A Pécs Története Alapítvány, a Kronosz Kiadó és a Bölcsészettudományi Kutatóközpont kiadásában 2020. december közepén jelent meg a Pécs története nagymonográfia 3. kötete. A nyolcrészesre tervezett sorozat régóta várt, újabb kötetében a szerzők, Sudár Balázs, Varga Szabolcs és Varga J. János tudományos alapossággal, ugyanakkor olvasmányos stílusban, 184 színes képpel és 31 térképpel illusztrálva tárgyalják Pécs hódoltság korabeli történetét. A magyarul nem tudók részletes angol és török nyelvű rezüméből tájékozódhatnak a kötet tartalmáról. A könyv nem csak a korszak iránt érdeklődő olvasók, de a társadalomtudományos város-történetírás kedvelői számára is izgalmas olvasmánynak ígérkezik. Fodor Pál előszava szerint nem csak arról ad hiteles képet, hogy milyen volt az élet a hódoltság idején Pécsett, hanem az egész török korszakkal kapcsolatos tudásunkat is gyarapítja. A kötetről Varga Szabolccsal Pilkhoffer Mónika beszélgetett.
A török kor a legnagyobb érdeklődést kiváltó történeti témák közé tartozik, s ennek megfelelően rengeteg munka jelent, jelenik meg róla. Lehet-e még valami újat mondani?
Mindig lehet újat mondani, a történelemben ugyanis nagyon kevés a lezárt akta. Ennek egyrészt az az oka, hogy gyakran előkerülnek új adatok, források, amelyek módosítják az addigi tudásunkat. Ám legalább ennyire fontos, hogy mi is változunk. Egy történeti kérdés vizsgálatánál az is megkerülhetetlen, hogy miért pont akkor, pont ott merül fel kutatási problémaként, ahol. Máshogy szólt például egy honfoglalásról szóló történészi munka a XVIII. századi jezsuita történetírók tollán, a Millennium korában, vagy éppen 1945 után, hiszen teljesen más miliőben értelmezték azt.
A másik alapvetés, hogy a történelem nem egy adatokból összeálló közismereti tárgy. Nem szerencsés, ha így gondolkozunk róla. A történelem mint tudomány a múltunkon keresztül valójában saját magunk jobb megismeréséhez járul hozzá, hogy el tudjuk magunkat helyezni a világban. A múlt ismerete tehát nem pusztán intellektuális, hanem önismereti kérdés. Hogy érthetőbb legyen, a múlt az a történet, amit minden nemzedéknek el kell mondania, és úgy működik, akár egy családi mítosz az ünnepi asztalnál. Amíg beszélnek róla, addig fontos a közösség számára, és miután elvesztette az aktualitását, vagy más módon kiesik az emlékezetből, akkor az a történet megszűnt létezni, és elveszíti identitásképző erejét. Rengeteg minden kihullott már az idő rostáján a magyar történelem elmúlt évszázadaiból. Ez természetes jelenség, hiszen a közösségi emlékezet egy dinamikusan változó jelenség, ami a múlt ismereteiből jelent épít és jövőt tervez. De nagyon elkanyarodtam az eredeti kérdéstől: Igen, lehet újat mondani a török korról, és a meglevő társadalmi érdeklődés mutatja, hogy ez a távoli és nagy téma sem lett még ad acta. Igaz, azt a kérdést is fel kell tennünk ilyenkor, hogy érdemes-e, találkozik-e ez a téma a mai emberek világával? Szerzőtársaimmal és a kiadóval együtt úgy gondoljuk, hogy igen, hiszen Pécsett például naponta szembejönnek velünk az oszmán kor emlékei, de talán nagyobb léptékben is vannak tanulságai a város török kori történetének.
Miért érdekes egy hódoltsági város korabeli története? S kiváltképp: miért érdekes Pécs, hisz itt nem került sor olyan nagyszabású várostromra és védelemre, ennek kapcsán hősies ellenállásra, mint a szomszédos Sziget vára, vagy Eger, Kőszeg stb. esetében?
