Előfizetés

Egy város török uralom alatt – Pécs 1543-1686

Pilkhoffer Mónika
Publikálás dátuma
2021.03.27. 18:28

Fotó: Zagyi Tibor / Népszava
A Pécs Története Alapítvány, a Kronosz Kiadó és a Bölcsészettudományi Kutatóközpont kiadásában 2020. december közepén jelent meg a Pécs története nagymonográfia 3. kötete. A nyolcrészesre tervezett sorozat régóta várt, újabb kötetében a szerzők, Sudár Balázs, Varga Szabolcs és Varga J. János tudományos alapossággal, ugyanakkor olvasmányos stílusban, 184 színes képpel és 31 térképpel illusztrálva tárgyalják Pécs hódoltság korabeli történetét. A magyarul nem tudók részletes angol és török nyelvű rezüméből tájékozódhatnak a kötet tartalmáról. A könyv nem csak a korszak iránt érdeklődő olvasók, de a társadalomtudományos város-történetírás kedvelői számára is izgalmas olvasmánynak ígérkezik. Fodor Pál előszava szerint nem csak arról ad hiteles képet, hogy milyen volt az élet a hódoltság idején Pécsett, hanem az egész török korszakkal kapcsolatos tudásunkat is gyarapítja. A kötetről Varga Szabolccsal Pilkhoffer Mónika beszélgetett. A török kor a legnagyobb érdeklődést kiváltó történeti témák közé tartozik, s ennek megfelelően rengeteg munka jelent, jelenik meg róla. Lehet-e még valami újat mondani? Mindig lehet újat mondani, a történelemben ugyanis nagyon kevés a lezárt akta. Ennek egyrészt az az oka, hogy gyakran előkerülnek új adatok, források, amelyek módosítják az addigi tudásunkat. Ám legalább ennyire fontos, hogy mi is változunk. Egy történeti kérdés vizsgálatánál az is megkerülhetetlen, hogy miért pont akkor, pont ott merül fel kutatási problémaként, ahol. Máshogy szólt például egy honfoglalásról szóló történészi munka a XVIII. századi jezsuita történetírók tollán, a Millennium korában, vagy éppen 1945 után, hiszen teljesen más miliőben értelmezték azt. A másik alapvetés, hogy a történelem nem egy adatokból összeálló közismereti tárgy. Nem szerencsés, ha így gondolkozunk róla. A történelem mint tudomány a múltunkon keresztül valójában saját magunk jobb megismeréséhez járul hozzá, hogy el tudjuk magunkat helyezni a világban. A múlt ismerete tehát nem pusztán intellektuális, hanem önismereti kérdés. Hogy érthetőbb legyen, a múlt az a történet, amit minden nemzedéknek el kell mondania, és úgy működik, akár egy családi mítosz az ünnepi asztalnál. Amíg beszélnek róla, addig fontos a közösség számára, és miután elvesztette az aktualitását, vagy más módon kiesik az emlékezetből, akkor az a történet megszűnt létezni, és elveszíti identitásképző erejét. Rengeteg minden kihullott már az idő rostáján a magyar történelem elmúlt évszázadaiból. Ez természetes jelenség, hiszen a közösségi emlékezet egy dinamikusan változó jelenség, ami a múlt ismereteiből jelent épít és jövőt tervez. De nagyon elkanyarodtam az eredeti kérdéstől: Igen, lehet újat mondani a török korról, és a meglevő társadalmi érdeklődés mutatja, hogy ez a távoli és nagy téma sem lett még ad acta. Igaz, azt a kérdést is fel kell tennünk ilyenkor, hogy érdemes-e, találkozik-e ez a téma a mai emberek világával? Szerzőtársaimmal és a kiadóval együtt úgy gondoljuk, hogy igen, hiszen Pécsett például naponta szembejönnek velünk az oszmán kor emlékei, de talán nagyobb léptékben is vannak tanulságai a város török kori történetének.
Varga Szabolcs
Fotó: Kronosz Kiadó
Miért érdekes egy hódoltsági város korabeli története? S kiváltképp: miért érdekes Pécs, hisz itt nem került sor olyan nagyszabású várostromra és védelemre, ennek kapcsán hősies ellenállásra, mint a szomszédos Sziget vára, vagy Eger, Kőszeg stb. esetében? Ha a hódoltság korának eseményei szóba kerülnek, akkor elsősorban valóban várostromokra, önfeláldozó hősökre, portyákra, lesvetésekre és általában vesztes csatákra gondolunk. Nem véletlenül egyébként, hiszen itt született meg a magyar vitézség ethosza, mely ma a nemzetkarakterünk egyik fontos eleme. Hallottunk Jurisics Miklósról, Szondi Györgyről, Zrínyi Miklósról, és bizony pécsi hős nem szerepel ebben a képzeletbeli Panteonban. A város elég dicstelen módon esett el 1543-ban, majd Sziget 1566. évi bukása után szinte teljesen eltűnt a magyar történetírók horizontjáról. A végvárrendszer mögött a hátországban az oszmán megszálló hadigépezet regionális logisztikai központjaként funkcionált, és magyar katonák egészen 1664-ig nem jutottak el a falai alá. A magyar várakban szolgálók számára Pécs egyre távolabbivá vált, nem véletlen, hogy a költő Zrínyi katonái már nem hajdani püspöki székhelyként, hanem egy idegen, muszlim városként tekintettek rá a XVII. század közepén. De talán éppen ezért különleges, hiszen nem egy határon álló garnizon, és nem is egy magyar arculatát megőrző alföldi mezőváros, hanem egy érdekes egyveleget alkotó település lett belőle. Ezért leginkább még Budához vagy Temesvárhoz lehetne hasonlítani. Áttételesen Egerrel is párhuzamba állítható, de ott fél évszázaddal később kezdődött az oszmán megszállás időszaka, és emiatt egy kicsit máshogy alakult Dobó városának a sorsa. A pusztítás mellett van-e olyan pozitív hozadéka ennek a másfél évszázadnak, ami említésre érdemes? Ha ma végigsétálunk a városon, látjuk a város főterén a gázi Kászim pasa által emelt monumentális dzsámit, amelyhez fogható a Balkán-félszigeten is kevés volt. Egy utcával odébb belebotlunk Jakováli Haszan pasa dzsámijába, majd némileg arrébb Idrisz baba türbéjét csodálhatjuk meg. Egyiknek sincs párja, szépek, egzotikusak találjuk őket, örülünk, hogy vannak. Ma már megkérdőjelezhetetlen, hogy Pécs emblematikus épületei közé tartoznak, és önmagukban értékesek. Ez alapján azt mondhatjuk, ez egy pozitív hozadéka az oszmán jelenlétnek. Pár évvel ezelőtt azonban a pécsi illetőségű Pazirik Kft. számítógépes rekonstrukciókat készített az ezeken a helyeken álló korábbi épületekről. Nagyon tanulságos, hogy Kászim pasa dzsámija helyén a XVI. század elején egy olyan gyönyörű gótikus plébániatemplom állt, mint a kolozsvári Farkas utcai templom. Ebből az 1560-as évekre semmi nem maradt, a kövei az új dzsámi falába kerültek. Arra szeretnék mindezzel utalni, hogy egy hatalmas pusztulás után szolid ellentételezés az itt maradt dzsámi. Ma már ennek örülünk, büszkék vagyunk a katolikus templomként funkcionáló műemlékre, de ott marad a kérdés, hogy miképp nézne ki vajon ma a város, ha 143 évig nem fészkeli be magát az oszmán szultánok hadserege. A hódítás felől nézve még inkább kitűnik az a hatalmas intellektuális teljesítmény, amit a megszállt keresztény lakosság ennek ellenére kitermelt magából. Az 1588-ban született Pécsi Disputára gondolok, amely egyszerre volt egy református-unitárius hitvita, illetve az erről szóló írásos mű, amit a pécsi unitárius lelkész, Válaszúti György vetett papírra még abban az esztendőben. Izgalmas látni, ahogy az akkor már 45 éve oszmán megszállás alatt élő, jogaiban korlátozott, és mindinkább kisebbségbe kerülő magyar polgárság kulturált szópárbajt vív a kiváló teológiai képzettségű református Skaricza Máté ráckevei lelkésszel. Ahelyett, hogy a helyzetükön keseregnének, és azon tanakodnának, miképp lehetne a megszállók kegyeibe kerülni, őket Jézus isteni természetének mibenléte foglalkoztatja. Harmadszor pedig pozitívumként említhetjük, hogy miközben a város képes volt megőrizni az európai kapcsolatait, az Oszmán Birodalomba tagozódva a Nyugat-balkáni városszerkezet egyik fontos elemévé is vált. Pozitív értelemben Pécs ekkor szolgált rá a Balkán kapuja kitüntető elnevezésre, amely aztán később a város egyik jelmondatává is vált.
Memi bég fürdőjének romjai
Fotó: Tóth Zsolt / Kronosz Kiadó
Miért vált ez a város a törökök számára ilyen fontossá, a XVII. századra jelentős kulturális központtá? Mi képezte a vonzerejét? Nehéz pontosan megfogalmazni, hogy mi ragadta meg a hódítókat Pécs városában, ám az látszik Evlia Cselebi leírásából is, hogy elragadónak tartotta ezt a helyet. A fekvése ebben biztosan szerepet játszhatott, hiszen a Mecsek déli oldalának mediterrán klímája ma is csalogató. Korabeli viszonyok között a város hatalmas területen feküdt, így nem jellemezte az a fajta zsúfoltság, ami a keleti városok sajátja. A szőlő- és gyümölcstermesztés gazdag hagyománya szintén az okok között említhető. A Duna és a Dráva felől könnyen meg lehetett közelíteni, és mivel a végvárvonal 1566 után már messze nyugatra, Zala megyében húzódott, így relatíve biztonságban érezhették magukat. Ennek ékes bizonyítéka a korabeli városfalakon kívül épült, korábban már említett Haszan pasa dzsámi, amelyet az iszlám magas kultúrát képviselő mevlevi, közkeletűbb nevükön kerengő dervisek üzemeltettek. Az ő pécsi letelepedésük mutatja a legpregnánsabban, hogy Pécs a XVII. században a hódoltsági keresztény mellett egy minőségi muszlim kultúrának is a központjává vált. Érdekes a korabeli bosnyák eposzok által sugallt kép, mely szerint miközben a hősök idegenül mozognak a megszállt Buda várában, Pécset már az otthonuknak tekintik. Ez is jelzi, hogy bár az iskolai atlaszokban ugyanolyan zöld színnel jelölik az egész hódoltságot, de ez egy belsőleg tagolt terület, és ezen belül Pécs és Baranya a legkedveltebbek közé tartozott. Mivel magyarázható, hogy Pécsett mindvégig jelentős keresztény lakosság maradt, és megőrizhette hétköznapi életének kereteit, vallását, hagyományait? Erre a kérdésre a válasz valójában már megbújik az előző gondolatokban. Pécs valószínűleg egy annál is gazdagabb város volt a mohácsi csata körüli években, mint ahogy azt korábban gondoltuk. Polgársága már az 1530-as években jó kapcsolatokat épített ki későbbi megszállóival. Mindenesetre beszédes az a történet, mely szerint Szulejmán szultán 1543-ban megkérdezte az elé járuló pécsi előkelőktől, hogy kit szeretnének uruknak, mire ők egyöntetűen Kászimot nevezték meg. Nem véletlenül, hiszen jól ismerték őt még eszéki parancsnok korából. A kapcsolatokon túl fontos momentum, hogy 1543-ban többségüknek nem kellett elmenekülniük a városból. Kitartottak, hiszen nem tudták, meddig is tart ez az ideiglenesnek gondolt állapot. Másrészt a megszállóknak is érdekében állt, hogy minden maradjon a régiben, mert jól tudták, hogy adót fizető lakosság nélkül mit sem ér a meghódított föld. Sőt, mivel a nem muszlimok által fizetett úgynevezett hitetlenek adója a bevételek tetemes részét adta, így abban sem voltak érdekeltek, hogy a keresztények tömegesen áttérjenek. Így még inkább becsülendő az őslakosok ragaszkodása nyelvükhöz, vallásukhoz és identitásukhoz, hiszen nekik mindez jelentős többletterhet jelentett. Márpedig az ő kitartásuk nélkül nem sikerült volna az életet 1686 után visszazökkenteni a régi kerékvágásba. Lehet mindennek a végváriak hősi helytálláshoz mérhető jelentősége a megszállás utáni időszak tekintetében, és tanulsága a mai magyar társadalom számára? Mindenképp! Ma innen egy utólagos előrelátással olyan könnyen kezeljük ezt a százötven éves oszmán uralmat. Pedig ez egy durva katonai megszállás volt, egy teljesen más kultúrájú nagyhatalom csinált háborús övezetet az ország leggazdagabb területeiből. Látjuk ma, hogy milyen nehezen birkózunk meg a szovjet megszállás 45 évével, illetve délszláv szomszédaink a fél évtizedes polgárháború borzalmaival. Nekünk ebből százötven év, körülbelül hatgenerációnyi idő jutott. Mindez úgy, hogy valójában remény sem volt a megváltozására. Még az 1670-es években is úgy érezték, hogy a Pax Ottomanica örök lesz a Kárpát-medencében. És ha nincs egy komoly európai összefogás, a magyar társadalom újbóli, erőn felüli áldozatvállalása, akkor ez könnyen így is történhetett volna. Újra észre kéne venni a Habsburg Monarchia jó oldalát, és az ország felszabadításában játszott szerepét. A végvári vitézek mellett pedig kijár a tisztelet minden olyan polgárnak és parasztnak, aki kitartott a szülőföldjén a saját identitása mellett még a legreménytelenebbnek tűnő időkben is. (Pécs története III. A hódoltság korában [1543–1686]. Főszerkesztő: Vonyó József. Szerzők: Sudár Balázs – Varga Szabolcs – Varga J. János. Pécs Története Alapítvány – Kronosz Kiadó – Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Pécs–Budapest, 2020. 383 pp.)

Viszonylagos öröklét

N. Kósa Judit
Publikálás dátuma
2021.03.27. 16:27
Az egykori lelencház mai állapotában
Fotó: Google Maps
Thurn János, mégpedig az ifjabb? Tanácstalanul néztem a görög oszlopra állított mellszobrot, a sosem látott bajszos férfiarcot. Meg a kertet az apró kápolnával, amely a jelzés szerint valahol Ferencvárosban volt. Aztán beugrott: évtizedekig jártam el a bajszos fiatalember édesanyjának emléktáblája előtt a Tűzoltó utcában, utána is néztem már, miről nevezetes a mai gyerekklinika homlokzatán megörökített özvegy Thurn Jánosné. De szoborról eddig szó sem volt. A mai házerdő láttán nem könnyű elképzelni, de valóban, egy és egynegyed évszázaddal ezelőtt itt egy csendes kertben állt a lelencház kápolnája. Körös-körül vadonatúj volt szinte minden: egyre-másra épültek a pompás bérházak. De hátrább, a Ferencváros mélye felé még a régi világ mutatkozott meg, üzemek, műhelyek, raktárak, istállók és ólak. Thurnék a saját bőrükön tapasztalták a változást. Thurn János az alsó-ausztriai Zellerndorfból érkezett még 1846-ban, követve Pius nevű bátyját, aki akkor már nyolc éve pesti polgár volt. 12 forint ellenében ő is megkapta a polgárjogot, és testvéréhez hasonlóan a mészároscéh tagja lett. A marhát a külvárosban tenyésztették, az Üllői út 18. alatt lévő mészárszékben vágták, a hentes és vendéglős iparban jeleskedő Reisenleitner rokonság pedig gondoskodott az eladásról. Az üzlet szépen jövedelmezett, Thurn János és neje, az ugyancsak német anyanyelvű Lacher Mária egymás után vásárolta a telkeket a Ferencvárosban, de még az Újépület oldalában, a lipótvárosi Árpád (ma Steindl Imre) utcában is építettek egy bérházat. Thurn János egyébként élte a pesti polgárok nyugodt életét. A szabadságharc idején az önkénteseket segélyezte, ’53-ban Ferenc József merénylettől való csodás menekülésének örömére adakozott egy templomra, ’60-ban, a zavargások idején békebiztosnak választották. Fia, ifjabb Thurn János jeles eredménnyel tanult a piaristáknál, igaz, annak nincs nyoma, hogy érettségit is tett volna. Talán – egyetlen gyerek lévén - anyjának kellett segítenie, miután apja a 70-es évek elején meghalt. Thurn Jánosné még nem volt ötven, amikor megözvegyült. Életmódjáról legfeljebb annyit tudunk, hogy megjelent egy-egy szolid bálon – amit például az iparoskör meg a zenetanárok egylete szervezett. A nyolcvanas évek végén viszont, amikor kijelölték az új körutat, nagy fába vágta a fejszéjét: Malom utcai háza helyére háromemeletes bérházat építtetett. A Tűzoltó utca torkolatával szemben lévő Ferenc körút 38. egy zuglói és egy József körúti telek árából lett.
