egészségügy;járvány;Molnár Lajos;

2021-03-23 06:17:28

Megbízhatóság és kiszámíthatóság

Molnár Lajos emlékére

A saját félelmeinek és félműveltségének kiszolgáltatott laikus (potenciális) beteg az egészségügyi rendszertől ezeknek a címben szereplő tulajdonságoknak az érvényesülését várja járvány idején. Az orvosok, az asszisztensek, a nővérek, a műtősök, a takarítók a kórházakban, a háziorvosi praxisban, a szakorvosi rendelőkben emberfeletti erőfeszítéssel, halálos fáradtságukat legyőzve, grimasszá merevedett mosollyal igyekeznek nekünk, laikus betegeknek megteremteni a megbízhatóság és a kiszámíthatóság illúzióját, miközben a rendszer, amiben dolgoznak, sem nem megbízható, sem nem kiszámítható. Mi több, ők maguk sem bízhatnak abban, hogy mi lesz velük holnap, melyik a „csizmából épp hogy kinőtt őrmester” (Hofi) parancsolja meg nekik, mit és hol kell tenniük.

A járvány kellős közepén katonai alapokra átállított, ezért tervszerűen szétvert egészségügyi rendszer működési zavarai, az egymásnak ellentmondó nagyotmondások („Egy hétvége alatt beoltjuk az egész magyar lakosságot!”; „Több lélegeztetőgépünk van, mint a környező országoknak összesen!”; „Brüsszel nem szállít vakcinát, bezzeg a kínaiak és az oroszok!”) közepette gyakran jut eszembe a hat éve halott Molnár Lajos, aki először látott hozzá a megbízhatóság és a kiszámíthatóság elveire épülő egészségügyi rendszer létrehozásához. Mielőtt belekezdek érdemei felsorolásába, egyetlen epizódot idézek fel, amikor főnökét, a miniszterelnököt (GY. F.) elküldte a fenébe, amiért lehetetlen helyzetek sorozatába kényszerítette bele, mint amilyen a vizitdíj azonnali bevezetése volt, amit végül fegyelmezetten végrehajtott. Kíváncsi lennék, mit mondana most, ha élne, amikor a mostani miniszterelnök nemcsak katonai alárendeltjeivé tette, de még le is „inasozta” a kollégáit.

A keményfejű, nyírbátori református jogászcsaládból származó, olvasott és verskedvelő Molnár Lajos valószínűleg „kardozós” változatban idézte volna főnökének, a miniszterelnöknek Petőfi Sándor „Mit nem beszél az a német” c. versét („Foglalod a kurvanyádat”), szemben a mai miniszterrel, aki járvány idején Mátyás király csontjaival foglalja el magát. Káslernek egyetlen mentsége lehet: annyi hazugságot kell hallgatnia, hogy keresi Mátyás királyban azokat a géneket, amelyeket az „oda az igazság” megfordítása érdekében átplántálhatna főnökébe.

Molnár Lajos mint józan, alaposan végiggondolt terv alapján dolgozó parasztember látott munkához. Először is a korábbinál élesebb versenyre kényszerítette a gyógyszergyártó cégeket. Megtörtént, ami az elmúlt évtizedekben még egyszer sem: csökkent a gyógyszerfogyasztás, és a versenynek köszönhetően csökkentek a gyógyszerárak. Ezzel a lépéssel, amihez felkészültség és a nemzetközi gyakorlat ismerete is kellett, a gyógyszerkassza évről-évre növekvő hiánya megszűnt, a kiadások közel 70 kilométernyi autópálya árával, azaz 140 milliárd forinttal lettek kisebbek.

