Amikor éjjel háromnegyed tizenkettőkor leugrok munkaundoritisz ellen az Auróra utcai éjjel-nappaliba valami piáért, Üzletlakó éppen lapot oszt a feleségének. Hiába van éjszaka, az aszfalt okádja magából a nappal magába szívott rengeteg meleget. A közvetlenül a járdára nyíló üzletlakás ajtaja sarkig tárva.
A félmeztelen Üzletlakó szájából ferdén csüng alá a spangli, füle mögé fésült, elöl már erősen ritkuló, zsíros haja a lapockáját veri. Negyven körüli, hihetetlenül sovány ember az Üzletlakó, bordáira mintha úgy feszítették volna rá a sárgásbarna bőrt. Asszonya arányos teremtés, haja lófarokban. Könyöke mellett, a fotel karfáján becsukott piros könyv, rajta fehér irkalap. Ebből gondolom, hogy írják a partikat. Hogy mit játszanak, azt már nincs pofám kilesni: bármennyire is lassan megyek el előttük, maximum nyolc-tíz másodpercig tudom szemmel kísérni őket. Csak annyit sikerül megállapítanom, hogy magyar kártyával foglalatoskodnak.
Biccentünk egymásnak az Üzletlakóval, hiszen régi ismeretlen ismerősök vagyunk: naponta látjuk egymást, többnyire a Kiss József utcai borozóban, ahova ők tévét nézni járnak. Amikor elviselhetetlen a hőség, a járdára menekülnek, közvetlenül a fal mellé rakják a kárpitjukat vesztett foteleket. Ahogy lemegy a nap, oda ül ki kártyázni, nézelődni az Üzletlakó meg a felesége.
És soha egy fölösleges szó.
Kishalász
A Kishalász pultosa mostanában nagyokat köszön nekünk. Nyilván azt hiszi rólunk, hogy mi is smasszerek vagyunk. Itt akadtunk össze fegyőr haverommal és munkatársaival. A tizenharmadik havi fizetést meg a ruhapénzt próbálták éppen elverni. A kese, halszemű kishalászos csapos nem győzött kiszolgálni bennünket. Sör, Unicum, Unicum, sör stb.
Az idősebb Varjú, merthogy az ifjabbik is ott volt, a rangidős smaszi eldicsekedett vele, hogy ő Nagy Imre akasztásánál is jelen volt. A fiatal Varjú hiába csitítgatta - „Hagyja már abba apuka, hülyeségeket beszél!” - , nem tudta belefojtani a szót. Aztán a börtönőrök serkenő bajszú, huszonéves Benjaminja, aki már csontrészeg volt, sírva vallotta meg nekünk, hogy ő bizony egy ismert rockgitáros zabigyereke. Utánaszámoltam, úgyhogy elvileg lehet benne valami. Társai később magára hagyták, az utcán elaludt, és csak a detoxikálóban tért magához. Emiatt elbocsátották a testületből.
Elefántcsontparti Józsi
Józsi, az elefántcsontparti sír. Arca egy olvadásnak indult étcsoki Mikulásé. A Kiss József utcai Egy falat, két korty borozóban megdermed a levegő, lehanyatlanak a poharat a garat irányába lendítő kezek. Zsigovits, a nyugdíjas műszaki ellenőr (ex-IKV) ritkás, ősz haját simogatja, halántéka lüktet, kiveri a veríték. Mi a fenét kell ilyenkor csinálni? - kérdezi a tekintete.
A Hosszúnak becézett, két méter három centi magas mozdonyszerelő (MÁV Északi Járműjavító), akinek az elefántcsontparti fiú a melléig ér, zavartan vigyorog. Vaskos mutatóujjának begyével a pohár peremét bizgatja, aztán egy hirtelen jött belső parancsnak engedelmeskedve odarántja a könnytől áztatott ébenfekete arcot fehér balon dzsekije cipzáros zsebére. Éppen a szíve fölé.
- Ne csináld ezt, Józsika! Hát tudod, hogy szeretünk téged...
Józsi-José szipogva mered az eléje tett rizlingfröccsre - ő volt az első színes bőrű, akit fröccsözni láttam -, majd véreres, ám csillogó szemeit Zsigovitsra emeli.
- Te mindig bantu négerezni engemet! Miért? Bántani én tégedet?
Az öreg Zsigó a kocsma első számú törzsvendége. Ha esik, ha fúj, nyitástól záróráig itt áll a pulttól jobb kézre eső négyszemélyes, lakkozott könyöklőnél. Azért annál, mert az esik legközelebb a fém húszassal működő játékautomatához, aminek az ex-IKV-s a megszállottja, és Józsefváros-szerte egyik legnagyobb művésze.
