Előfizetés

Makacsság, szívósság, hideghónaljúság

Doros Judit
Publikálás dátuma
2021.03.28. 15:08

Fotó: Mészáros János / MTI
Milyen ma Magyarországon egy „népcsoport” tagjának lenni, van-e külön jász és kun identitás, s miért alakítottak Budapesten kétszer is egyesületet azok, akik szülőföldjükről elszármaztak? – erről beszélgettünk Dobos Lászlóval, aki immár harmadik évtizede elnökli a Jászok Egyesületét.
– Kering az interneten egy afféle „bonmot”, némiképp profánnak nevezhető mondat, miszerint Jézus is jász volt, hiszen jászolban született… – Valójában ez egy tréfás tisztelgés a jászok előtt, és eredetileg Mádl Ferenc köztársasági elnöktől származik, aki először egy megnyitó ünnepségen használta, egyfajta kedves gesztusként. Később egy kiadvány előszavában is megjelent, nyomtatásban. Ennyi és nem több, továbbfűzni nem is szeretném. – Mit jelent ma, hogy valaki jász? Identitást, egy népcsoporthoz való kötődést, vagy csupán származási helyet? – Ezt minden ember másképp éli meg, természetesen a jászok sem egyformák, mint ahogyan nem azok a kiskunok, a nagykunok, a palócok vagy épp a sokácok. De a jászoknak mégis van egyfajta közös „gyökerük”: az a fajta öntudat, amelyik abból fakad, hogy őseik annak idején saját erejükből megváltották a szabadságukat. A jászok máig büszkék arra, hogy – miután 1702-ben I. Lipót császár eladta területüket a német lovagrendnek – őseik gyűjtést rendeztek, és 1745-ben sikerült visszavásárolniuk földjeiket, s ezzel megváltaniuk a szabadságukat. A megváltást részben kölcsönből, részben a települések polgárainak önerejéből finanszírozták. – Ebben a történetben ráadásul két olyan népcsoport fogott össze, amelynek tagjai finoman szólva is folyvást rivalizáltak: a szabadságot ugyanis nemcsak a jászoktól, de a kunoktól is elvették, vagyis közösen kellett visszaváltani a földeket, egymás nélkül nem ment. – A kunok és a jászok között hajdan valóban lehettek feszültségek, akkoriban még fontos szempont volt, hogy előbbiek például reformátusok, utóbbiak katolikusok voltak, de a földek megváltásáért mégis közösen gyűjtötték össze a pénzt, félretéve a köztük olykor meglévő vetélkedést. A mai utódoknak ez akár jó üzenet is lehet: két különböző kultúrájú és temperamentumú népcsoport egy közös célért mégiscsak egymásnak tudta vetni a hátát, és a szabadságukért vívott fél évszázados harcban végül összeforrtak. Muszáj volt ehhez egymást támogatni, hiszen szükségük volt arra, hogy a bécsi udvar akkori kamarillapolitikáját kiismerjék, elboldoguljanak a bürokráciában, s megtalálják azokat a kiskapukat, amelyeken át a konkrét döntéshozókig el lehetett jutni. Legendák keringenek arról, hogy az akkor még meglehetősen vizenyős területtel rendelkező Jászkunságból ínyencségnek számító teknősök százait küldték kipárnázott szekérkocsikkal a bécsi nagyurakhoz: 580 ezer rajnai forintot kellett egy összegben letenniük, ami hatalmas pénz volt, évig tartott, amíg részben összegyűjtötték, részben hiteleket tudtak hozzá felvenni. – S az ősök áldozata valamilyen formában tovább él a maiakban, vagy nem több egy történelmi tettnél, amiről nevesebb alkalmakkor megemlékeznek, s aminek jó esetben tudják a latin nevét: redemptio. – Az én nagyapám, aki 1907-ben született, s mindössze négy elemit végzett, a jászok és a kunok történelmének ezt a részét a térdére ültetve, aprólékosan és színesen elmesélte, s így hagyta rám örökül. Azt gondolom, azóta számos nagyapa, nagymama, édesanya vagy édesapa tesz így – a mai korban is. Aki ezen a „mesén” nő fel, az vele együtt észrevétlenül megkap egyfajta tartást is, tudja, hogy a jászok valójában soha nem voltak jobbágyok, és mindig egyfajta autonómiát élveztek az országon belül, saját közigazgatási rendszerrel. Maguknak feleltek, a maguk urai voltak. Ez persze együtt járt azzal is, hogy a jogaik csak akkor érvényesültek, ha a kötelezettségeiket teljesítették, és azt a kettőt mindig patikamérlegen mérték össze. Ez szüremkedik át generációról generációra, részben folklorisztikusan, az elődök történetmesélésén át, de mégiscsak azt gondolom, hogy beleivódik az emberek jellemébe, ad egyfajta tartást, és valamilyen módon támaszt is jelent akár a mai, bonyolultabb kor viszonyai között is.