Létrehozta az Egészségbiztosítási Felügyeletet, hogy legyen hová fordulniuk a betegeknek és a biztosítottaknak, ha elégedetlenek az egészségügyi intézmények, a kórházak, rendelők, háziorvosok működésével, ha azt észlelik, hogy a szolgáltató intézmények a fizető biztosítottak számára nem a törvényekben, a belső szabályzatokban előre szabályozott minőségű szolgáltatásokat nyújtják. Ez az új intézmény hamar bebizonyította, hogy képes fellebbenteni a fátylat az eddig rosszul értelmezett „betyárbecsületből” védett biztosítási csalásokról. Két év alatt, amíg működött, eljutottunk odáig, hogy abban a két évben hazánkban is nyilvánosak voltak a várólisták, valamint az egyes kórházak, rendelők működésének mutatói, ahogy ez évek óta Európában, sőt még Amerikában is egyre inkább jellemző. Előírta, hogy a kórházakban legalább kétféle menüből lehessen választani, és javította az étkezés minőségét. Szimbolikus, hogy a hiány megszűnése után, a társadalombiztosítás első megtakarításaiból olyan célra költöttek, ami kifejezetten a betegeknek jó.

Hozzálátott a magyar fekvőbeteg-intézmények, a kórházak évtizede szükséges szerkezeti átalakításához. Szinte darabszámra éppen annyi ágyat szüntettek meg, mint amennyit a különböző szakértők „bátor tanulmányokban” tanácsoltak. Kijelölte a mindenfajta beavatkozásra képes kiemelt kórházakat, a helyben szokásos ellátást nyújtani képes kisebb kórházakat és az ápolási szolgáltatást nyújtani képes kis intézményeket. Megváltoztatta az arányokat. Az aktív ellátás ágyait visszaszorítva növelte az ápolási ágyak számát, a „vízszintes” betegeket előnyben részesítők rovására növelte a „függőleges” betegeket ellátók lehetőségeit.

A konvergenciaprogram szorítása ellenére működőképes maradt az egészségügyi ellátórendszer. A betegek érdekében számos olyan osztály szűnt meg, ahol az alacsony esetszám és a kellő tapasztalat hiánya miatt nem volt garantálható az ellátás biztonsága.

Munkássága nemcsak halálának évfordulója miatt jutott az eszembe, hanem amiatt is, mert az ő idejében tört ki Európában – a szintén Kínából induló – madárinfluenza-járvány, aminek megfékezéséhez előkészítette, nyilvánosságra hozta az elkülönítés, a szükséges korlátozások és -ha lesz majd ellenanyag: vakcina is - az oltás tervét.

Molnár tudta, hogy a legtöbb, amit a kormány adhat: a megbízhatóság és a kiszámíthatóság. Ezért fogott hozzá a betegek jobb minőségű és költségkímélőbb gyógyulása érdekében a biztosítottakért versengő biztosítás koncepciójának, törvényeinek, eljárásainak kidolgozásához. Tudta, hogy ez a kérdés a legfontosabb, itt dől el, hogy az orvosért verseng-e a beteg, vagy az orvos verseng a betegért. Ez volt a fordulat lehetősége. Egy ideig belement a kompromisszumokba. Beletörődött, hogy nem az ideális, hanem a mainál jobb rendszer érdekében kell megtennie az első nagy lépést a fizető biztosítottakért, a betegekért. Vállalta a méltatlan támadásokat, az újra- és újrakezdett értelmetlen vitát, mert meg volt győződve arról, hogy ami jó a biztosítottaknak Pozsonytól Prágáig, Amszterdamtól Párizsig, az hazánkban is működhet.

Értelmetlen azon merengeni, hogy szükségszerű volt-e, hogy elbukott. Ám az, hogy elbukott, ma okozza az igazán jól érzékelhető hiányt. Ahogy Sztevanovity Zorán énekli egyik számában: „Hogy egy pohár víz mit ér, ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell!”

Ám ha ma is ő lenne a biztosítottakért, értünk felelős egészségügyi miniszter, akkor szervezett rendben folyna a védekezés. Nemcsak a betegek, hanem az orvosok, a nővérek is bízhatnának abban, hogy az épp megfelelő lesz a következő lépés. Akkor kevesebb lenne a halott, és nem pusztán az emberfeletti, áldozatos munka állná el a járvány tovaterjedésének az útját, hanem a megbízhatóság, a kiszámíthatóság és a szakértelem is. Abban is bízhatnék, hogy elsőként a mindezt szándékosan akadályozó miniszterelnököt takarítaná el az útból - felolvasná neki a „kardozós” változatban Petőfi Sándort.