Előfizetés

Budapesti Olimpia - Büszkék lennénk rá, de a fenébe kívánnánk

Bernau Péter
Publikálás dátuma
2021.03.21. 10:00

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Az olimpiarendezés kapcsán alapos kavarodás van a fejekben, de az biztosnak tűnik, hogy a nemzeti büszkeséget felülírják a közéleti tapasztalatok.
A magyarok többségét, 58 százalékát büszkeséggel töltené el, ha hazánk olimpiát rendezne. Ez az egyik alap­állítása annak a kutatásnak, amit a Publicus Intézet készített a Népszava megbízásából. A másik meg az, hogy az emberek nagyobb része (59 százaléka) nem akarja, hogy Magyarország adjon otthont az ötkarikás játékoknak. Az ellentmondás magyarázata, hogy miközben a polgárok számos előnyét is látják az olimpiarendezésnek, meg­győződésük, hogy ez egy politikavezérelt, korrupt projekt lenne. Emlékeztetőül: a felmérés apropója az volt, hogy a Magyar Olimpiai Bizottság belengette: érdemes lenne idehozni a 2032-es ötkarikás játékokat. Hogy most a „sportszervezet” rukkolt elő az ötlettel, miközben a 2024-es olimpia rendezésébe még a kormány állt bele, nem véletlen. Hiszen 2017 februárjában a kabinet megtanulta a leckét, amikor a Momentum népszavazási kezdeményezést indított az olimpiarendezés ellenében, és több mint 266 ezer budapesti jelezte szignójával (a referendum megtartásához igazolni kell a törekvés támogatottságát), hogy nem kér ebből a sportünnepből. Ám hiába volt most hivatalosan a MOB az ötletgazda, az emberek 69 százaléka biztos benne, hogy a kormány am­bí­ció­­járól van szó (így látja ezt egyébként a Fidesz-szavazók 31 százaléka is). Ez pedig azt jelenti, hogy a választók az olimpiát – minden nemzeti büszkeségük ellenére – pártpolitikai ügyként kezelik, így nem csoda, ha a Publicus úgy találta, hogy az emberek 70 százaléka szerint most is összegyűlne elég aláírás egy olimpiaellenes népszavazás kiírásához.

Két nullázó tényező

 És ennél a pontnál lényegében el is dőlt az olimpia kérdése: ilyen mérvű ellenállás esetén a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) üzembiztosan nem adja a magyar fővárosnak a játékokat (hisz a NOB azt szereti, ha a projektet szeretik). Ráadásul ez a közhangulat valószínűleg nem változik, ugyanis a kutatás azt mutatja: 2017-ben – emlékei szerint – a lakosság 55 százaléka nem akart ötkarikás játékokat. Azóta ez az arány némiképp hasasodott. (Az ellenállás növekedésének egyik oka lehet, hogy a járványhelyzet miatt tízezrek veszítették el a munkájukat, és százezreknek romlott az életszínvonala – azaz az olimpiai pályázat jelenleg sokadrangú kérdés. Akad azonban még egy csa­var a történetben. A fel­mérés adatainak összegyűjtésével egy időben a NOB február 24-én bejelentette: az ausztráliai Brisbane-nel kezd egyeztetni a 2032-es nyári olimpia lebonyolításáról. Alig egy héttel később a NOB már azt kommunikálta, hogy Brisbane minden szempontból megfelel a rendezési feltételeknek. (Ausztráliában utoljára 2000-ben volt olimpia, akkor Sydney rendezte.) Korábban olyasmire nem volt példa, hogy a NOB nyíltan odaálljon egy jelentkező mellé. Eddig az volt a menetrend, miszerint az érdeklődő városok 9 évvel az aktuális játékok előtt jelezték rendezési szándékukat, ezt követte egy kétéves pályázati időszak, amikor meghatározott időközönként kellett benyújtani a kandidálást igazoló dokumentumokat a NOB-hoz. A NOB tagjai személyesen is fölkeresték az olimpiát áhító városokat, végül 7 évvel a játékok időpontja előtt eldőlt, ki lehet a házigazda.
Németország elengedte: Alfons Hörmann, a Német Olimpiai Bizottság elnöke bejelentette, hogy a 2032-es nyári olimpiára nincs értelme pályázni. „Mi úgy értjük, hogy a 2032-es játékokat Ausztrália kapta meg, ami természetesen nem jelenti azt, hogy lemondunk az olimpiarendezésről, csak mostantól 2036-ra kell majd koncentrálnunk.”

