Grecsó Krisztián: Tükör

A sértettségek homályába vész, a magánmitológiák része lett, ezért nem lehet hinni senkinek. Nincs kit megkérdezni róla, mikor kezdte el a fiatal Szerémi építeni a házát. Az egész telep akkoriban indult növekedésnek, egy-két komfort nélküli garzon állt („cigányháznak” csúfolták őket), meg a kikarózott kertek, a bálamadzaggal meghúzott utcák jelölték, milyen lesz ott a jövő, ha egyszer majd megöregszenek azok, akik most fiatalok. A hetvenes évek vége, tán a nyolcvanas eleje volt, kézmeleg Kádár-korszak, a faluban mindenkinek akadt nagyobb baja is annál, minthogy az egyik fiatal kőműves egyedül építgeti a házát. Kalákában, nagy svunggal volt szokásban, de a kőműves külön forma, azt csinál, amit akar. A mesterembereknek akkor is sokat elnéztek az emberek, és persze maguknak is sokat elnéztek, kevesen voltak, akiknek lett volna a rovásán.

Akkoriban nőttem föl én is, de már gimnáziumba jártam, amikor fölfigyeltem a Petőfi-telep nevezettségére, az örökké épülő házra, ami, ha feladvány lenne barkochbában, inkább lenne élőlény, mint tárgy.

Az István utca harmadik portáján nem múltak el nyomtalanul az évek, erdővé serdült a gaz, vastagodott, megkövült a dudva, a ház környékét megették az építőanyag-maradványok, a foszlott szigetelőanyagok, a szétbomlott huzalok, az eldőlt cseréprakás hulladéka, a raklapról leborult törött téglasalak. Az emberek eleinte nevettek rajta, aztán megszokták, hétköznapi lett, az állandóság jelképe, a nyugalom gúnnyal csodált emlékműve.

Szeréminek volt családja, szép gyerekek, okosak, feltűnően csinos feleség, a lány, a nagyobbik örökölte is az alkatát az anyjától, megállt az idő a faluban, ha térd fölé érő szoknyáját meglebbentette a lomha alföldi szél. Szerémit rendes embernek tartották meg épeszű szakinak, humoránál volt, olvasott, technikumot végzett, a maga módján művelt ember, Krúdy Gyula rajongója. Imádott érzékien enni, pacalszaftot tunkolni, vígjátékokat nézni. Nem volt átlagos munkás, nem volt hétköznapi kőműves, és amikor övé volt a jövő, még nem is szekálta a komótosan épülő házért senki. De amikor a jövő már a fia generációját is cserben akarta hagyni egy újért, akkor a család megelégelte a kálváriát. A gyerekek szétszéledtek a nagyvilágban, az asszony meg elköltözött a kiskonyhából, az örökké épülő ház megalázó árnyékából, a gyapotbálák és tetőgerendák nyomasztó raktárából.

Szerémi egy időre az út túloldalát is bevette. Alig néhány raklapnyi blokktéglával kezdte, de aztán jöttek az újabb és újabb porció cserepek, hiszen az előzőeket elverte a jég, kiszívta a nap, eldőltek vagy ellopták őket. Amikor a szomszédok nyomására kijött a hivatal néhány gépe meg egy-két markos legény, szinte látványosság lett az eljárásból: ahogy a falu visszafoglalta magát. Nem hagyták, hogy Szerémi szörnyháza fölfalja az utcát.

Ezután az akció után kapott különös patinát a magányos kőműves portája, én is akkoriban lettem a rajongója. Ahogy az izmos bokrok, a karnyi vastagra, szinte kisfává erősödő gaznövények dzsungelében, az ecetfa és a tarack békés ligeteiben akkora lett a zsúfoltság, hogy azt már nem lehetett józan szavakkal leírni. Házfalmagasnyira állt az építőanyag-törmelék, és volt abban minden, csempe és konnektor, radiátorok és pozdorjalemezek, hungarocell és más remekül morzsolódó, porosodó anyagok.

