Újabban sok szó esik a magyar Himnuszról, nemrég még könyv is született történetéről. Rengeteg új és eddig alig ismert adatot felvonultató, a Corvinánál megjelent könyvében - Általad nyert szép hazát - A Himnusz és a himnuszok kalandos élete - Nyáry Krisztián két csoportra osztja az európai nemzetek himnuszait: vannak “királyhimnuszok” és “néphimnuszok”, előbbinek az angol “God Save the King/Queen” az alapmodellje, míg a másiknak a Marseillaise.
Kölcsey Ferenc 1823-as, Erkel, majd Dohnányi Ernő által megzenésített Himnusza a két nagy csoport egyikéhez sem tartozik, lévén részben protestáns, bűnbánó könyörgés, részben pedig, mondja Nyáry, ügyvédi védőbeszéd a ”bűnös” magyar nép mellett. Bár sokáig versenyben volt a “Gott erhalte…” kezdetű császári és királyi himnusszal, a XX. század második évtizedében már magyar nemzeti himnusznak fogadták el a Kölcsey vers első versszakát, amit azóta sokkal lassabban énekelnek, mint ahogy azt Erkel elképzelte: a verbunkos-ritmusra írt költeményből zsoltár-forma ének, szinte nemzeti imádság lett.
Bár ebben az ügyben nem vagyok illetékes, mégis úgy gondolom, lehetne himnuszunkat gyorsabban, nem ünnepélyes lassúsággal és mélabúval énekelni. Ahogy ma éneklik, énekeljük, Kölcsey történelmi áttekintésének első versszaka szomorú érzéseket kelt, lesújtó hangulatot teremt, mint a nemzeti önsajnálat megszentelt dala. Mi az, amire a Himnusz éneklése után egy mai fiatal fiú, vagy lány emlékezik? Nem a költő isteni segítségre való felhívására, hanem a (már a mi fiatalkorunkban is kigúnyolt) “Bal sorsra", amelyik “régen tépi” a nemzetet, meg az ugyanerre a sorra rímelő “Megbünhödte már e nép” - mit is? - “A multat s jövendőt!” Ennél pesszimistább jóslatot én egyetlen nép himnuszából sem ismerek. Ezért (be kell vallanom) irigylem a kevésbé borúlátó népek himnuszait, pontosan azért, mert remélem, hogy a magyarságnak nem kell régi bűnei miatt végtelenségig szenvednie, illetve mindent meg kell tennie, hogy elkerülje az újabb, idegengyűlöletből vagy eltúlzott “nemzeti érzésből” fakadó bűnöket.
Más népek himnuszai általában hazájuk természeti szépségeit dicsérik, vagy a hősies múlt jegyében ösztönöznek további küzdelemre. A dicsőségesnek festett múlt gyakran merő fikció, mert önkényesen ragad ki egy sokáig leigázott nép történetéből bizonyos felemelő mozzanatokat. Ebből a szempontból tanulságos a mai román himnusz, az “Ébredj fel, ó román…”, amelynek szövegében találunk hivatkozást az állítólagos római ősökre, Traianus császárra (akinek légiói teljesen kipusztították volna a dákokat?), illetve még három hősre, akik sorrendben: Vitéz Mihály (másfél évig Erdély fejedelme), a moldvai uralkodó Stefan cel Mare (III. István moldvai fejedelem) és végül (hányan tudják ezt Magyarországon?) ”Corvine”, aki vagy a valóban román eredetű Hunyadi János, vagy maga Mátyás király! Ugyanakkor ez a himnusz, egy Andrei Mureşanu nevű 1848-as forradalmár szerzeménye, “barbár zsarnokokról" szól, akik ellen harcolni kell, hogy a román ember ne legyen rabszolga saját földjén - mivel a történelmi szöveghelyzet a himnuszt éneklők tudatában eléggé elhomályosult, ezt sokkal kevésbé érteni mondjuk a törökökre vagy az oroszokra, mint a román nacionalisták szerint bozgor (jött-ment), hajdan fölöttük uralkodó magyarokra. Akik a hiteles történelemkönyvek szerint mindössze ezer évig jöttek-mentek ide-oda Váradtól Brassóig és vallásszabadságot ugyan adtak, de közben csak megtűrték, nem igazán támogatták az - egyedül üdvözítő! - ortodox egyházat Erdélyben.
De ha már a himnuszok összehasonlításánál tartunk, Nyáry szerint is a legnagyobb sikere a lengyelnek volt, ennek dallamát több más szláv nép is átvette és be kell vallanom, hogy én is nagyon szeretem, nem csak a dallamot, a reménnyel teli szöveget is. Mert a “Nem veszett el Lengyelország addig, míg mi élünk…” kezdetű dal egy lendületes mazurka-dallamra épül, tehát jól énekelhető, másrészt meg ez eredetileg olasz földön összegyűlt lengyel légió, tehát a száműzöttek dala volt, akiket a költő arra buzdít, szabadítsák fel hazájukat, az idegen túlerő által leigázott, megszállt Lengyelországot. Ennek a versnek, a magyarhoz hasonlóan, csak az első versszakát szokták énekelni, mert a másodikban, hm…van egy kissé oroszellenes kitétel: “Bonaparte adott nekünk példát,/ hogyan kell majd győznünk!” Igen, a vers jóval a szerencsétlen oroszországi hadjárat előtt, még Napóleon “köztársasági” korszakában íródott, de sokat elmond a lengyel hazafiság lényegéről, ami történelmileg egyszerre német- és oroszellenes, hogy még a decentralizáló Habsburg-monarchiával jönnek ki a lengyelek legjobban a rajtuk osztozók közül. A lengyel himnusz nem a megosztottságról, a belháborúkról panaszkodik, nem is a képzelt nemzeti hősök szellemét idézi, hanem a jövőre irányul, egy olyan jövőre, amelyben egy tábornok-hadvezér önkéntes katonáival megharcolhat hazája függetlenségéért. Amit a lengyeleknek nem egyszer meg kellett tenniük viharos történelmük során, mert sohasem kapták tálcán a teljes függetlenséget. Imádkoztak, versekben könyörögtek is érte, de nem szánalmat és isteni védelmet kértek nemzetüknek, hanem csak jószerencsét és reményt, hogy független hazában élhessenek és a jövőben ne kelljen felmenőik súlyos vétkei miatt vég nélkül bűnhődniük.