Tizenhatmilliárd a kukában

 A NOB azért változtatott ezen a rendszeren, mert indoklása szerint komoly költségektől lehet megkímélni azokat a jelentkezőket, akik végül nem kapják meg a rendezési jogot. És tényleg: az adófizetők pénzéből 2015–2017 között tizenhatmilliárd forint közpénzt költöttek el a 2024-es budapesti olimpiai pályázat előkészítésére. A felhasználás mikéntje erősen kérdéses volt. Például a 2016-os riói nyári olimpiára huszonhárom embert utaztatott ki, hogy a helyszínen tanulmányozzák, milyen feladatokat kell megoldaniuk a rendezőknek – a csoport tagja volt többek között Köves Slomó rabbi és Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspök is, az nem derült ki, hogy milyen észrevételekkel segítették az előkészületeket.

A MOB tovább halad

Január végén döntött úgy a MOB elnöksége, hogy létrehoz egy „Budapest 2032” névre keresztelt nyolctagú testületet, mérje fel, reális lehetőség-e egy olimpiai rendezési pályázat benyújtása. A NOB bejelentése Brisbane támogatásáról sokkolta a MOB-ot. A szervezet a hírre annyit reagált: „Semmi sem mutatott eddig arra, hogy a NOB előrehaladott tárgyalásokat folytat az ausztrálokkal. Ahogy az odaítélés folyamata sem egyértelmű, úgy a bejelentés valódi súlyát is nehéz pontosan megítélni. Várjuk a további fejleményeket, miközben a kezdeti lépéseinket folytatva kívánunk tovább haladni a megkezdett úton.”

És akkor a számok: 
66 százalék gondolja úgy, hogy aláírna egy olimpia­ellenes népszavazási kezdeményezést.

63 százalék véleménye szerint Magyarország túl szegény az olimpia megrendezéséhez. Ugyanennyien gondolják azt is, hogy az olimpiá­hoz szükséges fejlesztésekkel elsősorban a Fidesz-közeli vállalkozók járnának jól, senki másnak nem érdeke ez.

78 százalék véleménye szerint a Budapesten megrendezett olimpia növelné az ország ismertségét, ezzel szemben csak 58 százalék gondolja úgy, hogy a Budapesten megrendezett olimpia javítaná az ország megítélését.

70 százalék szerint az olimpia megrendezése nagyon sokba kerülne, Magyarországon ezt a pénzt más célokra kellene fordítani.

66 százalék gondolja úgy, hogy aláírna egy olimpia­ellenes népszavazási kezdeményezést.

Főpolgármester-helyettes kontra szakszervezeti vezető: munkahely igen, béremelés nem

