelel a rendezési feltételeknek. (Ausztráliában utoljára 2000-ben volt olimpia, akkor Sydney rendezte.) Korábban olyasmire nem volt példa, hogy a NOB nyíltan odaálljon egy jelentkező mellé. Eddig az volt a menetrend, miszerint az érdeklődő városok 9 évvel az aktuális játékok előtt jelezték rendezési szándékukat, ezt követte egy kétéves pályázati időszak, amikor meghatározott időközönként kellett benyújtani a kandidálást igazoló dokumentumokat a NOB-hoz. A NOB tagjai személyesen is fölkeresték az olimpiát áhító városokat, végül 7 évvel a játékok időpontja előtt eldőlt, ki lehet a házigazda.

Tizenhatmilliárd a kukában

A NOB azért változtatott ezen a rendszeren, mert indoklása szerint komoly költségektől lehet megkímélni azokat a jelentkezőket, akik végül nem kapják meg a rendezési jogot. És tényleg: az adófizetők pénzéből 2015–2017 között tizenhatmilliárd forint közpénzt költöttek el a 2024-es budapesti olimpiai pályázat előkészítésére. A felhasználás mikéntje erősen kérdéses volt. Például a 2016-os riói nyári olimpiára huszonhárom embert utaztatott ki, hogy a helyszínen tanulmányozzák, milyen feladatokat kell megoldaniuk a rendezőknek – a csoport tagja volt többek között Köves Slomó rabbi és Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspök is, az nem derült ki, hogy milyen észrevételekkel segítették az előkészületeket.

És akkor a számok: