Előfizetés

Debreczeny György versei

Debreczeny György
Publikálás dátuma
2021.03.27. 08:47

Fotó: BORIS ROESSLER / AFP - DPA
"pedig nem annak kéne szégyenkezni aki ad / hanem annak aki elvesz / aki nem engedi hogy meleg ételhez / fűtött lakáshoz jussanak a rászorulók"
a mindenség kulcsát keresi meg akarja érinteni az alapokat de inkább megkeni a zsíroskenyeret a mindenség kulcsát keresi de csak a lábtörlő alá teszi a kulcsot és elindul kéregetni mindig a szürke kalapot viszi magával régebben még újságpapírba csomagolták a pénzt amit a kalapjába bedobtak de ma már csak beleejtik és szégyenlősen mennek tovább az emberek pedig nem annak kéne szégyenkezni aki ad hanem annak aki elvesz aki nem engedi hogy meleg ételhez fűtött lakáshoz jussanak a rászorulók este hazamegy a jéghideg lakásba előveszi a lábtörlő alól a kulcsot és reggelre kihűl madarak alszanak rajtam az aranyhalas tó mellett madarak alszanak rajtam majd később megyek a boltba tétován bóklászni a rengeteg megfizethetetlen termék között megvárom amíg kialusszák magukat isten madarai és az aranyhalakat sem fogom ki ma sem szárazkenyér a szárazkenyeret hazavihetné vagy elmajszolhatná kiszáradt tenyeréből esetleg rajzolhatna vele keresztet de apró darabokra tördeli és a madaraknak ajánlja fel lakóhelyem Magyarország egy fa alatt alszom a parkban lakóhelyem Magyarország 93 ezer négyzetkilométer ahogy költő barátom mondta amikor nem volt hol laknia lefeküdt a járdára egy irodaház elé de jött az őr a biztonsági őr és alig tudtuk onnan elvonszolni végül nálunk talált fedélre egy időre de aztán ment tovább lakóhelyét birodalmát bejárni útja egészen a pestlőrinci temetőig vezetett a virágárust kérdeztem meg milyen virágot illik vinni ilyenkor mivel már évek évtizedek óta nem jártam temetésen

Böszörményi Márton: Hermész, a teknős

Böszörményi Márton
Publikálás dátuma
2021.03.27. 08:08

Fotó: Urbán Tamás / Fortepan
A kisfiú olajjal kenegette a lábszárát, miközben én a topmodelleket néztem a tévében. A fiút Márkónak hívták, és extraszűz olívaolajat használt. Szőrtelen lába úgy fénylett, mint a modellek bőre a tévében. Ettől gyorsabb leszek, mondta Márkó, apa szerint az olajtól gyorsabban tudok majd futni. Hümmögtem és bólogattam, de nem igazán figyeltem rá. Kíváncsi voltam a következő fotózásra. Van egy teknősöm, dünnyögte a fiú, Hermésznek hívják. Apa nevezte el. Igen, mondtam, és adtam még egy kis hangot a tévére. Engem is apa nevezett el. Az apák már csak ilyenek, mondtam. Márkó befejezte a kenegetést, kinyújtotta lábait a padlón, és jó alaposan megnézte őket. Rövidek, jelentette ki kis idő után. Rövid lábakkal nem lehet gyorsan futni. Hermésznek is nagyon rövid lábai vannak, ő se valami gyors. Hát igen, mondtam, és közelebb hajoltam a képernyőhöz. Az egyik szőke modellnek olyan hosszú lábai voltak, mint a felsőtestem. Összeveszett a fotóssal. A többiek röhögtek rajta a háta mögött. Tudod, ki a gyors, kérdezte Márkó. A Flash! Na ő aztán szupergyors. Márkó felült, maga alá húzta a lábait. Apa azt is mondta, hogy az agyamat kéne meggyorsítani. Lecsavarta az olajosflakon kupakját, aztán egy adagot a fejére csorgatott. Belemasszírozta az olajat szőkésbarna hajába. Apa azt mondta, hogy Hermész gyorsasága nem a lábában van. Márkó egyre erősebben dörzsölte a fejét. Ez egy félreértés, hogy Hermésznek a lábán vannak a szárnyai. Mert igazából a szárnyak a fejében vannak. A fiú kipirosodott arccal nézett rám, a haja összeragadt az olajtól, úgy nézett ki, mint valami antik katonai sisak. Figyelj csak, mondtam, mindjárt reklám lesz, és akkor beszélgethetünk. Levegyem a papucsodat a polcról, kérdezte Márkó. A modellek azon vitatkoztak, hogy ki érdemli meg legjobban a győzelmet. Tessék, néztem értetlenül a fiúra. A papucsod ott van a polcon. Márkó a tévé melletti könyvespolcra mutatott. Ott volt a harmadik polcon, szemmagasságban, a könyvek előtt egy pár elnyűtt, szürke papucs. Az egyikből egy patkány dugta ki rusnya pofáját. Mi ez? Felugrottam a kanapéról, nem ijedtem meg, inkább meglepődtem. Ő Lázár, mondta a fiú, néha előjön. Nem kell tőle félni. Az ott az én papucsom, kérdeztem, közben próbáltam egyszerre figyelni a műsorra és a papucsban bujkáló patkányra. Apa azt mondta, hogy neked adhatom. Ekkor jött a reklám. Későre jár, mondta Márkó, és hatalmasat ásított. Az olajosüveg felborult, de nem ömlött ki, mert a fiú visszazárta a tetejét. Ránéztem Márkóra, úgy tűnt, hogy már az egész teste csillog. Az egészet magadra kented? Márkó megrázta a fejét. Tudod, hogy miért akarok gyors lenni? Nem, mondtam, és visszaültem a kanapéra. Hát, hogy ne tudjanak elkapni! Kik, kérdeztem, és éreztem, hogy elcsuklik a hangom. Kik ne tudjanak elkapni? A rossz emberek. Márkó felállt, a tévéből áradó fény visszatükröződött a testéről. A kisfiú ragyogott. Apa szerint Hermész megvéd a rossz emberektől, mondta színtelen hangon, aztán a papucsból kukucskáló patkányra nézett. De én nem hiszem. Szerintem gyorsnak kell lennem. Várj, emeltem fel a kezem, várjunk egy percet. A fejemet ráztam, és nem akartam ránézni a fiúra. Ki az apád? Sok badarságot összehordanak Hermészről, mondta a fiú, és egyre mélyebb lett a hangja. Ki az apád, kérdeztem kétségbeesve, és behunytam a szememet. Egyszer még eljövök hozzád, és hozom magammal a teknősömet is. Ki az apád? Éles fájdalom nyilallt a lábujjamba, mintha megharapta volna valami. Odakaptam, de nem volt ott semmi, a lábujjamnak nem volt semmi baja. Folytatódik a műsor, mondta Márkó. Felnéztem, és a modellek már a zsűri előtt álltak. Az olajosflakon a padlón hevert. Megdörzsöltem az arcomat. A kezemnek mézillata volt.