N. B. Gy
Publikálás dátuma
2021.03.20. 09:00

Fotó: Huszár Dávid / Népszava
Meglátjuk – felelte Kordás László arra a kérdésre, hogy előfordulhat-e olyan eset, amikor a budapesti tömegközlekedés, a MÁV és a Volán egyszerre áll le. A Magyar Szakszer­vezeti Szövetség vezetője szerint egyre egyértelműbb, hogy az érdekvédőknek a kormánnyal van vitájuk, nem a sok tízezer embert foglalkoztató önkormányzatokkal. Melyek közül a legnagyobb, a budapesti azt mindenképp vállalja, ígérte Kiss Ambrus, hogy senkit nem tesz válság alatt utcára. A főpolgármester-helyettes szerint ez a legfontosabb, bérjavulást felelőtlenség lenne ígérni.
– Nemrég sztrájkba léptek a makói Continental és a gyöngyösi B. Braun dolgozói. Mit gondol: mindenáron béremelésért kell küzdeni, vagy nem ártana egy kis empátia? Kordás László: A makói menedzsment a kormánytól kapott ajándéklehetőséggel élve felmondta a kollektív szerződést – a veszélyhelyzetre hivatkozva. Az új tárgyalás elindulásakor nem a régi status quót tekintette alapnak, hanem az új, lényegében lenullázott jogokat. Nem kérdés, hogy sztrájkolni kellett, ez az ügy csak másodsorban szólt a pénzről. A B. Braun esetében 2020-ban szép eredményt elkönyvelő cégről van szó, amelyik úgy gondolta – össz­hangban a kormány kommuniká­ciójával –, hogy 2 százalék körüli emeléssel indít, ami nem minden munkavállalót érintett volna. Ha már együttérzés: igaza van a szakszervezetnek abban, hogy egységes alapbéremelésre van szükség, hiszen az áremelkedés mindenkinek fáj. – Ön szép eredményről beszél, miközben az egészségügyi felszereléseket gyártó cég arra hivatkozik: a járványhelyzet miatt alaposan visszaesett a bevétele. K. L.: Mi a 2020-as beszámolók alapján dolgozunk, ebből nem úgy tűnik, hogy ne férne bele a kért 8 százalékos béremelés. A gyár folyamatosan három műszakban üzemel, annyi a munka, hogy új embereket akarnak felvenni. Mindkét eset tipikus: nagyon sok cég a vírushelyzetre hivatkozva csonkol munkavállalói jogokat, vagy emel kevesebbet, mint azt a piaci pozíciói megengednék. – És mi van annak a sok százezer munkavállalónak az esélyeivel, akinek köze nincs a piachoz: állami, önkormányzati intézmények/cégek foglalkoztatják? K. L.: Itt egészen más a helyzet, például a kormány nagyon sok bevételt elvett az önkormányzatoktól, ezért nem maradt mozgástér, hogy emelni tudják a béreket.   – És az érdekvédők ezt empatikusan tudomásul veszik? K. L.: Szó sincs róla! Pandémia idején sem elfogadható, hogy csökkenjen a reálbér. – A reálbér szinten tartásával elégedettek lennének? K. L.: Egyelőre konkrét bérigényt nem fogalmaztunk meg. – Ez mit jelent? K. L.: Azt, hogy a megélhetési költségek növekedését mindenképp követnie kell a béreknek. Csakhogy a kormány nem sieti el a tárgyalásokat: a Közszolgáltató Vállalkozások Konzultációs Fórumát vezető államtitkár épp most kért türelmet a bértárgyalások elindítása kapcsán. Hogy világos legyen: az év harmadik hónapjában sem a MÁV-nál, sem a Volánnál nem beszélget senki a szakszervezetekkel a fizetések emeléséről. Csak éppen a türelemért nem adnak semmit a boltban, különösen most, az elszabadult élelmiszerárak idején. – Az önkormányzatok is ilyen komótosak? K. L.: Korántsem. A fővárosban a különböző munkahelyen működő szakszervezetek létrehoztak egy úgynevezett bérszövetséget. Miután megalakult, kértük, hogy a főpolgármester jelölje ki a tárgyalópartnert. A főváros vezetése két napon belül adott időpontot. – Nem vitatva a gesztust, de mit tud felmutatni az udvariasságon kívül a főváros? Kiss Ambrus: Fontos, hogy köztünk nem értékvita van. Egyetértek abban, hogy válság alatt nem csökkenhet a reálbér. – Akkor kezet fognak és vége is a bérbirkózásnak? K. A.: Minden egyetértésem mellett mégsem tudok mértékvitát kezdeni, nem tudom azt mondani, hogy nézzük meg az inflációt, és alkudjunk meg. Kényszerpályán vagyunk, a fizetésképtelenség