- Bazdki Fatusi, már megint mi bajod van! - emeli föl kérges hangját a közönséges ember hírében álló Zsigovits, aki egyedüliként ebben a műintézetben olykor még egy-egy félhangos szellentést is meg szokott engedni magának. - Hát hívtalak én tégedet ide?! Ha nem tetszik a pofánk, sétálj haza a kurvádhoz...
José állítólag az állatorvosira járt valamikor. Huszonhat évesnek mondja magát, de nem néz ki annyinak. Az, hogy miből (vagy kiből) él, itt lent, két méter mélyen az utcaszint alatt, senkit sem érdekel
- Most már fejezd be, Feri bácsi, oké?! - lép oda az öreghez Laci, a göndörszőke pultos, hajdani négyszeres utánpótlás-válogatott focista.
Elefántcsontparti Józsit két évvel ezelőtt láttam először. A Nagyfuvaros utca felől közeledett, egy hatvan körüli, kalapos, kiskosztümjéhez fekete horgolt kesztyűt viselő asszony karolt belé. A Kicsi presszónál megfontoltan tipegtek át a zebrán, aztán meglehetősen hosszú ideig nézegették a másik oldalon a vitrinben őrzött olasz irodabútorokat.
Egyedül Zsigovits, a már Csurkából is kiábrándult, kiugrott miépes szokta zrikálni, de érdekes módon Józsit mégis mindig a nyugdíjas IKV-s társaságában látni. A pókergép rettegett fosztogatója sohasem hagyja az elefántcsontparti fiút fizetni.
Mongol
A Mongol mindig úgy néz ki, mintha éppen a megelőző pillanatban szaladt volna bele egy bal-csapottba. Amit aztán nyomban követett egy jobbegyenes is. De a Mongol nem az a fajta. aki könnyen megadja magát. Mármint végleg. A Mongolt meg lehet küldeni egyszer, kétszer, többször, de legyőzni nem lehet. Olyan ő, mint Hemingway öreg halásza.
Csakhogy már az öreg Halász sem a régi. Egy Chinatown névre keresztelt kínai étterem nyílt a helyén. Reggelente álmos, vágott szemű sárga emberkék rázzák ajtaja előtt a villamossínekre a lábtörlőt meg a szőnyegeket.
Ellenben a Kishalász még tartja magát. Oda viszont a Mongolt nem engedik be. Nem mintha annak előtte a Mongol gyakori vendég lett volna ott. Ő inkább a hatlépcsős Kisjózsit, vagyis a Kiss József utcai borozót szereti. Naphosszat ott ücsörög a három deci olaszrizling fölött, s a magasan a falra szerelt tévén bámulja az országgyűlési közvetítéseket. Szemben a többiekkel, ő sohasem kommentálja trágár szavakkal a politikusok megnyilvánulásait. Mongol ugyanis nem tud beszélni. Télen nyáron ugyanaz a rojtos, szürke műszőrme bunda van rajta. Ahogy koszos csöves szatyrával - szeme alatt a duzzadtan kéklő monoklikkal - oson a fal mellett, olyan, akár egy deviáns Mikulás.
Valahol Dominikában
Elcsípett párbeszéd a Népszínház utcai Eldorádó sörözőben, ahol - lévén szomszédságában egy hegedűreparáló - sok cigányzenész megfordul.
Első férfi (őszülő halánték, aranykeretes szemüveg, öltöny, fehér ing, fehér ballon, nyúlszőr kalap; hatvan körüli vékony figura): - Hát érdemes spórolni, tesó...? Hogy úgy járjál, mint a Dezső...
Második férfi (kopasz, kövérkés ötvenes barna, halszálkás dzsörzéöltönyben):
- Ja...
Első férfi: - Tudod milyen szarrágó volt szegény, az isten nyugosztalja (keresztet vet). Egy kólát sajnált magátul...
Második férfi: (bólogat és krákog)
Első férfi: - Hol is voltunk, nem emlékszel? Amerikában, az biztos, Közép-Amerikában valahol...
Második férfi: Ja, ja...
Első férfi: - Valami karneválra hívtak bennünket játszani, valahol Dominikában, vagy hol... Hajóval mentünk Mexikóból.
Második férfi: Ühüm..., ja...
Első férfi: Volt szépen napidíjunk, hetven vagy nyolcvan dollár. Mi a Gézával állandóan whiskyt ittunk kólával, de az a lekvár Dezső még a kólára is sajnálta. Emlékszel rá, milyen volt, gyűjtögette...
Második férfi: Ja, ja...
Első férfi: - Aztán hozta haza, hogy berakja a bankba... Akkor is, te is ott voltál akkor velünk, nem? Tudod, lementünk a kikötőbe...
Második férfi: (bólogat): - Ja...
Első férfi: - A Dezső is bejött a bárba, de akkor se kért semmit... A pénzét számolgatta. Hát nem az lett a veszte!