– Tekinthetjük a jászokat ma is egy különálló népcsoportnak, egyfajta országon belüli entitásnak? – Magyarországon törvény szól a nemzetiségekről, és mivel a jászok az elmúlt évszázadok során – egészen pontosan a tizenhatodik századra – már elveszítették az ősi nyelvüket, így nem számítanak nemzetiségnek. Tudatukban, és származásuk számontartásában azonban talán mégis mások ők, mint a hasonló népcsoportok. Persze az, hogy valaki jász, nincs az orrára írva. Bár ezt a kijelentést is árnyalja némileg az a saját tapasztalat, ami számomra ismerőssé, otthonossá tett egyes távoli vidékeket. A jászok a keleti sztyeppéken túlról, a Kaukázusból származnak, alán eredetű magyarrá lett népcsoport, nyelvrokonaik, a mai oszétek most is az úgynevezett őshazában élnek. Amikor a jó sorsom elvetett ebbe a térségbe, és Oszétia fővárosában, Vlagyikavkaz utcáin jártam, úgy éreztem magam, mintha Jászberényben sétálnék, és ottani ismerősökkel találkoznék. Az épületek, az arcok, a gesztusok, a termet, a hajszín, a szemszín mind-mind otthonosságot sugalltak. Sztereotípia persze, hogy míg a kunok alacsonyabbak, zömökek és sötét hajúak, addig a jászok magasak, vékonyabbak és világosabb hajúak, s tudományosan kimutatott rasszjegyei sincsenek ennek a népcsoportnak, noha annak idején számosan végeztek erre vonatkozóan különböző kutatásokat. – Melyik lenne az a három szó, amikkel tömören jellemezne egy mai jászt? – Makacsság, szívósság, „hideghónaljúság”. Még a kunok között is tartja magát a mondás, hogy a jászok „semmire nem hevülnek fel”, mindent háromszor-négyszer végiggondolnak, ráérősen, kimódolva, nem heveskednek, mai szóval élve nem „pattognak” feleslegesen. Ne érjen a személyi kultusz vádja, de tudok rá egy emblematikus figurát: Csányi Sándor, az OTP elnök-vezérigazgatója egész jól megtestesíti mindazt, amit a jász „mibenlét” hordoz. Egy jász falu legszéléről indult, és lám, hova jutott. Az első befektetése bevallottan az volt, hogy egyetemista korában a kollégiumban összegyűjtötte az üres üvegeket és visszaváltotta azokat. Ezzel nem árulok el titkot, könyvben is megjelent, és jól jellemzi azt a szívósságot és kitartást, ami szerintem a jászok sajátja. S hozzáteszem, az is, hogy ezt a múltat valaki nem tagadja meg vagy nem színezi újra, akármilyen magaslatokba ér is el. – Összetarthat embereket pusztán az a tény, hogy valaha egy térségben éltek, s egy közös történelmi tett köré épül fel a múltjuk? – A száz éve alakult és harminc évvel ezelőtt újjáalakult – vagyis épp kettős jubileumot ünneplő – Jászok Egyesületének példája azt mutatja, hogy igen. A több mint hatszáz tagot számláló szervezet nemcsak az itthoni jászokat tartja össze, hanem a világ távolabbi pontjaira sodródottakat is. Az elszármazott jászok már a múlt században is törekedtek arra, hogy új lakóhelyükön is megtalálják egymást, ezért is jött létre a „Jászok Egyesülete Budapesten” 1921-ben, Czettler Jenő agrárközgazdász, egye­­temi tanár, országgyűlési képviselő vezetésével. A korabeli iratokból az is kiderül, hogy az egyesület a Jászságból „felkerült” fiatalokat, egyetemistákat és pályakezdőket is felkarolta, s az idősebb tagok rajtuk tartották a szemüket, nehogy elkallódjanak a nagyvárosban. A szervezetet 1946-ban feloszlatták, de 1991-ben mi újból létrehoztuk a fővárosban a Jászok Egyesületét. Minden évben más-más jászsági település ad helyet a a Jász Világtalálkozónak, amelynek társszervezői vagyunk. Ez a pandémia miatt sajnos tavaly elmaradt, de a mérleg serpenyőjében ott van, hogy a fizikai bezártság a világhálón való tevékenységet éppenséggel felerősíti. Szinte minden közösségi platformon ott vagyunk, s az nagyon jó érzés, amikor egy földink Nairo­biból küld fényképet a hajdani, nagyszülői házról, vagy oszt meg velünk egy olyan emléket, ami a Jászsághoz köti.