felé megy a főváros – ezt egyébként idejekorán, még októberben jeleztük. A főpolgármester egyértelművé tette, hogyha Budapest nem tud pluszpénzt szerezni, akkor a járvány, a válság, illetve a kormányzati megszorítások nem teszik lehetővé, hogy növeljük a személyügyi kiadásokat. Ezért javasoltuk, hogy csináljunk egy hipa-plusz programot, azaz a válság alatt is növekedni tudó ágazatok iparűzési adója ne 2, hanem 2,5 százalék legyen, átmeneti jelleggel. A törvényhozó nem adta meg ezt a lehetőséget, noha a lépés minden felelősségét mi viseltük volna. – Azért az adóemelés nem tűnik túlzottan szolidárisnak válság idején. K. A.: A GDP-adatok minket iga­zoltak: bővült az IT-szektor és a kiskereskedelem, prosperál a pénzügyi ágazat – ez a 0,5 százalék nem jelentett volna érdemi terhet. Egyes területeken a két számjegyű béremelés is belefért. Mi pedig a pluszforrás egy részét a mintegy 28 ezer fővárosi alkalmazott fizetésének emelésére fordíthattuk volna. – Volna – ha jól értem, befejezett múlt időt használ. K. A.: Decemberben egy nullás költségvetést kényszerültünk összerakni, amiben elégettük minden fillérünket, azaz úgy fordulnánk rá 2022. január elsejére, hogy működésre, bérekre semmi fedezet nincs a főváros számláján. Magyarán: megcsináljuk az évet, de nincs bérfejlesztés. És egy nappal azután, hogy elfogadtuk ezt a büdzsét, a miniszterelnök bejelentette, felezi az iparűzési adót. A költségvetésből azonnal kizuhant 17 milliárd forint, a város egyhavi működtetési pénze, azaz november végéig elmegyünk – és ha nem tudunk pluszforrást keríteni, a város fizetésképtelenné válik. Ha egy ilyen helyzetben béremelésre is adnánk pénzt, az felelőtlenség lenne, olyan, mintha rákapcsolnánk a szakadék felé vezető úton.
– Azaz visszajutottunk oda, hogy a bérszövetség tagjaival való beszélgetés kedves gesztus, és más semmi. K. A.: Ennél sokkal többről van szó. Mert nemcsak abban értek egyet Kordás Lászlóval, hogy válság alatt nem csökkenhet a reálbér, hanem abban is – és morálisan nekem ez a fontosabb –, hogy válság alatt senkit nem lehet utcára tenni. És abban meg­egyeztünk a szakszervezetekkel, hogy a főváros garantálja, miszerint nem lesz csoportos leépítés, arra törekszünk, hogy senkit ne kelljen elküldeni a cégeinktől. K. L.: Illetve a főváros megígérte, hogy a pótlékok, kedvezmények rendszeréhez nem nyúl – megmarad például a Budapest-pótlék is. K. A.: Továbbá eszünk ágában sincs a meglévő kollektív szerződéseket piszkálni, illetve a szociális szféra dolgozóival is hajlandóak vagyunk ilyet kötni. Egyszóval legalább hat-hét dologban közös nevezőre jutott a főváros a szakszervezetekkel. K. L.: Sok mindenben megállapodtunk, egyedül a béremelés mértékén vitatkozunk. Nem szeretnénk egy kormány kontra főváros viszály vesztesei lenni. Nem kétlem, az elsődleges kérdés az, hogy az önkormányzatok a kormányzati elvonások ellenére is működőképesek maradjanak. De a különböző városokban, falvakban élők mindennapjait a település szolgáltatásai határozzák meg. Ha a gazdaság újraindulása után az önkormányzati cégek dolgozói a béremelések elmaradása okán a piacra szivárognak, akkor a közszolgáltatások minősége nagyban romlik majd – az emberek közérzetével, életminőségével párhuzamosan. – Vegyünk egy konkrét példát. Hogy tartja meg a mintegy 10 ezer főt foglalkoztató BKV embereit a főváros, miközben a cég veszteségeit is ellensúlyozni kell, hiszen tavaly a járványhelyzet miatt mintegy 28 milliárd forint esett ki a cég költségvetéséből. K. A.: A társaság most úgy számol, hogy a legrosszabb esetben 25 mil­liárd forintot bukik a jegyárbevételen, ráadásul ez a kalkuláció még azelőtt készült, hogy a kormány szigorított volna a záráson. Július-augusztus tájékán újra kell gondolni, miképp finanszírozható a közösségi közlekedés, de nagy reményeink nincsenek: Budapest működési tartaléka mindössze 15 milliárd forint. – Az nem jelent érdemi pénzszerzési zsaroló potenciált, hogyha a budapesti tömegközlekedés leáll, azt megérzi a gazdaság? K. A.: Most egyeztetünk a kormánnyal. A kiesett iparűzési adó teljes kompenzációját kérjük, és csak remélni merem, hogy a kabinet érti: ez a pénz a működés fenntartására kell. – A kormány arra hivatkozik, hogy a válság miatt erősen pénzszűkében van. K. A.: Csakhogy a kabinet tud pénzt csinálni, és csinál is: elengedi a hiányt, hitelt vesz fel. Budapest azt nem teheti meg. Viszont ha a főváros emelheti a fizetéseket, akkor a gazdaság újraindításába besegíthet, a majdnem 30 ezer alkalmazottja szolgáltatásokat és termékeket vásárol. – Tételezzük fel a legrosszabbat: kopogtat a november, és nem változott a pénzügyi helyzet. Mit tesznek a szakszervezetek? K. L.: Nyilván törvényt semmiképp nem akarunk sérteni, így a járványhelyzet miatt sok érdekérvényesítő eszközt nem vethetünk be. De ha másképp nem megy, összehangolt akciókba lendülhetnek a köztisztviselők, az önkormányzati cégek dolgozói – és ehhez akár csatlakozhatnak az országos közszolgáltató cégek emberei is. Például egyre elkeseredettebbek a dolgozók a közszolgáltatásban, vagy az önkormányzatok által fenntartott intézményeknél, hisz mint említettem, márciusban még fogalmuk sincs arról, hogy alakul az idei pénzük, a közlekedési szektorban lényegében el sem kezdődtek a bértárgyalások. A csalódottsággal párhuzamosan pedig nő a nyomás a szakszervezeteken. – De joggal mondja majd azt a kormányzat sok esetben: a munkáltató az önkormányzat, nála tessék verni az asztalt. K. L.: Mondtam, az önkormányzatokkal általában megtaláljuk a hangot, egyre inkább egyértelmű, hogy ezt a helyzetet a kormány alakította ki, és a kabinet tudja megoldani. És azt gondolom, ha Budapesten történik valami, arra az egész országban felkapják a fejüket a települések és a nagy állami cégek. Egy ütős akcióhoz persze előbb meg kell nyerni a lakosságot. – Mit ért ütős akció alatt? K. L.: Az elégséges szolgáltatások miatt nagyon nehéz sztrájkot szervezni, de nem zárom ki a sztrájk lehetőségét, és ezzel a szervezeteink is így vannak. Ez az én véleményem, hivatalos döntés nincs róla. – Azért menjünk közelebb. Előfordulhat, hogy a budapesti tömegközlekedés, a MÁV és a Volán munkavállalói egyszerre teszik le a munkát? K. L.: Meglátjuk. – És mi a főváros armageddon-forgatókönyve? K. A.: A mintegy 50 ezermilliárdos GDP mintegy 36-37 százaléka Budapesten termelődik meg. Ha a kormány komolyan gondolja a gazdasági és társadalmi fellendülést, akkor égető szükség van arra a gazdasági-közszolgáltatási szövetre, amit a főváros működtet, ne haljon el. Ha Budapest nem pörög fel, hiába várunk arra, hogy az elmaradott régiókban megmozduljon bármi. A válságtapasztalatok világszerte azt mutatják, hogy először a centrumterületek térnek magukhoz, és húzzák magukkal az elmaradottabb részeket. Számomra már az egy armageddon-verzió – és őszinte szégyenérzetem van miatta –, hogy reálbércsökkenést tudok csak ajánlani. Ha ez egyáltalán ajánlatnak tekinthető. De hogy a kérdésre is válaszoljak: arra szövetkeztünk, hogy állva halunk meg. Nem kapcsoljuk le darabjaiban a várost, nem adjuk el a cégeinket, a szociális intézményein­ket nem adjuk el az egyházaknak. Mert ennek semmi értelme. Már csak azért is, mert ha kikerülnének a munkavállalóink Budapest kötelékéből, sokkal kevesebb garanciájuk lenne rá, hogy tiszteletben tartják a jogaikat és a bérüket. Végigküzdjük ezt a csatát, újra és újra megpróbáljuk elmagyarázni az igazunkat. Ha bulvárosan akarnék válaszolni, akkor mondhatnám azt, hogy november elején egyszer csak elkezdenek lassulni a metrók, majd megállnak, és a városban kialszanak a fények. De fogalmam sincs, mi történne. Azt tudom, hogy november elsejétől hetente, majd naponta nézzük, hogy tudjuk átütemezni a kifizetéseket, menedzselni a folyószámlánkat.

