Csupán irodalmi bűvészkedés

Hogyan lehet leírni egy nem mindennapi mélységű barátság történetét? Csak a legegyszerűbb szavakkal, a legtermészetesebb módon.

Hogyan lehet leírni egy nem mindennapi mélységű barátság történetét? Csak a legegyszerűbb szavakkal, a legtermészetesebb módon, számot adva a könnyed hétköznapokról, a fájó pillantásokról, a ki nem mondott, vagy túl korán, túl későn kimondott mondatokról, a nagy kacajokról és közös merengésekről. Épp úgy, ahogy Simone de Beauvoir teszi. A francia író, filozófus, a feminizmus második hullámának egyik legjelentősebb gondolkodója 1954-ben írt önéletrajzi ihletésű regényt, amely életében azonban sosem látott napvilágot. Az eredeti, francia nyelvű kiadással szinte egyidőben magyarul is megjelent Elválaszthatatlanok című írás kéziratát több mint fél évszázaddal később a szerző nevelt lánya, Sylvie Le Bon-de Beauvoir adta közre. Az eredeti fotókkal és válogatott levelekkel, a közreadó bevezetőjével kiegészített, évtizedekig a fiók mélyén várakozó kötet kivételes irodalmi felfedezést ígér, noha a történetet a szerző több ízben feldolgozta már, legteljesebben az Egy jóházból való úrilány emlékeiben, az Elválaszthatatlanok voltaképpen ennek előképe.

A kilencéves Sylvie – akinek alakjában Simone de Beauvoir gyerekkori önmagát rajzolta meg – az Adélaïde katolikus leányiskolába jár, ahová egy őszi napon új tanuló érkezik: egy rövid hajú, eleven, szemtelen kislány, Andrée – a valóságban Élisabeth Lacoin, azaz Zaza. Szinte azonnal barátság alakul ki a két lány között, hamarosan tanáraik is csak elválaszthatatlanokként emlegetik őket. Kettőjük különös kapcsolatát, Sylvie Andrée iránt táplált, az évekkel sem múló, szavakba nem önthető csodálatát és szeretetét, és a lányok felnőtté válásának történetét is megismerheti az olvasó a könyv lapjain. A szigorú vallási háttérből érkező, a polgári szokások és hagyományok béklyói között nevelkedő fiatalok hamarosan lázadni kezdenek a nők elé szüntelen korlátokat és elvárásokat állító társadalmi berendezkedés, a korabeli francia mindennapok, és a hit megkérdőjelezhetetlen mivolta ellen. S miközben saját függetlenségük és szabadságuk kivívásán dolgoznak, saját határaikkal is szembesülniük kell.

Holott a mű minden mondata aprólékosan kidolgozott, mégsem szikár elbeszélés vagy a valós történések pontos mása, inkább őszinte és mély vallomás, egy mindenen áthatoló, eltörölhetetlen barátság történetéről, és önmagunk vállalásának valódi erejéről. Vagy csupán irodalmi bűvészkedés, ahogy azt Simone de Beauvoir Zazának szóló ajánlásában megfogalmazza: „Nem tudom, hogy azért gyűlnek-e könnyek ma este a szemembe, mert ön meghalt, vagy azért, mert én élek. Önnek kellene ajánlanom ezt a történetet, de tudom, hogy már nincs sehol, és csupán irodalmi bűvészkedés, hogy megszólítom, hogy beszélek önhöz. Amúgy pedig ez nem is igazán az ön története, hanem csak egy történet, amely rólunk jutott az eszembe. Ön nem Andrée volt, én pedig nem az a Sylvie vagyok, aki a nevemben szól.”

Infó: Simone de Beauvoir: Elválaszthatatlanok, Jaffa Kiadó, 2020.