Párállott, foszlott, oldódott, ami párállani, foszlani, oldódni tudott, és szálldostak a morzsák Isten szent ege alatt. Nekem olyan volt, mint egy apró, üvegbe zárt tájkép, egy pici gömb, amit fel lehet rázni, és akkor remeg, vibrál körülötte a hóesés.

Megcsodálhatták az arra járók a teremtés erejét, a fizika varázslatát. Miért maradnak ott, abban a szögben, olyan ferdén, kuszán, a saját súlyuktól megverten azok a kövér vascsövek? Miért nem dől le az egész, amikor már évek óta úgy néz ki, mintha egy óriás megbomlott szénakazla lenne? De a csövek, melyeknek évtizedek óta a forró vizet kellett volna engedniük magukban, a csövek, melyeken gyerekeknek, unokáknak kellett volna kapaszkodni, és megtanulni, mit jelent az a rigorózus magyar szó, hogy „forró”, a csövek, melyek az otthon melegét szerették volna megteremteni – maradtak.

Szívesen nézelődtem ott, sőt idővel tudatos befogadóvá váltam. Szerémi a Tisza-part Bruegelévé lett, a Petőfi-telepi tájkép aprólékosságával nem lehetett elég időt eltölteni, szinte mindig akadt egy-egy finom meglepetés. És amikor erről mesélek, nem Szerémi felszínes csodálóira gondolok, akik bicikliről, vagy még rosszabb, autóból vetettek egy futó pillantást A halál diadala megvalósulására. Akik folyton csak azon nevettek (évek múlva szörnyülködtek), hogy egy fa belenőtt a vécékagylóba. Nem. Hanem azokról a műélvezőkről szeretnék szót ejteni, akiknek arra is volt erejük, hogy észrevegyék: a kagylón még évek múlva is ott lifegett (micsoda papír!, milyen minőségű ipari ragasztó!) a gyári csomagolás néhány cafatja. És az a pici zászló is fölkapaszkodott – a fa ágainak segítségével – a magasba.

És persze volt ott még valami. A gyönyörű zajok.

Szerémi örökké épülő háza életre kelt. A szél megszokta a járást, és értette, hogyan fütyölhet a csövekben, lóbálhatja, csapkodhatja a mindenhol megkapaszkodó fólia- és nejlonzászlókat. Az esőtől-naptól lötyögni, zörögni, törni kezdtek az ablakok, és a keretében vergődő ablak pergődobját bármelyik falubíró megirigyelte volna. Szerémi szimfóniái a komolyabb kortárs komponistaversenyeken is megállták volna a helyüket, tűz, lehetőség és érzelem volt bennük: a folyton választás előtt álló ember, az önálló akaratával tehetetlenül küzdő teremtvény keserves dallamát játszotta el a ház, újra és újra.

Aztán minden megváltozott.

Szomorú, lapos évtizedek jöttek. Szerémi kiskonyhája kigyulladt. Szerencsére az örökké épülő házat a csodával nem csak határos, de azonos módon – valószínűleg a szomszédok nagy bánatára – nem érte kár, de Szerémi úr még szerényebben élt attól kezdve. A halál diadala valamiért belefagyott az új évezred első két évtizedébe. Mintha még a romlás is megunt volna odajárni.

Akárhogy figyeltem, várakoztam ott, mélyedtem bele Szerémi nagyigényű tájképébe – hivatalosan persze azt figyelve, és szemem sarkából valóban így is volt, ahogy a lányom az utcára kiszálldosott töröktyúkokat meg a csibéket kergeti a boldogságtól kipirulva –, nem vettem észre semmi érdemi változást. A gaz is elfáradt, a téglák is meguntak eldőlni, nem volt ablaktábla, mi másodlagos jelentéssel tört volna tovább.

Úgy tűnt, Szerémi gigászi alkotása, A halál diadala megmerevedett, mint egy percek óta mosolygásra húzott száj, fotózáskor. És mintha túl sok fényt kapott, vagy túl keveset, egyszerűen nem látszott az örökké épülő ház grandiózus nagyszerűsége, az életmű egyetlen egységre koncentrált, mégis oly terebélyes hatástörténeti lehetősége.