Vízihulla a Rab oroszlánban - Cserna-Szabó Andrással Réziről is

Rácz I. Péter
Publikálás dátuma
2021.03.20. 14:24

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Negyven éve már pontos látlelet készült a magyar gasztronómia történetének vakfoltjairól, ám azóta sem történt meg a hiányok pótlása, láthatóan nem tartjuk az identitásunk, a kultúránk részének. Csupán néhány fanatikus foglalkozik vele, mint Cserna-Szabó András író is, akit legújabb, Rézi a páczban című, gasztronómiai tárgyú kötete kapcsán csaltunk el beszélgetni a sörkorcsolya-készítés mellől.
A 2004-es Levin körút hasnovellái és gasztroesszéi óta az idén februárban kiadott Rézi a páczban már az ötödik gasztronómiai tárgyú kötete. Hol húzódik a határvonal a szépprózai és a gasztronómiai könyvei között, szétválaszthatóak ezek egymástól?  Én abszolút szétválasztanám őket, ezek különböző dolgok, hivatalosan mondva: a gasztronómiai kicsapongásaimat nem tartom a szépirodalmi munkásságom részének. Őszintén szólva már nagyon megbántam, hogy annak idején egy külön szerzői névvel nem választottam ketté a gasztronómiai érdeklődésemet az írói énemtől. Ugyanakkor persze ezeket a gasztronómiai tárgyú szövegeket is író írja, a novellákat, regényeket meg ez a gasztromókus, úgyhogy átszivárog egyik a másikba, nem függetleníthető teljesen a kettő egymástól. Ebben az új kötetben is a konyhatörténeti tanulmány, a kicsit lazább, kutató jellegű esszék közé becsúsznak novellisztikusabb, tárcaféle írások is, de ez ettől még nem szépirodalom. Nem ritka, ugye, hogy írók beleszerelmesednek a gasztronómiába: a leghíresebb eset Dumas Nagy Konyhaszótára, de Magyarországról is neves szerkesztők, újságírók – Ignotus (Emma asszony), Magyar Elek (Ínyesmester) – említhetők, vagy e téren a legnagyobb író, Lénárd Sándor (Római konyha). Páratlan élményben részesül az olvasó, ha a szerző regényével, a Római történetekkel párhuzamosan olvassa ezt az irodalmi szakácskönyvet. Az élő könyvbemutató helyett forgatott kisfilmben személyesebbnek említi a gasztronómiai írásait. Mitől válnak azzá?  A regény és a novella, bármennyi személyes életanyag is van benne, mindig fikció marad, az író elbújik a szereplők, a történet mögé. A gasztrotörténeti írások esetében személyes viszonyról és hitvallásról van szó. Nekem az a véleményem a gasztronómiáról, hogy a kultúránk, az identitásunk, a civilizációnk részének kellene lennie. De nem az, s így ezzel óriási ziccert hagyunk ki, szemben mondjuk a franciákkal, olaszokkal, spanyolokkal, csehekkel. Utóbbiaknál például Švejk és Hrabal kézenfogva jár a sörkultúrával és az ahhoz kapcsolódó (részben) monarchiabeli kulináriával, amihez azért nekünk is van némi közünk. Ha valaki imádja a cseh kocsmakultúrát, az én vagyok, de amikor Szép Ernő Liszt Ferenc téri házának aljában Bohémia néven nyílt söröző, akkor azért megkérdezem: ezek után vajon átnevezik-e a prágai Arany Tigrist Szép Ernő Cafévá? Nem hinném, hogy ez megtörténhet. Arra viszont kíváncsi vagyok, hogy az évtizednyi kutatásának eredményeképpen felszínre hozott gasztrotörténeti hiányosságoknak, ambivalenciáknak mekkora hatása volt a hazai gasztroszféra képviselőire: felsorakoztak-e ön mögé a szakácsok, vendéglősök, és lettek-e elszánt hívei a gasztronómiának a tudósok köréből? Inkább negatív reakciókat