Több mint két perc az életedből

P. Szabó Dénes
Publikálás dátuma
2021.03.14. 16:00
Bak Imre: A nappal és éj között című, 2007-es képe előtt.
Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Az absztrakt művészet előtt sokan értetlenül állnak: nem értik, hogy a műveken szereplő mértani formák, vonalak és alakzatok mit is jelenthetnek, ha pedig szavakba akarják önteni az érzéseiket, akadályokba ütköznek. De lehet, hogy nem is kell a képeket értelmezni – elég csak szemlélni azokat. A közönség mindenesetre egyre fogékonyabb, az aukciósházak szép számmal és rekordáron adják el a nonfiguratív műveket. De miért is olyan izgalmas egy absztrakt mű és mit nyújthat a befogadónak?
Ha egy múzeumlátogató egy absztrakt képet szemlél, többnyire értetlenség fogja el, mondván, nem mond az számára semmit, és különben is: hasonlót ő is tudna festeni. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű – legalábbis az esztéták szerint nem. Egy absztrakt kép az esetekben többségében ugyanis tényleg nem utal semmire, azaz nem dolgoz fel semmilyen hétköznapi vagy társadalmi témát, viszont tény, hogy hat az ember érzéseire, a belső világára. – Egy absztrakt képet nem kell megérteni, és azt sem kell megfejteni, hogy mire gondolt a szerző. Ki a bánatot érdekel? – véli Bodnár Zoltán, a Magyar Nemzeti Bank volt alelnöke, aki maga is nagy absztraktgyűjtő. A szakember úgy látja, hogy a nonfiguratív művek esetében a legfontosabb, hogy nyitottak legyünk, hogy csak nézzük őket és hagyjuk, hogy azok hassanak ránk. – Ha a mű szól hozzánk, ha rezo­nál a belsőnkre, akkor dolgunk van vele, ha nem szól, akkor hagynunk kell – fogalmaz Bodnár. Sokaknak persze az absztrakt művészet nem lépi át az ingerküszöbét, de a közönség az évek során egyre fogékonyabbá vált – vallja Fenyvesi Áron művészettörténész, az acb Galéria főkurátora, hozzátéve, hogy az absztrakt művészetről és annak múltjáról a sajtóban egyre több írás jelenik meg, sokaknak pedig az kelti fel az érdeklődését, amikor egy aukción rekordáron adnak el egy művet. – Egyesek persze azt hiszik, hogy az absztrakt művek befogadásához valamilyen különleges képzettségre van szükség, azonban ez nincs így – mondja Fenyvesi, hozzátéve, a pallérozott közönség sincs mindig tisztában azzal, hogy egy adott műnek milyen történeti előzményei vannak. Az absztrakcióban inkább az az izgalmas, hogy a befogadó ösztönösen tud kapcsolódni a műhöz, és elemi szinten képes „belépni” a színek és formák világába. – Ha az ember megáll egy többméteres absztrakt kép előtt, és elkezdi figyelni az erős ecsetvonásokat és az intenzív színeket, akkor egészen biztosan kapcsolódni fog hozzá.

Töredékes kezdetek

Az absztrakt művekkel kapcsolatban a másik probléma, hogy azok történetét a hazai nagyközönség nem eléggé ismeri, ami persze nem meglepő, hiszen előfordulnak benne törések és újrakezdések. A huszadik század első felében és közepén számos jelentős absztrakt művész hagyta el az országot, többek között Moholy-Nagy László, Victor Vasarely, Hantai Simon és Reigl Judit, akik közül többen már külföldön alakították ki sajátos absztrakt formanyelvüket. A következő generációnak így nemcsak számos nagymesterrel szakadt meg a kapcsolata, de Magyarországon az 1940-es évek végétől az absztrakció tiltott kifejezési formává vált, az 1950-es években pedig a szocialista realizmus lett a kötelező érvényű irányvonal. Ezt a helyzetet mutatja be érzékletesen Bánki Ákos nonfiguratív festőművész Tiltott absztraktok című 2018-as dokumentumfilmje, melyben 1956-tól egészen 1968-ig kíséri végig az absztrakció azon fiatal hazai képviselőinek útkeresését, akiknek túlzás nélkül titokban, zárt ajtók mögött kellett alkotniuk. Bánki a hiánypótló filmmel arra a baráti és szakmai kapcsolatokra épülő társaságra koncentrál, amely rendszeresen találkozott a hatvanas évek elejétől Molnár Sándor képzőművész zuglói otthonában, és később Zuglói Körként vált ismertté. A csoport tagjai közösen tanulmányozták a modernizmus történetét, és szövegeket fordítottak. – Az absztrakt művészeknek az 1960-as évek közepéig lényegében nem volt lehetőségük kiállítani – mondja Fehér Dávid művészettörténész, a Közép-európai Művészettörténeti Kutatóintézet (KEMKI) igazgatója, kiemelve, hogy az új nemzedék tagjai céltudatosan kezdték keresni elhallgattatott elődeiket, hiszen az akkori Képzőművészeti Főiskolán a mesterek nem tanítottak absztrakt festészetet.
Mulasics László : “Sebességeloszlás” 1996. enkausztika, olaj, vászon 180x200cm
Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava

Kétirányú útkeresés

A fiatalok előtt tehát kettős fel­adat állt: egyszerre kellett nyomon követniük, hogy merre tart a nemzetközi festészet, másrészt meg kellett találniuk a magyar művészeti életből azokat az alkotókat, akikhez kapcsolódhatnak, mint például Korniss Dezsőt vagy Kassák Lajost. – A művészek azokat a modernista és avantgárd művészeti hagyományokat keresték, amelyhez kapcsolódni tudnak, és amelyeket jelentős kihívás volt megújítani a hatvanas évek elején – mondja Fehér. A művészkör, hogy a nyugati hagyománnyal képbe kerüljön, külföldi szövegeket fordított, terjesztett és olvasott, és bár limitáltak voltak az utazási lehetőségek, többen Nyugat-Európába is eljutottak: Bak Imre és Nádler István ’64-ben megtekintették a Velencei Biennálét és ellátogattak a londoni Tate-be is. Az élmények új távlatokat nyitottak meg a számukra: megismerték a kor meghatározó geometrikus festészeti törekvéseit (az úgynevezett festészet utáni absztrakciót), és mindezt nem ritkán hazai népművészeti motívumokkal is társították. Emellett fontos volt számukra, hogy olyan magyar alkotókkal is kapcsolatba lépjenek, akik nem jelentek meg a hivatalos művészképzésben, így az Európai Iskola alkotóival és a korszak emblematikus alakjával, Kassák Lajossal, aki akkoriban a nemzetközi reneszánszát élte, mivel a képeit ­Victor Vasarely közbenjárására Denise René galerista kiállította Párizsban – az esetből botrány is lett, az akkori magyar kormány nem engedte ki Kassákot a megnyitóra. Az aczéli kultúrpolitikában az absztrakció ráadásul a hatvanas évek végéig kevés kivételtől eltekintve a tiltott kategóriába esett, leszámítva azokat a „szürke zónákat”, elsősorban az alkalmazott műfajokat, melyekben a hatalom az absztrakciót mint dekorációt értelmezte. – Az absztrakt festészet az 1960-as években, különösen az évtized első fe­lében nem jelenhetett meg a hivatalos, reprezentatív intézményekben, így az absztrakt alkotók olykor lakástárlatokon vagy önköltséges kiállításokon mutatták be műveiket – mondja Fehér Dávid. Voltak azonban a korszaknak kulcstárlatai, mint a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának 66-os kiállítása – ez volt az első eset, amikor több meghatározó, fiatal absztrakt művész kiállíthatott egy reprezentatív eseményen, amiből aztán botrány is lett –, vagy az a két Iparterv-kiállítás 1968-ban és 1969-ben, melyeket a Deák Ferenc utca 10. szám alatt található Ipari Épülettervező Vállalat (Iparterv) székházának dísztermében tartottak meg.

Az igazi fordulópont: ’69

– Az absztrakt festészet szempontjából kiemelkedő volt még Victor Vasarely 1969-es nagy önálló kiállítása a Műcsarnokban, amely jelentős visszhangot váltott ki – mondja Fehér, hangsúlyozva, hogy ez volt az első olyan nagy tárlat a korszakban, amely egy nyugat-európai absztrakt festő életművét mutatta be. A kiállítás új kultúrpolitikai irányvonalakat is jelzett: nyitást a nyugat-európai országok felé, melyben kulcsszerepet szántak a külföldön élő, magyar származású alkotóknak, így több olyan kiállítást is rendeztek, amelyek emigráns magyar művészeket mutattak be, a tárlatokon szereplő alkotások jelentős része pedig a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe került. – Szintén ehhez a folyamathoz kötődik a budapesti és a pécsi Vasarely Múzeumok megalapítása – mondja Fehér, kiemelve, hogy az 1970-es évektől az absztrakció már nem tartozott a tiltott kifejezési formák közé.

