Előfizetés

Emberszag

Két zsidó arról beszélget a mennyben, hogyan kerültek oda: „Képzeld”, mondja az egyik, „én Auschwitzban, amikor betereltek a gázkamrába, elcsúsztam egy szappanon, elestem, beütöttem a fejem, és még azelőtt meghaltam, hogy elgázosíthattak volna.” „Milyen szerencséd volt”, mondja a másik és jót nevetnek. Az Úr, aki titokban kihallgatja őket, méltatlankodik: „Hogy tudtok ezen nevetni?” Mire a két zsidó: „Te ebbe ne szólj bele, nem voltál ott!” Ez a fiamtól a minap hallott vicc jutott eszembe, amikor ismét – sokadszor – kezembe vettem Szép Ernő (1884-1953) memoárját(?), az Emberszagot (4 regény, noran könyvkiadó kft., 2003): nem tudtam, sírjak, vagy nevessek, de megint nem tudtam letenni, és újra végigolvastam. Az először 1945-ben megjelent szöveg az 1944. október 20-ától november 9-éig tartó szűk három hét története. Így kezdődik:„Október huszadika volt, a Szálasi-világ hatodik napja: fél hatkor (reggel) legédesebb álmomból riaszt a lakásparancsnok, T. úr. – Tessék fölkelni. Tessék fölkelni, kérem. Nem mondhatnám, hogy valami nagyon örültem a kakasszónak, elolvasgattam éjszaka egyig, fél kettőig. Mire felkönyököltem, ott állottak már az ágy előtt, vagyis a rekamié előtt a húgaim, és mosolyogtak: – Nincs semmi baj. Valami sorozás lesz megint.” És így ér véget: „November 9-ike volt, amikor hazakerültünk. Hogy másnaptól, november 10-től kezdve mi történt velem, meg mindnyájunkkal, azt már nem mesélem. Azt leírni és azt elhinni érzésem szerint nem is szabad. És amit meséltem idáig, azt is »if you want, remember, if you want, forget«.” A Nyugat első nemzedékének legfinomabb tollú költője/írója, az érzelmek, és a (különösen a női) lélek legapróbb rezdüléseinek ismerője, a Lila ákác és a Dali dali dal szerzője, Ady és Molnár Ferenc barátja az egyik legfontosabb magyar holokauszt-történetet írta meg. Ha van kötelező olvasmány, amit minden tizenéves magyar kamasznak el kell olvasnia, hogy valamit megértsen a XX. századi történelemből: ez az. Kertész Imre Sorstalansága és – hogy egy lengyel példát hozzak – Tadeusz Borowski Kővilága mellett van a helye az irodalmi kánonban. 1944. március 19-én, amikor a „Margitszigetről mindenkinek tisztulnia kellett”, mert „kétszázhetven német tisztet raktak be a Palatinus Szállóba”, Szép Ernő egy nap haladékot kapott a kiköltözésre, mert 33 évig lakott imádott Szigetén: „velem volt az egész életem”. Előbb a Thököly útra, majd egy Pozsonyi úti csillagos házba költözött húgaival, öccsével együtt. Az Emberszag első fele erről az október közepéig tartó időszakról számol be, a második, nagyobb fele pedig a Veresegyháza melletti Erdőváros téglagyárában, sáncásással eltöltött három hét története. Témája pedig a hétköznapok „zsidókérdése”: „Most is, mint a régi háborúban, elképedek néha: hogy merik ezt csinálni, amit csinálnak, hogy merik, mikor itt vagyok a világon? Hiszen látok, hallok mindent. Hogy nem döbbentek meg, hogyhogy ki nem sül szégyenükben a szemök, hogyhogy nem hagyták azonnal abba? (…) Nem tudom, hová figyeltem. Leejtettem a világot. Eltört.” 