Második férfi: - Ja, ja, ja...
Első férfi: - Azt szúrhatták ki a feketék. Emlékszel, milyen környék volt az! Mi sem voltunk normálisak, hogy oda mentünk piálni. De hát többen voltunk, emlékszel? Te, a Géza, én. Na meg a Dezső. Annyit azért nem mernek megtámadni...
Második férfi: - Ja...
Első férfi: - De az a hülye Dezső, a hant legyen neki könnyű (keresztet vet), kiment a kocsma elé. Mi nem figyeltük. Nem bírta szegény a füstöt, rossz volt neki a tüdeje.
Második férfi: - Ühüm...
Első férfi: - Ott találtuk meg egy autó mellett a földön. Agyonszúrták.
Második férfi: - Ja...
Első férfi: - A pénzéért gyilkolták le, azért a rongyos pár száz dollárért. Pedig micsoda klarinétos volt, mi! Hát azért mondom én, egészségedre, komám, hogy nem érdemes megvonni magadtól...
Második férfi: - Ja, ja...
Homok és vér
A homokkal elsikált vér látványa még napokon át. A bejárattól másfél méterre jobbra. Hetekig fölnéztem a harmadikra, mielőtt beléptem a kapun. Sose lehet tudni...
Hogy kilökték vagy magától ugrott ki, az már sohasem derül ki. A rendőrség gyorsan lezárta az ügyet, a szemtanúk sugallta verziót fogadva el. Szerintük narkós volt a nagydarab srác, az anya (aki már nagymama) alkalmi barátja. Hisztériázott, fölállt az ablakpárkányra, aztán ugrott vagy megcsúszott. Ugorni akart, de közben meggondolta magát, ám megcsúszott. Fölállt a párkányra, és valaki meglökte. Már előtte leütötték, aztán kidobták. Ez utóbbi lehetőségeket persze csak a ház lakói vetették fel. Természetesen nem a rendőröknek, hanem csak úgy, maguk között.
Sokan laknak ott. Állami gondozásból, javítóból, börtönből szabadultak. Olyan az a lakás, mint egy rehabilitációs szállás. A maga sajátos módján missziót teljesít. Mielőtt ez a família ide költözött volna, egy rabbi lakott ott a családjával. Most nem tudni, hogy pontosan kik és hányan.
A zuhanó talppal csapódott a betonra, lábai térdig felcsúsztak a hasába. Ezt Ávós néni mondta, hozzátéve, hogy felfoghatatlan módon eszméleténél volt a fiatal férfi. Nem kiabált, nem nyöszörgött, hanyatt feküdt a földön és falfehér arccal, nyitott szemmel bámulta a bárányfelhős kora májusi eget. A mentőben halt meg.
Aztán már csak a homokkal elsikált vér látványa.
Élő pénzautomata
A koldust, akinek térdből hiányzik mindkét lába, reggel kilenc óra körül szokták kirakni a Népszínház és a Víg utca találkozásánál, a McDonald's sarkára. Csonkjait - két barnára füstölt kötözött sonka - kitakarják, hogy nagyobb szánalmat keltsenek iránta. Román cigányok rabszolgája/munkaeszköze ez a szerencsétlen ember, aki akkor sem tudna meglógni, ha volna hozzá bátorsága, hiszen egyedül képtelen a helyváltoztatásra.
A Víg utcában sétálunk, amikor a sötétben egy fennhangon méltatlankodó asszonyra leszünk figyelmesek. A túlsó oldalra mutogat, és sopánkodik, hogy csináljunk már valamit. Ott ül a földön a koldus, háta a falnak döntve, kabátja föltépve, és hárman dolgoznak rajta.
Egy barna prémkabátos, fekete hajú, szakállas, középkorú férfi a nyomorult arcát üti, aztán belemarkol a hajába és koponyáját a falnak csapkodja. A mellette térdelő fiú szakavatott mozdulatokkal, egy csöppet sem kapkodva, kutat a koldus zsebeiben, éppen egy zsebfésűt dob le az aszfaltra. Harmadik társuk - cifra szoknyás, csizmás, színes fejkendős nő - idegesen sétál tőlük néhány méterre, olykor dühösen felénk pislog, de nem szól egy szót sem.
- Csináljanak már valamit az istenért - tördeli a kezét mellettünk az asszony. - Hát nem látják, hogy kirabolják?!
Mozdulni sem bírunk döbbenetünkben, meg aztán mi a fenét is csinálhatnánk. Alig fél perc alatt játszódik le az egész. Miután módszeresen kiürítették az élő pénzautomatát, a fiatalabbik férfi, akár egy batyut, a vállára kapja, úgy száll fel vele a 37-es villamosra. Mögöttük, akár egy méltóságteljes oroszlánszelídítő, peckesen lépked a prémgalléros gazda.
