A Budaörsi Latinovits Színház előadását láthattuk interneten keresztül, Pelsőczy Réka meglehetősen ütős rendezésében. Sokan ismerhetik híres filmként is a témát, Thomas Vinterberg, Morgens Rukov, Bo Hansen alkotásából David Eldridge írt hatásos darabot. Nálunk először Eszenyi Enikő rendezte meg Az ünnep címmel a Pesti Színházban, emlékezetes, de közel sem olyan kegyetlen, lélek mélyére hatoló előadásban, mint amilyen a budaörsi.
Békésnek indul a jómódú család estéje, az apa születésnapjára eljön a három, fészekből már kirepült gyerek, ki a kislányát és a férjét, ki az új partnerét hozza magával. Rutinos, némiképp unalmas összejövetelnek látszik mindez. Szokásos üdvölések, pusziváltások, sablonos mondatok. Nem sugárzik a viszontlátás kitörő öröme, a tavalyi és az azelőtti születésnap nyilván hasonló módon zajlott. Mindenki elfoglalja a helyét az asztalnál, és az egyik fiú, Christian, pohárköszöntőbe fog. Ez is roppant konvencionálisan kezdődik. Aztán célozgat az apa egyik bűnére, ami szoros kapcsolatban van azzal, hogy már csak hárman maradtak testvérek, mert húga öngyilkos lett. Végül minden bátorságát összeszedve, csak sikerül kiböknie, hogy az apa gyerekkorukban mindkettőjüket rendszeresen megerőszakolta.
Általános az elképedés, a felháborodás, hogy hát ez nem lehet igaz. A kamera totált is mutat, és végig is svenkel a díszes társaságon. Megrökönyödött arcok. A háttérben élő közvetítésként is kivetítenek, erősen felnagyítva, szinte a pórusokba is belemászva, egy-egy arcot, így még inkább lerí, hogy ki esetében őszinte a csodálkozás, ki az, aki csak mímeli, hogy ő erről aztán biztosan nem tudott, és totális lehetetlenségnek tartja. Olyan ez a kijelentés, mint a lakmuszpapír. Pontosan jelzi, kiben mi lakozik, a jelenlévők óhatatlanul is megmutatják a valós énjüket. A személyzetet, barátokat játszókkal együtt, 15-en vannak egyszerre a színen. Így ez mindannyiuk színvallása, akkor is, ha épp e pillanatban nem szólalnak meg. Az apa kényszeredett mosolya például haragos fintorrá válik. Ilyés Róbert remekül megmutatja, hogy megy föl benne a pumpa, hogyan próbálja visszafogni magát, hazugságnak minősíteni, bagatellizálni a dolgot. Aztán átmegy sértett vadkanba, támadó oroszlánba, és az összecsapás, a pusztító „lávakitörés” elkerülhetetlenné válik. Hiába adja például a Takács Kati által megformált anya a teljesen ártatlant, csak kiderül, hogy egyszer, félreérthetetlen szituáció közben, be is nyitott a szobába. Nem szólt, nem tett semmit, csak némán elódalgott, és idáig hallgatott. Egyértelművé válik, nyílt titok volt, amit most valakinek csak támadt mersze kimondani, és ezzel megtörni az apa teljhatalmát. Aki még mindig nyeregben érzi, nem adja könnyen magát. Elszabadul a pokol, káosz, hangorkán, sőt tettlegesség formájában. Totálisan kiborul a bili.
Durván, verőlegényként, Christian ellen fordul másik fiútestvér, Michael, Böröndi Bence alakításában. A felesége Mette - Páder Petra - a néhány éves, megszeppent kislányukat igyekszik óvni az ártalmas hatásoktól, amennyire csak lehet. Miközben áll a bál és mindenki totálisan ki van akadva, élvezhetjük a 15 szereplő pazar összmunkáját. Lenyűgözően egymásra hangoltak a színészek. Egyszerre ihletett és gondosan megkoreografált a mozgásuk, amihez Pelsőczyn kívül a mozgásokért felelős Bodor Johanna is fantáziadúsan hozzájárulhatott. A precizitás jótékonyan keveredik elszabadult játékkedvvel, és egymásból is merített inspirációval. A családi dráma minden aktualizálás nélkül áthallásossá válik. Egy gyereksorban tartott társadalom jelképévé, ahol rengeteg a félelemből szőnyeg alá söpört sérelem, az elhallgatott fájdalom. Sokak kényszerű hitvallása az, hogy „ne szólj szám, nem fáj fejem.” Az egyeduralomtól való rettegés az úr. Keserű tapasztalat, hogy aki kilóg a sorból, azt eltapossák, hogy netán rettegni kell a szolidaritástól is, és hogy az elvtelen talpnyalás jövedelmezőbb, mint a bármennyire is indokolt ellenszegülés. Ebbe a közmegállapodásba rondít bele Christian. Igazmondásával, heves kifakadásával, felrúgja az általános kushadás konvencióját. Először ellene fordul még a saját anyja is. Takács Kati világossá teszi, hogy ez a ránézésre finoman disztingvált úrinő, egész életében csak a basáskodó urát szolgálta ki, és közben iparkodott magának azt hazudni, hogy boldog. Bregyán Péter nagypapaként leginkább rezignáltan maga elé mered. Az életben maradt leánytestvér - Bohoczki Sára - került a legmesszebb a családtól. Antropológusként külföldi útjain járva, valószínűleg itt is, ott is, összeszed egy-egy pasast. Most megint az új „szerzeménnyel” állít be. Először nagy bőszen, Michael migránsozza le a Samudovszky Adrián által megjelenített férfit, aztán beindul, és gyűlölködő hangra vált az előítéletes, rasszista családi kórus. Jól bevált módszer, elterelő hadművelet is ez, az apa és mások bűneiről, a temérdek hazugságról, elhallgatásról, érzéketlenségről igyekszik „elhessegetni” a figyelmet. A valódi vétkes középpontba állítása helyett a bűnbakgyártás napjainkban oly ismerős mechanizmusával találkozunk.
Tihanyi Ildi viszont igencsak középpontba állatja a szereplőket azzal, hogy többfunkciós, dobogószerű emelvényt tervezett, ami hangsúlyosan kiemeli őket a térből. Keszei Bori olyan ruhákat ad rájuk, amelyekben látványosan lehet feszengeni. A család vendégei és a személyzet félig kívül, félig belül vannak e mai kocsmán. Mertz Tibor, az apa barátjaként, az este felkért ceremóniamestereként, bármi meglepő is történik, azt az elvet képviseli, hogy nincs itt semmi látnivaló, folytatni kell a vacsorát. Kocsó Gábor, szintén barátként, a legelképesztőbb helyzetekben is képes kényszeredetten röhécselni. Fröhlich Kristóf, az egyik inas árgus szemekkel figyel, egy kis kamera segítségével, a megjelentek képébe bámulva, közelikbe felejtkezve, időnként kivetíti a háttérbe az eseményeket.
A garatra felöntött, felhergelt állapotból lidérces a kijózanodás. Az apa is jön reggelizni, kiközösítve elküldik, hogy hagyja őket békén enni. De Ilyés érzékelteti, hogy vissza jön ő még! Egyeduralma nem szűnt meg véglegesen. Nem túl jók a kilátások...