A nemzet hangja

Lépésről lépésre kell feloldani a járványügyi korlátozásokat, a védettségi igazolvánnyal rendelkezőknek felmentéseket kell adni, és csak az oltással vagy védettségi igazolvánnyal rendelkező külföldieket szabad beengedi Magyarországra a járvány végéig – "döntött" a lezárult nemzeti konzultáció 528 ezer résztvevője. Az eredmények alapján újraindítási tervet készít a kormány, amelynek időzítését a beoltottság fogja meghatározni – ismertette a kormány szombat reggeli Facebook-videójában Dömötör Csaba, a Miniszterelnöki Kabinetiroda államtitkára. Az csak szánalmas apróság, hogy a Facebookon adta hírül a konzultáció “eredményeit” a kormány, ha már maga a miniszterelnök kavart mögé hatalmas szélvihart. Az is csak apró, ismétlődő tapasztalat, hogy a fentebb zanzásított “tanulságokkal" igazolják a “konzultáció” teljes céltalanságát, hiszen nincs benne semmi olyan, amit ne tudott volna eddig is a hatalom, s ne tartana célszerűnek politikai nézeteire való tekintet nélkül minden józanul gondolkodó polgár. Szégyen, hogy ezzel akarja a hatalom igazolni azt, amit tesz: hogy a kormányzati döntések felelőségét félmillió honpolgárra tolja. A többi kilenc és fél millió is hasonlóan gyötrődik a maszk alatti bezártságban, féli a gazdasági következményeket, várja a kaotikusan megszervezett oltást, vakon tapogatózik a tájékozatlanságban, félve nézi az egészségügyi rendszer rogyadozását. Van, volna mit kérdezni a hatalomtól, amely továbbra is inkább küzd a valóság híreivel, mint magával a valósággal, mert azzal nem nagyon tud mit kezdeni. Meglehet, a kormány azt hazudja, választ kapott megannyi kérdésre, de ezekkel csak tovább maszatolhatja a tényeket. Mert a napi kétszáz halottra és tízezer új fertőzöttre továbbra sincs válasz. És annak sajnos semmi jele, hogy a járvány lassulna.   

Helyi érdekű

Még nem tudjuk, milyen lesz a budapesti orosz HÉV, az viszont már tudható, hogy ha Orbánékon múlik, akkor a budapesti HÉV orosz lesz. Onnan lehet ezt tudni, hogy nemrég belenyúltak a pályázatba, kifejezetten az orosz Transmashholding helyzetbe hozása érdekében. Talán még emlékeznek, ez az a cég, amelyiknek a reggelire nemzeti szuverenitást, ebédre gazdasági szabadságharcot fogyasztó magyar kormányzat átjátszotta Magyarország utóbbi 30 évének legnagyobb vasúti járműgyártási projektjét, amelynek keretében így nem magyar, hanem orosz gyártású szerelvények kerülhetnek majd Egyiptomba. Referenciának itt van rögtön a 3-as metró. Az ígéret ugyanaz volt, ami a HÉV-nél is, hogy a keleti verzió olcsóbb lesz. Nem lett olcsóbb, ellenben a vagonvázas konstrukció a 60-as évek műszaki színvonalát tükrözi, a különálló, átjárás nélküli kocsikból egy esetleges balesetkor nagyon nehéz menteni, illetve menekülni, a kirívóan magas áramfogyasztáshoz és karbantartási igényhez pedig alacsony utazási komfort (szagok, szellőzés, hiányzó légkondi) társul. Ezt tudja nyújtani egy olyan gazdaság, amely még a Szovjetunió idején beleragadt az olcsó energia, az olcsó munkaerő és az olcsó emberélet által meghatározott feltételrendszerbe, és nem is nagyon próbál kitörni belőle. Európában az elővárosi vasúti járművek piacát a Stadler és az Alstom uralja. Az előbbi gyártókapacitást is létrehozott Dunakeszin (az Orbán-kabinet épp tavaly adta át a közös cégben lévő magyar állami részt az oroszoknak), vagyis azt sem lehet állítani, hogy ezeket a nyugati szereplőket ne lehetne rábírni az együttműködésre. Mutyizni talán könnyebb az oroszokkal, de simán lehet, hogy a valóság ennél is szomorúbb: a történetet végignézve sokkal inkább úgy fest, mintha Magyarországnak de facto orosz érdekszféraként ezekben az üzletekben nem is lenne választási lehetősége. Amibe természetesen az is belefér, hogy a 200 milliárdos orosz HÉV-vel kell fizetnünk a szintén olcsónak mondott (de egyelőre nem nagyon érkező) orosz Covid-vakcináért.  
Úgy fest, mintha Magyarországnak de facto orosz érdekszféraként ezekben az üzletekben nem is lenne választási lehetősége