A legújabb nemzedék

– A mai harmincas generáció is szintén a „forráshoz”, vagyis az Iparterv-művészekhez nyúl vissza, úgymint Bak, Maurer és Nádler festészetéhez – mondja Fenyvesi, kiemelve, hogy napjainkban viszont lényegesen több hatás éri az alkotókat, mint a korábbi évtizedekben. Egyrészt a művészet a kilencvenes évek óta globálissá vált, így már nemcsak egy-egy metropolisz uralja a trendeket, másrészt a virtuális térben még maguk a képzőművészek is alakítják a folyamatokat azzal, hogy felhívják magukra a figyelmet az Instagram-oldalaikkal. – Mindez persze az absztrakt festészet megoldásaira is rányomja a bélyegét, a fiatal alkotókat ugyanis lényegesen befolyásolja a digitális képkultúra – véli a kurátor, kiemelve, hogy Nemes Márton, Szinyova Gergő és Batykó Róbert legújabb akril- és olajképein nemcsak a korábbi geometrikus formák és színátmenetek figyelhetők meg, de olyan, a technológiához kapcsolódó vizuális megoldások, mint az okoseszközökön megjelenő digitális képhibák vagy a képszerkesztő programokból ismert vektorgrafika. 
Nádler István: “Nr.17.” 2006. - olaj, vászon 160x120cm (részlet)
Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava

Gyűjtői szempont

– Én absztrakt művet csakis a szemem után választok. Felőlem egy alkotás lehet divatos, ha én nem jövök lázba tőle, akkor nem érdekel – mondja Bodnár Zoltán. A gyűjtő úgy látja, hogy az absztrakt az utóbbi évtizedben világszinten is előkelő pozícióba került, ami annak köszönhető, hogy a nagy múzeumok kezdik újra felfedezni a klasszikusokat, nem beszélve az aukciókról, melyeken szép számmal kelnek el a nonfigurális művek. – Van, aki persze befektetési céllal vásárol, de aztán lehet, hogy a nappali falára akasztva a képet, észreveszi annak a szépségét – véli Bodnár, aki szerint az absztrakt önmagában is értékes, hiszen egy-egy alkotás akár filozofikus gondolatokra is sarkallhatja az embert. Éppen ezért aki gyűjtővé válik, egyre kíváncsibb lesz az absztrakt világa iránt, albumokat és szakkönyveket kezd vásárolni, majd múzeu­mokba jár, idővel pedig műértő szemmel fogadja be a képeket. – Mindez persze sok pénz és energia, viszont gazdaggá teszi az embert, és nem csak anyagi értelemben – mondja Bodnár. A volt alelnök szerint az absztrakt másfelől időtlen, hiszen nem feltétlenül kapcsolódik egy konkrét társadalmi-történeti jelenséghez, vagyis bármilyen korszakban hatást kelt a befogadóban érzelmi és intellektuális szinten egyaránt. – Egy jó absztrakt kép ma is megszólít, és ötven év múlva is, amikor már nem ismerjünk a pontos kontextusát. Bodnár úgy érzi, hogy az absztrakt felfutása Magyarországon összefügg az Iparterv-generáció újrafelfedezésével, mely iránt nemcsak az idősebb, de a fiatalabb korosztály is elkezdett érdeklődni. – Azt a hype-ot, amit ez a generáció kap, kultúrpolitikai szempontból is támogatni kell, viszont érdemes a kétezres években érkező fiatal alkotókra is odafigyelni – véli a szakember, akinek gyűjteményében szintén megtalálhatók képek Barabás Zsófitól, Nemes Mártontól, Bánki Ákostól, Sági Gyulától és Jovánovics Tamástól, akik az absztrakt fiatalabb képviselői közé tartoznak.

Legyünk nyitottak

– Ahogy zenéből is sokat és sokfélét kell hallgatni, hogy kellően befogadjuk a kortárs műveket, úgy kell absztraktból is sokat és sokfélét néznünk – vallja Bodnár, hozzátéve, hogy nem szabad leragadnunk a korábbi művészeti koroknál. – Ahogy a zenei oktatásban, úgy a vizuálisban is el kell jutni a jelenig. Fenyvesi szerint a gond az, hogy az emberek megijednek ezektől a művektől, vagyis attól, hogy nem tudják azokat rögtön értelmezni, akár egy regényt, egy színdarabot vagy egy filmet, amelyek mind valamilyen történetet mondanak el. A félelem másik oka, hogy az absztrakt művekről sokkal nehezebben tudunk beszélni vagy öntjük szavakba az érzéseinket, miközben csak hagyni kéne, hogy azok hassanak ránk. – Az absztraktban az a jó, hogy két percnél is tovább tudod nézni – vallja Bánki Ákos festőművész, aki szerint a műveknek pont az a lényegük, hogy kiszakítsák az embert a hétköznapok világából, és továbbgondolják azt, amit látnak.