Nem elég a járványveszély, most itt leselkedik ránk egy újabb sötét perspektíva. A zárványveszély. A járványveszélyt természeti erő hozta ránk, a zárványveszélyt politikai. A kormányunk maga, amelyik pedig arra rendeltetett, hogy a veszélyek elleni védelmet szervezze. A járvány elleni küzdelemmel tényleg kísérletezik, az eredményeket most hagyjuk. Ennyit tud, idáig terjed a kormányzóképessége, és kész.
A járványveszély réme eltakarja a zárványveszélyt. Azt, hogy az ország sodródik az elszigetelődés, a zárványhelyzet felé. Zárványország lehetünk, amely betokosodik, kívül marad a világ előrevivő mozgásain. Csak kétes barátai vannak, akik még rosszabbá teszik hírét. Mások hajója akár hasítja a vizet a jó áramlatokkal, akár küszködik a hullámokkal, de ott van a fősodorban. Mi, zárványország szigetének bennszülöttei legfeljebb integethetünk nekik, és csóválhatjuk a fejünket, ha fiataljaink próbálnak utánuk evezni, elhagyni a szigetet és minket. Csapatostul kapaszkodnának fel valamelyik gyorsabb, tágasabb hajóra, amelyet szabadabb szél visz előre. Néha majd visszalátogatnak. Vagy nem. Vagy csak egy időre megragadják a hajókról dobott mentőkötelet, mint a SZFE diákjai, akik diadalmasan kitörtek a csapdából. Ez reményt ad és lelkesít, de nincs tízmilliónyi személyre szabott mentőkötél.
Hosszú út vezetett ide. A legutóbbi kilométerkő a Fidesz és a Néppárt szakítása volt. A kormánypárt is tudja, hogy ez számukra nem sikertörténet. Nem véletlen, hogy most nem hangzott fel semmiféle győzelmi harsonaszó. Nagy bejelentés helyett Novák Katalin a Twitteren (!) tette közzé a Néppárt főtitkárának írt kétsoros hivatalos levelet, amelyet nem is Orbán írt alá, hanem alelnökként ő maga.
A világsajtó Orbán mozgásterének szűküléséről beszél. Az EU többé nem lesz olyan kényelmes hely neki - vélekedik a Washington Post. ”Orbán felégeti a hidakat maga mögött.” „Útját romok szegélyezik” - írja a Spiegel. Mi meg ott vagyunk a romok alatt. A tíz körmünkkel kell kikaparnunk magunkat, kormányunk faséban van a mentőcsapatokkal is.
Orbán ambíciói egyre kisebb területre szorulnak vissza – annál rosszabb nekünk, mert szinte már csak hazai hatalma megtartására koncentrál. Nincs hová hátrálnia. Valaha a világ populistáinak eszmei vezetője, a jövő meghatározó világpolitikusa akart lenni. A 2019-es EP-választás előtt azt várta, hogy legalább az Unióban szélsőjobboldali, euroszkeptikus áttörés történik. Nem így történt. A régi nagy pártok, konzervatívok és szociáldemokraták ugyan valóban gyengültek, de a fennmaradó helyet nem a szélsőségesek, hanem éppen Orbánék könyörtelen ellenfelei, a liberálisok és a zöldek foglalták el. A legutóbbi tartományi választásokon ugyanez történt Németországban is.
A világméretű és összeurópai ambíciók fogytával a kormányfő visszahúzódott a visegrádi terepre: a négy országból próbált az Unió egységét feszítő éket formálni, sajátos közép-európai küldetéstudatot hirdetve. Ma úgy tűnik, ez inkább kettészakítja, mint erősíti a szövetséget. A Politico már két éve figyelmeztetett: a csehek és szlovákok inkább az Unió magjához mennének közelebb, a lengyel és a magyar kormány viszont a peremre, a szélre tart.
Orbán szándéka világos: az EP-ben új hátteret keres magának, közös frakcióban egyesítve Salvini és Kaczynski pártját. Megteheti. De ebben a csapatban – amely létszámban lemaradva így sem sokat ugrálhat a középpártokkal szemben - már csak másodhegedűs lehet a nagyobbakhoz képest. Nem erről álmodott, nem ezt szerette volna.
De mi sem. Magyarország legjobbjai mindig azért küzdöttek, hogy ne maradjunk Európa zárványa. Ady sokat idézett vezércikke 1902-ből hátborzongatóan aktuális: „okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor.” „Nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége, szeretett úri véreim?... A vége az lesz, hogy kitessékelnek minket innen, mintha itt sem lettünk volna.”
A kitessékelés jelképes értelemben megtörtént. A Néppárt úgy rázta le a cipőtalpáról Orbánékat, mintha valami csúnyaság ragadt volna rá, amit nem vett észre időben. Megesik az ilyen, ha valaki nem néz a lába elé útközben. Putyinnak és Kínának addig és annyira vagyunk értékesek, amíg rajtunk keresztül Európa-politikát folytathatnak. Ha ott nem vagyunk fontosak, nekik sem leszünk.
Persze nem olyan végzetes mértékben zárványosodunk, mint mondjuk Észak-Korea, amelyet igazi zárványországnak szoktak nevezni. Erről nincs szó, és nem is ez a szándék. Inkább azt mondanám, olyanok lehetünk, mint egy nagyobb méretű zsákfalu. Zsákország. Nincs mindenfelől lezárva, be lehet menni, van valami mozgás, de az ott élők nemigen törhetnek ki, nem emelkedhetnek, hiába vágynának rá.
A legnagyobb baj nem is a külpolitikai elszigetelődés, hanem a veszély, hogy igazi történelmi, kulturális és társadalmi zárvánnyá válunk. Sosemvolt emlékeket hamisítva és dajkálva, kultúránk javát kisöpörve, gyerekeinket elbutítva, a messzebbre nézőket elüldözve.
Nem baj. Mészárosék azért időnként elrepülhetnek Dubajba. Majd nekik is integetünk. Nem aggódunk: ők biztosan visszatérnek.