Makacsság, szívósság, hideghónaljúság

Milyen ma Magyarországon egy „népcsoport” tagjának lenni, van-e külön jász és kun identitás, s miért alakítottak Budapesten kétszer is egyesületet azok, akik szülőföldjükről elszármaztak? – erről beszélgettünk Dobos Lászlóval, aki immár harmadik évtizede elnökli a Jászok Egyesületét.

– Kering az interneten egy afféle „bonmot”, némiképp profánnak nevezhető mondat, miszerint Jézus is jász volt, hiszen jászolban született…

– Valójában ez egy tréfás tisztelgés a jászok előtt, és eredetileg Mádl Ferenc köztársasági elnöktől származik, aki először egy megnyitó ünnepségen használta, egyfajta kedves gesztusként. Később egy kiadvány előszavában is megjelent, nyomtatásban. Ennyi és nem több, továbbfűzni nem is szeretném.

– Mit jelent ma, hogy valaki jász? Identitást, egy népcsoporthoz való kötődést, vagy csupán származási helyet?

– Ezt minden ember másképp éli meg, természetesen a jászok sem egyformák, mint ahogyan nem azok a kiskunok, a nagykunok, a palócok vagy épp a sokácok. De a jászoknak mégis van egyfajta közös „gyökerük”: az a fajta öntudat, amelyik abból fakad, hogy őseik annak idején saját erejükből megváltották a szabadságukat. A jászok máig büszkék arra, hogy – miután 1702-ben I. Lipót császár eladta területüket a német lovagrendnek – őseik gyűjtést rendeztek, és 1745-ben sikerült visszavásárolniuk földjeiket, s ezzel megváltaniuk a szabadságukat. A megváltást részben kölcsönből, részben a települések polgárainak önerejéből finanszírozták.

– Ebben a történetben ráadásul két olyan népcsoport fogott össze, amelynek tagjai finoman szólva is folyvást rivalizáltak: a szabadságot ugyanis nemcsak a jászoktól, de a kunoktól is elvették, vagyis közösen kellett visszaváltani a földeket, egymás nélkül nem ment.

– A kunok és a jászok között hajdan valóban lehettek feszültségek, akkoriban még fontos szempont volt, hogy előbbiek például reformátusok, utóbbiak katolikusok voltak, de a földek megváltásáért mégis közösen gyűjtötték össze a pénzt, félretéve a köztük olykor meglévő vetélkedést. A mai utódoknak ez akár jó üzenet is lehet: két különböző kultúrájú és temperamentumú népcsoport egy közös célért mégiscsak egymásnak tudta vetni a hátát, és a szabadságukért vívott fél évszázados harcban végül összeforrtak. Muszáj volt ehhez egymást támogatni, hiszen szükségük volt arra, hogy a bécsi udvar akkori kamarillapolitikáját kiismerjék, elboldoguljanak a bürokráciában, s megtalálják azokat a kiskapukat, amelyeken át a konkrét döntéshozókig el lehetett jutni.

Legendák keringenek arról, hogy az akkor még meglehetősen vizenyős területtel rendelkező Jászkunságból ínyencségnek számító teknősök százait küldték kipárnázott szekérkocsikkal a bécsi nagyurakhoz: 580 ezer rajnai forintot kellett egy összegben letenniük, ami hatalmas pénz volt, évig tartott, amíg részben összegyűjtötték, részben hiteleket tudtak hozzá felvenni.

– S az ősök áldozata valamilyen formában tovább él a maiakban, vagy nem több egy történelmi tettnél, amiről nevesebb alkalmakkor megemlékeznek, s aminek jó esetben tudják a latin nevét: redemptio.

– Az én nagyapám, aki 1907-ben született, s mindössze négy elemit végzett, a jászok és a kunok történelmének ezt a részét a térdére ültetve, aprólékosan és színesen elmesélte, s így hagyta rám örökül. Azt gondolom, azóta számos nagyapa, nagymama, édesanya vagy édesapa tesz így – a mai korban is. Aki ezen a „mesén” nő fel, az vele együtt észrevétlenül megkap egyfajta tartást is, tudja, hogy a jászok valójában soha nem voltak jobbágyok, és mindig egyfajta autonómiát élveztek az országon belül, saját közigazgatási rendszerrel. Maguknak feleltek, a maguk urai voltak.

Ez persze együtt járt azzal is, hogy a jogaik csak akkor érvényesültek, ha a kötelezettségeiket teljesítették, és azt a kettőt mindig patikamérlegen mérték össze. Ez szüremkedik át generációról generációra, részben folklorisztikusan, az elődök történetmesélésén át, de mégiscsak azt gondolom, hogy beleivódik az emberek jellemébe, ad egyfajta tartást, és valamilyen módon támaszt is jelent akár a mai, bonyolultabb kor viszonyai között is.