Ha a hódoltság korának eseményei szóba kerülnek, akkor elsősorban valóban várostromokra, önfeláldozó hősökre, portyákra, lesvetésekre és általában vesztes csatákra gondolunk. Nem véletlenül egyébként, hiszen itt született meg a magyar vitézség ethosza, mely ma a nemzetkarakterünk egyik fontos eleme. Hallottunk Jurisics Miklósról, Szondi Györgyről, Zrínyi Miklósról, és bizony pécsi hős nem szerepel ebben a képzeletbeli Panteonban. A város elég dicstelen módon esett el 1543-ban, majd Sziget 1566. évi bukása után szinte teljesen eltűnt a magyar történetírók horizontjáról. A végvárrendszer mögött a hátországban az oszmán megszálló hadigépezet regionális logisztikai központjaként funkcionált, és magyar katonák egészen 1664-ig nem jutottak el a falai alá. A magyar várakban szolgálók számára Pécs egyre távolabbivá vált, nem véletlen, hogy a költő Zrínyi katonái már nem hajdani püspöki székhelyként, hanem egy idegen, muszlim városként tekintettek rá a XVII. század közepén. De talán éppen ezért különleges, hiszen nem egy határon álló garnizon, és nem is egy magyar arculatát megőrző alföldi mezőváros, hanem egy érdekes egyveleget alkotó település lett belőle. Ezért leginkább még Budához vagy Temesvárhoz lehetne hasonlítani. Áttételesen Egerrel is párhuzamba állítható, de ott fél évszázaddal később kezdődött az oszmán megszállás időszaka, és emiatt egy kicsit máshogy alakult Dobó városának a sorsa.
A pusztítás mellett van-e olyan pozitív hozadéka ennek a másfél évszázadnak, ami említésre érdemes?
Ha ma végigsétálunk a városon, látjuk a város főterén a gázi Kászim pasa által emelt monumentális dzsámit, amelyhez fogható a Balkán-félszigeten is kevés volt. Egy utcával odébb belebotlunk Jakováli Haszan pasa dzsámijába, majd némileg arrébb Idrisz baba türbéjét csodálhatjuk meg. Egyiknek sincs párja, szépek, egzotikusak találjuk őket, örülünk, hogy vannak. Ma már megkérdőjelezhetetlen, hogy Pécs emblematikus épületei közé tartoznak, és önmagukban értékesek. Ez alapján azt mondhatjuk, ez egy pozitív hozadéka az oszmán jelenlétnek. Pár évvel ezelőtt azonban a pécsi illetőségű Pazirik Kft. számítógépes rekonstrukciókat készített az ezeken a helyeken álló korábbi épületekről. Nagyon tanulságos, hogy Kászim pasa dzsámija helyén a XVI. század elején egy olyan gyönyörű gótikus plébániatemplom állt, mint a kolozsvári Farkas utcai templom. Ebből az 1560-as évekre semmi nem maradt, a kövei az új dzsámi falába kerültek. Arra szeretnék mindezzel utalni, hogy egy hatalmas pusztulás után szolid ellentételezés az itt maradt dzsámi. Ma már ennek örülünk, büszkék vagyunk a katolikus templomként funkcionáló műemlékre, de ott marad a kérdés, hogy miképp nézne ki vajon ma a város, ha 143 évig nem fészkeli be magát az oszmán szultánok hadserege.
A hódítás felől nézve még inkább kitűnik az a hatalmas intellektuális teljesítmény, amit a megszállt keresztény lakosság ennek ellenére kitermelt magából. Az 1588-ban született Pécsi Disputára gondolok, amely egyszerre volt egy református-unitárius hitvita, illetve az erről szóló írásos mű, amit a pécsi unitárius lelkész, Válaszúti György vetett papírra még abban az esztendőben. Izgalmas látni, ahogy az akkor már 45 éve oszmán megszállás alatt élő, jogaiban korlátozott, és mindinkább kisebbségbe kerülő magyar polgárság kulturált szópárbajt vív a kiváló teológiai képzettségű református Skaricza Máté ráckevei lelkésszel. Ahelyett, hogy a helyzetükön keseregnének, és azon tanakodnának, miképp lehetne a megszállók kegyeibe kerülni, őket Jézus isteni természetének mibenléte foglalkoztatja.
Harmadszor pedig pozitívumként említhetjük, hogy miközben a város képes volt megőrizni az európai kapcsolatait, az Oszmán Birodalomba tagozódva a Nyugat-balkáni városszerkezet egyik fontos elemévé is vált. Pozitív értelemben Pécs ekkor szolgált rá a Balkán kapuja kitüntető elnevezésre, amely aztán később a város egyik jelmondatává is vált.
Miért vált ez a város a törökök számára ilyen fontossá, a XVII. századra jelentős kulturális központtá? Mi képezte a vonzerejét?