Mintha mindig félhomály lett volna az István utcában.

Sajnáltam Szerémit, de megbékéltem a helyzettel. Más, nagy művészek elfecsérelt életművéhez hasonlóan gyászoltam, bosszankodtam rajta, de volt valami méltányos az egészben, valami engesztelő, hogy valaki ekkora áldozatot hoz a könnyelműség és a feleslegesség oltárán. Ilyen volt a hajléktalannak látszó Tandori Dezsővel találkozni az Eszéki kocsmában. Ilyen volt, de nem folytatom… temérdek érdemes, Istennek tetsző áldozatot láttam én, az apámén kívül is.

Így telt el húsz év. Ebben a komor képtelenségben. A természet és a fizika csúfot űzött önmagából, a cseppkövek nem változnak lassabban, mint ahogy az örökké épülő ház észrevétlen elmozdulásairól beszélni lehet. A magányos kőműves egy keskeny csapáson, alig észrevehető kőporos, gazos korridoron osonhatott be a villany és víz nélküli kiskonyhába. Azt a reménytelen csapást takarta el a gazda, mintegy kapuként, egy rozsdás téglalapra kifeszített dróthálóval. Melyet – hogy el ne vigye a szél – biciklilakattal rögzített az egyik kisfához.

Gyakran járunk arra, a nagyszülőktől hazafelé bandukolva. Nyikorog a gyerekkocsi kereke, Szerémi úr illedelmesen, sőt kedvesen köszön, hangja basszus, úgy beszél, mint egy bemondó.

– Jó estét, kezit csókolom, siessenek, mert esőre áll! – mondta alkalomadtán, amikor a kijárási tilalomtól szorongva, nyolc tájban a dédi háza felé iparkodtunk.

– Köszönjük, Szerémi úr, az Isten áldja! – feleltem. És meleg otthonosságot éreztem.

Aztán a napokban, a járvány sokadik hullámának, a spanyol vagy dél-afrikai variáns tombolásának közepén, a honvágytól és a szeretettől gyötrődve meglátogattuk anyámékat. És én majd' kiugrottam a bőrömből, amikor a nélkülöző hónapok után hazafelé autózva megláttam a Szerémi-portát. Nem akartam hinni a szememnek, és olyan boldog kacagás hullámzott ajkaimon, mintha szűzlány lehettem volna egy pillanatra.

A lelkesedés forrósága és a szégyen hideg verejtéke egyszerre öntött el. Hogy lehettem ennyire balga, hogy nem gondoltam erre!

Az örökké épülő házon előbb nevettek, aztán megszokottá vált, majd újra önmaga paródiájává lett, és végül kíméletlenül lassan, szinte teljesen elfelejtették. Már azt sem tudták, hogy ott van. És mikor már eggyé lett a természettel, amikor maga lett a falu, mikor már mindenki úgy hitte, az örökké épülő ház a múlt, amikor már tényszerűen és véglegesen egy soha meg nem épülő ház lett belőle – két évtizednyi tökéletes tetszhalálából –, elmozdult a kép. És az újra élő kompozícióba megérkezett az eszményi képtelenség. Egy első ránézésre oda nem illő, túl modern, szürke blokktéglatömeg és egy jó minőségű, tömbökbe csomagolt, 10 centis hungarocell szigetelőréteg.

Visszasétáltam.

A meghatottságtól elszorult torokkal néztem rá a képre. A csinos kötözőmadzagokra, melyek az új elemeket határolták el A halál diadala régi vonásaitól. És emiatt hirtelen észrevettem, hogy a régi kép is mennyit változott! Varázslatos, minden képzeletet fölülmúló volt a teremtő pusztulás! A türelem és a művészi fegyelem diadala volt ez, és az emberi teremtő akarat csodája úgy lebegett a rom fölött, mint egy részeg délibáb.

Micsoda húsz év volt ez, gondoltam, és végignéztem magamon.