váltok ki, sokakat felidegesít, amit mondok. A gasztronómiának arról kéne szólnia, hogy az emberek jól érzik magukat, én meg csak puffogok – a magyar gasztronómia Dulifulijává lettem. Folyamatosan azt képviselem, hogy amíg a gasztrotörténet ilyen siralmas állapotban van, addig se szellemileg, se a vendéglátás gyakorlatában nem lesz érdemi előrelépés. A „hagyomány és evolúció” jelszavával húsz éve zajló hazai, úgynevezett gasztroforradalom csupán az elit kulinária vékony rétegében vert némi hullámokat, lejjebb nem szivárgott. Forradalmat pedig csak alulról lehet csinálni, de amíg az alapok nem tisztázottak – tehát, hogy mi a magyar konyha vagy mi a hagyomány –, addig nem is lehet fejleszteni. Hol akad el a dolog?  A legfőbb probléma az, hogy a magyar gasztronómia történetét nem vagy csak alig kutatjuk. Ennek sok oka van. Kovács Sándor Iván, a híres irodalomtörténész egy 140 oldalas, A gyomros matéria című tanulmányt írt 1981-ben. Ezt a Magvető Kiadó közölte előszóként egy nagyon fontos kiadványában. Egy kötetben jelent meg az első nyomtatott magyar szakácskönyv (1695, Kolozsvár) és a csáktornyai Zrínyi-udvar XVII. századi kéziratos szakácskönyve. Kovács hosszan sorolja, miért nincs gazdája a magyar gasztronómiai kutatásoknak, miért és hogyan kellene feldolgoznunk örökségünket. Az a szomorú, hogy ha ezt a negyvenéves írást elolvassuk, szinte olyan érzésünk lesz, mintha ma írta volna valaki. Azóta se történt semmi. Vagyis a semminél alig történt több. Mindeközben a bulvár lecsapott a gasztronómiára, és a celebek szőröstül-bőröstül felfalták egy végtelen vacsoracsata során. Ezért nem tudunk például választ adni arra a kérdésre, mi okozta a XIX. század eleji nagy paprikabummot, ami eközben feledésbe taszított minden korábban használt fűszert, s tette egyeduralkodóvá az őrölt pirospaprikát?  Szerencsésebb nemzeteknél virágzik a food studies, sok helyen az egyetemi oktatás része. Ez a diszciplína az élelmiszerek, az ételek kulturális kapcsolatait, tehát irodalmi, történelmi, szociológiai, gazdasági összefüggéseit vizsgálja. A példánál maradva: porpaprika előtte is létezett, de valószínűleg a XIX. század első negyedében robbant a paprikabumm. Elvörösödött, elpörköltösödött a magyar konyha, a „fehér koszt” Erdélyben élt tovább. Ez egy olyan folt, amiről viszonylag sokat tudunk, például Fehér Béla nyomozásainak köszönhetően. De a XIX. századi szakácskönyvek filológiai feldolgozása nem történt meg, a paprikabumm előtti magyar konyhákról se tudunk sokat. Pedig ez a „fehér koszt” például (a maga sokszínű fűszerkultúrájával) egy olyan hagyomány lehetne, amit érdemes lenne fejleszteni.
Mennyi időt, energiát kell szánnia egy-egy téma kutatására? Mennyire rejtettek, hozzáférhetőek a források? Nekem a saját témáimhoz mindig van valamiféle személyes kapcsolódásom. A könyv címszereplője, Rézi néni szegedi főzőnő volt, szakácskönyvében a kiegyezés korának dél-alföldi konyhája jelenik meg. Vagy az is. Mivel szentesi vagyok, ez nekem szívügyem. Mivel apám és nagyapám Kolozsváron született, az erdélyi konyhával is szoros a kapcsolatom. Nem véletlen tehát, hogy a kolozsvári káposzta vagy a vargabéles története is érdekelt. Én nem vagyok kutató, történész, tehát inkább esszéisztikusan, íróként dolgozom fel a témákat. De azért kutatni