Nehéz pontosan megfogalmazni, hogy mi ragadta meg a hódítókat Pécs városában, ám az látszik Evlia Cselebi leírásából is, hogy elragadónak tartotta ezt a helyet. A fekvése ebben biztosan szerepet játszhatott, hiszen a Mecsek déli oldalának mediterrán klímája ma is csalogató. Korabeli viszonyok között a város hatalmas területen feküdt, így nem jellemezte az a fajta zsúfoltság, ami a keleti városok sajátja. A szőlő- és gyümölcstermesztés gazdag hagyománya szintén az okok között említhető. A Duna és a Dráva felől könnyen meg lehetett közelíteni, és mivel a végvárvonal 1566 után már messze nyugatra, Zala megyében húzódott, így relatíve biztonságban érezhették magukat. Ennek ékes bizonyítéka a korabeli városfalakon kívül épült, korábban már említett Haszan pasa dzsámi, amelyet az iszlám magas kultúrát képviselő mevlevi, közkeletűbb nevükön kerengő dervisek üzemeltettek. Az ő pécsi letelepedésük mutatja a legpregnánsabban, hogy Pécs a XVII. században a hódoltsági keresztény mellett egy minőségi muszlim kultúrának is a központjává vált. Érdekes a korabeli bosnyák eposzok által sugallt kép, mely szerint miközben a hősök idegenül mozognak a megszállt Buda várában, Pécset már az otthonuknak tekintik. Ez is jelzi, hogy bár az iskolai atlaszokban ugyanolyan zöld színnel jelölik az egész hódoltságot, de ez egy belsőleg tagolt terület, és ezen belül Pécs és Baranya a legkedveltebbek közé tartozott.
Mivel magyarázható, hogy Pécsett mindvégig jelentős keresztény lakosság maradt, és megőrizhette hétköznapi életének kereteit, vallását, hagyományait?
Erre a kérdésre a válasz valójában már megbújik az előző gondolatokban. Pécs valószínűleg egy annál is gazdagabb város volt a mohácsi csata körüli években, mint ahogy azt korábban gondoltuk. Polgársága már az 1530-as években jó kapcsolatokat épített ki későbbi megszállóival. Mindenesetre beszédes az a történet, mely szerint Szulejmán szultán 1543-ban megkérdezte az elé járuló pécsi előkelőktől, hogy kit szeretnének uruknak, mire ők egyöntetűen Kászimot nevezték meg. Nem véletlenül, hiszen jól ismerték őt még eszéki parancsnok korából.
A kapcsolatokon túl fontos momentum, hogy 1543-ban többségüknek nem kellett elmenekülniük a városból. Kitartottak, hiszen nem tudták, meddig is tart ez az ideiglenesnek gondolt állapot. Másrészt a megszállóknak is érdekében állt, hogy minden maradjon a régiben, mert jól tudták, hogy adót fizető lakosság nélkül mit sem ér a meghódított föld. Sőt, mivel a nem muszlimok által fizetett úgynevezett hitetlenek adója a bevételek tetemes részét adta, így abban sem voltak érdekeltek, hogy a keresztények tömegesen áttérjenek. Így még inkább becsülendő az őslakosok ragaszkodása nyelvükhöz, vallásukhoz és identitásukhoz, hiszen nekik mindez jelentős többletterhet jelentett. Márpedig az ő kitartásuk nélkül nem sikerült volna az életet 1686 után visszazökkenteni a régi kerékvágásba.
Lehet mindennek a végváriak hősi helytálláshoz mérhető jelentősége a megszállás utáni időszak tekintetében, és tanulsága a mai magyar társadalom számára?
Mindenképp! Ma innen egy utólagos előrelátással olyan könnyen kezeljük ezt a százötven éves oszmán uralmat. Pedig ez egy durva katonai megszállás volt, egy teljesen más kultúrájú nagyhatalom csinált háborús övezetet az ország leggazdagabb területeiből. Látjuk ma, hogy milyen nehezen birkózunk meg a szovjet megszállás 45 évével, illetve délszláv szomszédaink a fél évtizedes polgárháború borzalmaival. Nekünk ebből százötven év, körülbelül hatgenerációnyi idő jutott. Mindez úgy, hogy valójában remény sem volt a megváltozására. Még az 1670-es években is úgy érezték, hogy a Pax Ottomanica örök lesz a Kárpát-medencében. És ha nincs egy komoly európai összefogás, a magyar társadalom újbóli, erőn felüli áldozatvállalása, akkor ez könnyen így is történhetett volna. Újra észre kéne venni a Habsburg Monarchia jó oldalát, és az ország felszabadításában játszott szerepét. A végvári vitézek mellett pedig kijár a tisztelet minden olyan polgárnak és parasztnak, aki kitartott a szülőföldjén a saját identitása mellett még a legreménytelenebbnek tűnő időkben is.
(Pécs története III. A hódoltság korában [1543–1686]. Főszerkesztő: Vonyó József. Szerzők: Sudár Balázs – Varga Szabolcs – Varga J. János. Pécs Története Alapítvány – Kronosz Kiadó – Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Pécs–Budapest, 2020. 383 pp.)