– Tekinthetjük a jászokat ma is egy különálló népcsoportnak, egyfajta országon belüli entitásnak?

– Magyarországon törvény szól a nemzetiségekről, és mivel a jászok az elmúlt évszázadok során – egészen pontosan a tizenhatodik századra – már elveszítették az ősi nyelvüket, így nem számítanak nemzetiségnek. Tudatukban, és származásuk számontartásában azonban talán mégis mások ők, mint a hasonló népcsoportok.

Persze az, hogy valaki jász, nincs az orrára írva. Bár ezt a kijelentést is árnyalja némileg az a saját tapasztalat, ami számomra ismerőssé, otthonossá tett egyes távoli vidékeket. A jászok a keleti sztyeppéken túlról, a Kaukázusból származnak, alán eredetű magyarrá lett népcsoport, nyelvrokonaik, a mai oszétek most is az úgynevezett őshazában élnek. Amikor a jó sorsom elvetett ebbe a térségbe, és Oszétia fővárosában, Vlagyikavkaz utcáin jártam, úgy éreztem magam, mintha Jászberényben sétálnék, és ottani ismerősökkel találkoznék. Az épületek, az arcok, a gesztusok, a termet, a hajszín, a szemszín mind-mind otthonosságot sugalltak.

Sztereotípia persze, hogy míg a kunok alacsonyabbak, zömökek és sötét hajúak, addig a jászok magasak, vékonyabbak és világosabb hajúak, s tudományosan kimutatott rasszjegyei sincsenek ennek a népcsoportnak, noha annak idején számosan végeztek erre vonatkozóan különböző kutatásokat.

– Melyik lenne az a három szó, amikkel tömören jellemezne egy mai jászt?

– Makacsság, szívósság, „hideghónaljúság”. Még a kunok között is tartja magát a mondás, hogy a jászok „semmire nem hevülnek fel”, mindent háromszor-négyszer végiggondolnak, ráérősen, kimódolva, nem heveskednek, mai szóval élve nem „pattognak” feleslegesen. Ne érjen a személyi kultusz vádja, de tudok rá egy emblematikus figurát: Csányi Sándor, az OTP elnök-vezérigazgatója egész jól megtestesíti mindazt, amit a jász „mibenlét” hordoz. Egy jász falu legszéléről indult, és lám, hova jutott. Az első befektetése bevallottan az volt, hogy egyetemista korában a kollégiumban összegyűjtötte az üres üvegeket és visszaváltotta azokat. Ezzel nem árulok el titkot, könyvben is megjelent, és jól jellemzi azt a szívósságot és kitartást, ami szerintem a jászok sajátja. S hozzáteszem, az is, hogy ezt a múltat valaki nem tagadja meg vagy nem színezi újra, akármilyen magaslatokba ér is el.

– Összetarthat embereket pusztán az a tény, hogy valaha egy térségben éltek, s egy közös történelmi tett köré épül fel a múltjuk?

– A száz éve alakult és harminc évvel ezelőtt újjáalakult – vagyis épp kettős jubileumot ünneplő – Jászok Egyesületének példája azt mutatja, hogy igen. A több mint hatszáz tagot számláló szervezet nemcsak az itthoni jászokat tartja össze, hanem a világ távolabbi pontjaira sodródottakat is. Az elszármazott jászok már a múlt században is törekedtek arra, hogy új lakóhelyükön is megtalálják egymást, ezért is jött létre a „Jászok Egyesülete Budapesten” 1921-ben, Czettler Jenő agrárközgazdász, egyetemi tanár, országgyűlési képviselő vezetésével.

A korabeli iratokból az is kiderül, hogy az egyesület a Jászságból „felkerült” fiatalokat, egyetemistákat és pályakezdőket is felkarolta, s az idősebb tagok rajtuk tartották a szemüket, nehogy elkallódjanak a nagyvárosban. A szervezetet 1946-ban feloszlatták, de 1991-ben mi újból létrehoztuk a fővárosban a Jászok Egyesületét. Minden évben más-más jászsági település ad helyet a a Jász Világtalálkozónak, amelynek társszervezői vagyunk. Ez a pandémia miatt sajnos tavaly elmaradt, de a mérleg serpenyőjében ott van, hogy a fizikai bezártság a világhálón való tevékenységet éppenséggel felerősíti. Szinte minden közösségi platformon ott vagyunk, s az nagyon jó érzés, amikor egy földink Nairobiból küld fényképet a hajdani, nagyszülői házról, vagy oszt meg velünk egy olyan emléket, ami a Jászsághoz köti.