Két zsidó arról beszélget a mennyben, hogyan kerültek oda: „Képzeld”, mondja az egyik, „én Auschwitzban, amikor betereltek a gázkamrába, elcsúsztam egy szappanon, elestem, beütöttem a fejem, és még azelőtt meghaltam, hogy elgázosíthattak volna.” „Milyen szerencséd volt”, mondja a másik és jót nevetnek. Az Úr, aki titokban kihallgatja őket, méltatlankodik: „Hogy tudtok ezen nevetni?” Mire a két zsidó: „Te ebbe ne szólj bele, nem voltál ott!” Ez a fiamtól a minap hallott vicc jutott eszembe, amikor ismét – sokadszor – kezembe vettem Szép Ernő (1884-1953) memoárját(?), az Emberszagot (4 regény, noran könyvkiadó kft., 2003): nem tudtam, sírjak, vagy nevessek, de megint nem tudtam letenni, és újra végigolvastam.
Az először 1945-ben megjelent szöveg az 1944. október 20-ától november 9-éig tartó szűk három hét története. Így kezdődik:„Október huszadika volt, a Szálasi-világ hatodik napja: fél hatkor (reggel) legédesebb álmomból riaszt a lakásparancsnok, T. úr. – Tessék fölkelni. Tessék fölkelni, kérem. Nem mondhatnám, hogy valami nagyon örültem a kakasszónak, elolvasgattam éjszaka egyig, fél kettőig. Mire felkönyököltem, ott állottak már az ágy előtt, vagyis a rekamié előtt a húgaim, és mosolyogtak: – Nincs semmi baj. Valami sorozás lesz megint.” És így ér véget: „November 9-ike volt, amikor hazakerültünk. Hogy másnaptól, november 10-től kezdve mi történt velem, meg mindnyájunkkal, azt már nem mesélem. Azt leírni és azt elhinni érzésem szerint nem is szabad. És amit meséltem idáig, azt is »if you want, remember, if you want, forget«.”
A Nyugat első nemzedékének legfinomabb tollú költője/írója, az érzelmek, és a (különösen a női) lélek legapróbb rezdüléseinek ismerője, a Lila ákác és a Dali dali dal szerzője, Ady és Molnár Ferenc barátja az egyik legfontosabb magyar holokauszt-történetet írta meg. Ha van kötelező olvasmány, amit minden tizenéves magyar kamasznak el kell olvasnia, hogy valamit megértsen a XX. századi történelemből: ez az. Kertész Imre Sorstalansága és – hogy egy lengyel példát hozzak – Tadeusz Borowski Kővilága mellett van a helye az irodalmi kánonban.
1944. március 19-én, amikor a „Margitszigetről mindenkinek tisztulnia kellett”, mert
„kétszázhetven német tisztet raktak be a Palatinus Szállóba”, Szép Ernő egy nap haladékot kapott a kiköltözésre, mert 33 évig lakott imádott Szigetén: „velem volt az egész életem”. Előbb a Thököly útra, majd egy Pozsonyi úti csillagos házba költözött húgaival, öccsével együtt. Az Emberszag első fele erről az október közepéig tartó időszakról számol be, a második, nagyobb fele pedig a Veresegyháza melletti Erdőváros téglagyárában, sáncásással eltöltött három hét története. Témája pedig a hétköznapok „zsidókérdése”: „Most is, mint a régi háborúban, elképedek néha: hogy merik ezt csinálni, amit csinálnak, hogy merik, mikor itt vagyok a világon? Hiszen látok, hallok mindent. Hogy nem döbbentek meg, hogyhogy ki nem sül szégyenükben a szemök, hogyhogy nem hagyták azonnal abba? (…) Nem tudom, hová figyeltem. Leejtettem a világot. Eltört.”