A kápolna, előtte a mellszobor. Ifjabb Thurn János méltó emléket kapott.
Fotó: - / -
1890-től az asszony és a fia az új házban lakott, ifjabb Thurn János innen járt át az egy saroknyira lévő üzemébe: a Tűzoltó utca és az Angyal utca sarkán „fuvógyárosként” működött - magyarán fújtatókat, pumpákat gyártott -, és mint szakmája jelese, 1893 tavaszán bekerült az ezredévi kiállítás vasipari pavilonját előkészítő rendező bizottságba. (A harangöntőktől a bádogosokon és műlakatosok át a jégszekrény készítőkig itt tömörültek mindazok, akik fémmel dolgoztak.) A nagy millenniumi seregszemlét azonban már nem érte meg: még abban a szeptemberben, mindössze 39 évesen jobblétre szenderült. Ha ez a tragédia nem történik, vagy ha ifjabb Thurn János időben megnősült volna, és unokákkal örvendezteti meg az édesanyját, alighanem ma már senki sem emlékezne Thurn Jánosnéra. De a magára maradt asszony, akinek láthatóan senkije sem volt a férje rokonságán kívül, nem lelhetett vigaszt a családban. Aminek Budapest egy igen szép középülete köszönhető a Tűzoltó utca 7-9. alatt. Thurn Jánosné 1895 márciusában odaajándékozta ugyanis a gépgyár telkeit a két szervezet egyesüléséből megszületett Fehérkereszt Országos Lelencház Egyesületnek, azzal a kikötéssel, hogy két éven belül fel kell építeniük az elhagyott gyermekek gyámolítására hivatott intézményt. Orczy Gyula megtervezte, az egylet összekalapozta a pénzt, Stefánia főhercegnő, a trónörökös özvegye 1896 júniusában letette az alapkövet, Hauszmann Sándor megépítette, novemberben már meg is volt a bokrétaünnep. Az avatásra a király jelenlétében, 1897. szeptember 23-án került sor. A sajtó által díszesnek és korszerűnek leírt kétemeletes épület minden ízében az elhagyott és nem kívánt csecsemők táplálását és ápolását, a beteg lelencek gyógyítását szolgálta; ugyanakkor jutott figyelem olyan finom részletekre is, mint egy hatalmas színes ablak a homlokzaton – a Forgó és társa üvegműves cég adománya -, amely Stefániát díszmagyarban ábrázolta. Az udvaron kapott helyet a kápolna, a 7-es számú telken pedig hamarosan felépült egy háromemeletes bérház, amelynek jövedelmét az intézmény fenntartására fordították. Thurn Jánosné nagylelkűségének igen hangsúlyos helyen, a főbejárat fölött elhelyezett táblán állítottak emléket. Stefánia főhercegnő díszoklevéllel ismerte el, az avatáskor pedig elsőként ővele elegyedett szóba a király. Természetes, hogy senki sem mondott nemet, amikor 1898 májusában a lelencház kápolnája előtt állíttatta fel a fia mellszobrát. Más kérdés, hogy még ugyanebben az évben a kormány úgy döntött, fokozatosan állami feladattá teszi az elhagyott gyerekek gondozását, Széll Kálmán pedig hamarosan felállította az állami gyermekmenhelyet. A budapesti szervezet – saját épülete elkészültéig - a Fehérkereszt lelencházát vette bérbe. A nyolcvan esztendős Thurn Jánosné úgy halt meg 1905. január 30-án, hogy már láthatta: az intézmény lassan a bérházat is elfoglalja.
