Kedves beszédtémánk ilyenkor, az ünnep utáni napokban az állami díjak kitüntetettjeinek szapulása. Így volt ez mindig. Pedig a díjakat azok kapják, akiknek adják. Ezt az örök igazságot én az apósomtól hallottam, ő megesküszik rá, hogy eredetileg Makláry Zoltán mondta, de mindegy is. A lényeg, hogy egy kitüntetés – szerencsés esetben - rengeteg ember életét keserítheti meg: azét, aki megkapja, és egy csomó másikét, aki viszont nem.
A sportolótól soha nem kérdezik meg, megérdemelte-e az aranyat. Ha ő volt a leggyorsabb, ő ütött a legnagyobbat, ő ugrott a legmesszebbre, övé a dobogó. Még az alélt riporter sem azért kérdezi, milyen érzés a dobogón állni, mert vitatná a sportember érdemeit, hanem mert évtizedek óta nem jut eszébe jobb kérdés.
A művészember kitüntetése viszont nem érem a teljesítményért. A kitüntetés arról szól: szeretjük a kitüntetettet, elismerjük, hogy amit csinál, azt jól csinálja, legalábbis szerintünk. A többiek is jól csinálják persze, csak őket most nem szeretjük annyira. Néha, kedvező csillagállásnál, és ha az úgynevezett „szakma” is beleszólhat, olyanok is kapnak efféle díjakat, akik tényleg letettek valamit az asztalra, de ne becsüljük alá a lojalitást és mindenkori hatalom áhítatos szeretetének erejét.
Az egész csak arról jutott eszembe, hogy az ünnepen a számos Kossuth-, Jászai-, Érdemes- és Kiváló művészi cím mellett a mi szakmánkat is díjazták, államilag. Ezúton szeretném megvédeni őket, főleg Stefka Istvánt, mert sokan sok csúnyaságot írtak róla a Táncsics-díja kapcsán (ez a legtöbb, mi újságírónak minálunk adható). Olyat például, hogy seggnyaló volt minden létező és nem létező rendszerben. Hát ki vagyok én, hogy megítéljem, melyik segget érdemes és melyiket nem érdemes? És az sem bánt különösképpen, hogy csak a kormánymédiában dolgozó kollégákat részeltették ekkora elismerésben, mert hát ez már jó néhány éve így van, megszokhattuk. Régebben is így volt, még akkor is, ha akkoriban ott fent ügyeltek arra, hogy a másik oldalról is kapjanak, és néha valódi újságírók is beleszólhattak abba, ki érdemli meg a plecsnit. Sőt. Legtöbbször valódi újságírók is kapták a díjat.
Nem biztos, hogy ezzel népszerű leszek a kollégák körében, de szent meggyőződésem, hogy mi egyáltalán nem fogadhatnánk el díjat az államtól. Nincs vele dolgunk. Ha írunk, nem neki írunk. Ha jól írunk, majd az olvasók (nézők, hallgatók – nem kívánt törlendő) díjaznak minket. Vagy a szakma. Tudniillik a mi dolgunk az, hogy figyeljük, jól csinálja-e a mi államunk (pártunk és kormányunk), amit csinál. És ha nem, akkor azt úgy vágjuk a képébe, hogy nagyon ne szeressen minket. Hogy egy szemléletes példával illusztráljam: az újságíró őrkutya, akit azért tartunk, hogy jelezzen, ha róka dézsmálja a tyúkokat. És ugye nem életszerű, hogy a kutyát a róka tüntesse ki, amiért kitartóan hívta fel a figyelmet a kerítés hiányosságaira?