persze nekem is kell. Ez régebben nem volt egyszerű, Rézi nénivel például hónapokat töltöttem az Országos Széchényi Könyvtár mikrofilmolvasójában, mire valamicske kiderült róla. Ma már ez sokkal gyorsabban megy az Arcanum Adatbázis használatával, ahol a régi újságok, források jól kereshetőek. Forrás annyi van, mint a tenger. A gasztronómia történetének minden írott anyag lehet forrása: szakácskönyvek, étlapok, hírlapi hirdetések, cikkek, de regények, árcédulák, dalok, néprajzi munkák. A sor végtelen. Végül Réziről kiderült, hogy ő valóban létezett, és szakácskönyve jórészt valóban autentikus recepteket tartalmaz, ellentétben a XIX. század rengeteg „magyar” szakácskönyvével, melyek többnyire franciából vagy németből magyarra fordított munkák nemzeti pántlikával átkötve. Vagyis a magyar konyhához nem sok közük van. Rézi népszerű főzőasszony volt Szegeden (amellett a piaristák szakácsnője). Ha valami nagyobb ünnep vagy fogadás volt a városban (például jött Ferenc Jóska), akkor biztosan őt hívták főzni. Maradjunk a fogadásoknál! A legendás vendéglős Papp Endre a még legendásabb Mick Jagger 1981-es bécsi eljegyzési partiján az általa hirtelen feltalált, úgynevezett pusztakoktéllal itatta a társaságot, s vívta ki elismerésüket – ahogy ezt a könyvéből megtudjuk. Ha lehetősége lenne, kinek mit tálalna kedvenc zenei előadói közül, vagy mit főzne, hallgatva a muzsikát? Az teljesen egyértelmű, hogy ha a kedvenc együttesemnek, a Slayernek főzhettem volna valaha, akkor az a hagymás vér lett volna. (Utalás a 2019 novemberében pályáját befejező világhíres amerikai thrash metal zenekar leismertebb lemezére, a Reign in Bloodra – a szerk.) Jó ideje a barokk zene az egyik kedvencem, mostanában éppen Purcelltől a Dido és Aeneas. Azóta, hogy Annie Lennox elénekelte Dido búcsúját. Meg hát éppen egy római kori regényben vagyok. Szóval Didónak és Aeneasnak szuper lenne főzni, mert bele lehetne komponálni a régi görög, római, észak-afrikai konyhát. A Hévíz irodalmi folyóirat lapbemutatóin éppen ezt csináltuk éveken keresztül szerkesztőtársaimmal. Mindig főztünk, kapcsolódva egy-egy címlaphoz – így készült Dosztojevszkij esetében scsí, Hrabalnál morva gulyás, Zrínyinél káposztás hús… A jelen kori címlaptéma, a járvány miatti karantén miként hathat a konyhára? Mivel sokkal többet vagyunk otthon, többet is főzünk. Én világéletemben életmódszerűen kocsmajáró ember voltam, így nem a vendéglők hiányoznak elsősorban, hanem a kocsmák. Nekem ez a legfontosabb kommunikációs terepem, itt szoktam beszélgetni a barátaimmal, itt jutok információkhoz, témákhoz, inspirációkhoz. Most meg be vagyok zárva… Ezért nyitottam itthon a konyhámban egy kocsmát: Fogadó a Rab Oroszlánhoz néven. Cseh söröket iszom, és újabban rákaptam a cseh sörkorcsolyák készítésére is. Vízihullát (utopenec) és hermelint érlelek: előbbi ecetes-hagymás-zöldséges-fűszeres lében pácolt virslifélék, utóbbit normandiai camembert-ből készítem, szentesi hegyes-erős paprikával, kalocsai őrölt paprikával. Szóval a cseh klasszikus „újragondolása”. Jó-jó, de mi van a kocsmai társalkodással? Ez maradt: én vagyok saját magam társasága, a rab oroszlán – sörökkel és sörkorcsolyákkal. Utóbbiak esetében olyan eredményeket értem el az elmúlt hónapokban, mint egy nyugdíjas cseh kocsmáros egy élet alatt.