Miután megépült a gyermekmenhely Üllői úti tömbje, a Fehérkereszt korszerű gyermekkórházzá alakította az épületegyüttest. A bérházból lett a belgyógyászat, a lelencházból a sebészet, a kettőt összekötő, földszintes szárnyban kapott helyet a rendelő. Mögötte azonban még ott lapult a kápolna: a sajtó feljegyezte, hogy az avatás után pár héttel Auguszta főhercegnő betért oda imádkozni. Talán csak 1944 decemberében semmisült meg, amikor egy bomba épp a kórház központi traktusát találta telibe. Érdekes dolog egyébként az emlékezet. 1908 májusában, amikor a kórház elkészült, így kezdte cikkét Az újság riportere: „Nem tudom, tizenöt vagy húsz évvel ezelőtt halt-e meg Budapesten Thurn Jánosné, egy fővárosi vagyonos polgár özvegye. Úgy látszik, gyermekei nem voltak, de nagyon szerethette és mélyen szánhatta a beteg gyermekeket, mert háromemeletes házát a hozzátartozó nagy telekkel együtt, férje nevére örök alapítványképp, a Fehér Kereszt Országos Lelenczház és Gyermekvédő-egyesület számára hagyta…” Amiből persze az is következik, hogy ifjabb Thurn János szobra valószínűleg már nem állt ott a kápolna előtt, mert az csak szemet szúrt volna a hajdani kollégának. Nem tudni, hová lett: a későbbi szoborkatalógusok egyike sem említi.

Domino, nagy játék

Hegyi Iván
Publikálás dátuma
2021.03.27. 15:15

Fotó: BERTRAND GUAY / AFP
Mire „nagykorú” lett, megérkezett Angliába. Fats Domino 1949-ben, a The Fat Man-nel megteremtette a rock and rollt, azaz megelőzte korát, mert a rock and roll születését hivatalosan 1954-re teszik. A kislemezből két héten belül százezret adtak el szűkebb pátriájában, New Orleansban, aztán összesen egymillió példány kelt el belőle. Ennek tizennyolc éve volt (íme, itt a „nagykorúság”), amikor Domino először turnézott a brit szigetországban. Hatvanhét március 27-én kezdett a londoni Saville Színházban, ahol további öt koncerten ragadta magával a publikumot, majd két hangversenyt adott a manchesteri Palace Színházban. Jellemző a New Orleans-i vendég nagyságára, hogy a két előzenekar a Bee Gees, valamint a Gerry & The Pacemakers volt. A Gibb fivérek, akik hatvanhétben a szépséges Massachusetts-szel ámították el a világot, igazodtak a fő attrakcióhoz, és a vad Dizzy Miss Lizzyvel indítottak. Akkor még senki sem sejtette, hogy a színpadon két olyan együttes, illetve előadó áll, amely/aki száz millió példány fölött értékesíti lemezeit. A Bee Gees utóbb 120:110 millióra nyert Dominóval szemben, de a „győztesnek” besegített a hetvenes évek diszkókorszaka, míg a louisianai zongorista-szerző-énekes korai világcsúcsokat döntött a rhythm and bluesban. Érthető, hiszen még Elvis Presley is azt mondta róla: „Nézzünk szembe a ténnyel, nem tudok úgy énekelni, mint ő.” Az is csoda, ahogyan a billentyűkön jártak az ujjai. Csoda, hogy jártak. Mert kiskorában, kézsérülés következtében majdnem elvesztette az ujjait. Aztán tizennyolc évesen már New Orleans legfinomabb helyeinek egyikén, a Hideaway Clubban játszott Billy Diamond együttesének tagjaként. (A zenekarvezető nevezte el Antoine Dominót Fatsnek.) Negyvenhatban heti három dollárt keresett. Ötvenötben már heti tízezret. Amerikai koncertkörútjain őrjöngve dalolták vele, hogy „kövérnek hívnak, mert kétszáz kiló vagyok, de a lányok szeretnek”, időnként egyenesen zavargások törtek ki a koncertjein. Az észak-karolinai Fayetteville zűrös koncertterméből például egy ablakon át távozott, hogy megússza a „népfelkelést”. A menekülést megannyi fellépő ruhája egyike bánta; a turnékra legalább ötven öltönyt és száz pár cipőt vitt magával. Egyébként is elegáns volt, vendégművésznek hívta Pat Boone-t a koncertjére. Pedig Domino Ain't That a Shame-jét, amely tizenegy hétig állt az amerikai rhythm and blues-lista élén, Boone olyan sikerrel dolgozta fel, hogy az általános népszerűségi lajstrom élére került. A szerző nem irigykedett, Boone meghívásakor felmutatta méregdrága gyűrűjét a közönségnek, majd a nashville-i énekesre nézett: „Ezt a gyűrűt – a csilingelő jogdíjak miatt – neki köszönhetem.” Volt még nagy dobása bőven. A Goin' Home, az I'm in Love Again, a Blueberry Hill, a Blue Monday, az I'm Walkin', a Walkin' to New Orleans... Az is a nagy számok közé tartozott, hogy nyolc gyermeke született, és mind a nyolc keresztneve A betűvel kezdődött: Antoine, Anatole, André, Antonio, Antoinette, Andrea, Anola, Adonica. Négy rockfilmben játszott, a Jamboree-ben együtt nyomta Connie Francis-szel, Buddy Knoxszal, Jerry Lee Lewis-szal, Carl Perkins-szel, a két disc-jockey pedig Dick Clark és Alan Freed volt, míg a The Girl Can't Help It-ben Eddie Cochrannel, a Platters-szel, Little Richarddal, Gene Vincenttel és persze az ellenállhatatlan Jayne Mansfielddel mámorította az ifjúságot. Másokat is elbűvölt, megannyi nagy előadót inspirált, Elvisen túl a Beatlest, a Rolling Stonest, Elton Johnt. Hatvanhétben először, de korántsem utoljára járt Angliában. Amikor hatvanhét volt – 1995-ben, mert Szilágyi Györggyel együtt kérdezhette volna: „Hanyas vagy, huszonnyolcas?" –, Chuck Berryvel és Little Richarddal turnézott az Egyesült Királyságban, mígnem Sheffieldben összeesett, és súlyos mellkasi görcsökkel szállították kórházba. Túlélte, mi az, hogy! Fél évszázaddal 1967 után, nyolcvankilenc esztendős korában hunyt el, és úgy búcsúztak tőle mindenütt, hogy a rock and roll pionírja távozott. Az úttörő, ahol tudott, segített visszatalálni a műfaj hajnalához: „Nem akarom azt mondani, hogy velem kezdődött minden – hangoztatta –, de nem emlékszem, hogy előttem bárki is játszott volna ilyesmit.”