Dobos László

Közgazdász, szociológus, egyetemi doktor. Nagyszülei Jászágón éltek, s noha ő maga már Budapesten született, ebben a faluban vett egy házat, s oda ma is rendszeresen visszajár. A Jászok Egyesülete alapítója, ügyvivője, 2017-től elnöke, a szervezet történetét két könyvben is megörökítette. „Békeidőben” az elszármazott jászok havi rendszerességgel tartanak összejövetelt Budapesten, a meghívott vendégek a jászok és a Jászság történetén, néprajzán, kulturális hagyományain túl rendszeresen szólnak az ottani táj mai valóságáról, az ipar, a közművelődés, közbiztonság és a demográfia kérdéseiről. Nős, felesége középiskolai ének-zene tanár, két felnőtt gyerekük van. 

Gallia hódító meséje

Bártfai Gergely
Publikálás dátuma
2021.03.28. 14:14

Fotó: PATRICK BERNARD / AFP
Minden idők egyik legsikeresebb képregénye az Asterix, nem érdemtelenül. A rómaiakkal kibabráló gall mulatságos kalandjai meghódították a világot. A franciák nemzeti önképét páratlan módon formálta a sisakos mesehős – történelmi tragédiák, traumák, kudarcok árnyékában.
Nem kell sokat lapozgatnunk, ha példát keresünk arra, hogy a világhírű képregény meséje igazából a francia történelem groteszk parafrázisa. Mindjárt a legelső történet (Asterix, a gall) legelején Vercingetorix gall törzsfő leteszi a fegyvert Julius Caesar előtt. Ez a jelenet a francia eredetmítosz „Feszty-körképe”, minden valamirevaló nemzeti romantikus festő megfestette a XIX. században, minden kisiskolás ismeri a tankönyveiből. A hagyomány szerint az alesiai csata (i. e. 52) a római uralom kezdete Galliában, Patrick Boucheron történész szavaival: „történelmünk nulladik éve”. Csakhogy a képregény fricskát ad a históriának: úgy látszik, mintha a legyőzött nem a hódító lába elé dobná pajzsát, hanem direkt rá a lábára. A hadvezérnek és leendő cézárnak rémületében égnek áll a babérkoszorúja.

A megtörhetetlen falu

„A rómaiak megszállták egész Galliát. Illetve… Nem az egészet! Egy kis, megtörhetetlen gallok lakta falu még mindig ellenáll a hódítóknak.” A klasszikussá vált bevezető áthallása is félreérthetetlen, aligha kellett magyarázni azoknak, akik másfél évtizeddel korábban átélték hazájuk német megszállását. Az ellenállás motívuma („un village peuplé d’irréductibles gaulois résiste”) utalás Charles de Gaulle tábornokra, aki éppen az első képregény megjelenése előtt oszlatta fel a negyedik köztársaságot, és költözött be az Élysée-palotába (1959). Még kísértett a kollaboráns Vichy-rezsim szégyene. Pompás ötletnek bizonyult meseformában újraírni a történelmet, és olyan gall elődöket teremteni, akikre büszke lehet az olvasó. A szerzőpáros, René Goscinny és Albert Uderzo nagyon ráérzett a néplélekre, páratlan sikert arattak (lásd: keretes írásunkat). Szellemesen fordították fonákjára a bevált kliséket. Vegyük például az említett Vercingetorix alakját, aki megadja magát Caesarnak. Történelmi személy, de olyan keveset tudni róla, hogy a makacs tények nem zárják kalitkába az utókor szárnyaló képzeletét. Nem ismert, hol és mikor született, ahogy sorsdöntő vereségének helyszíne is erősen vitatott, több francia régió vetélkedik érte. Római történetírók szerint nagy uralkodó volt, de ez természetes: a római történetírók Julius Caesar megbízásából dolgoztak, római közönségnek, így náluk az ambiciózus hadvezér csakis hatalmas ellenfél felett diadalmaskodhatott egy távoli hadjáraton. A legyőzött kelta törzs, az arvernusok főnökét végighordozták a diadalmeneten, azután lefejezték. Hosszú évszázadokra jóformán elfeledték. Ám a romantikus nacionalizmus újra felfedezte, sőt előléptette „a gallok atyjává”. Louis Bonaparte is népszerűsítette, miután köztársasági elnökként megbuktatta a köztársaságot, és megkoronázta magát III. Napóleon néven. Pedig ő Caesarért rajongott, könyvet is írt róla. Fejtegette, micsoda jótétemény a népnek, ha van császárja. „Miközben Vercingetorix emléke előtt tisztelgünk, nem szabad sajnálnunk a vereségét. Csodáljuk, ahogy e gall vezér őszintén szerette hazája függetlenségét. De ne feledjük, civilizációnk a római hadsereg győzelmének eredménye: intézményeink, szokásaink, nyelvünk mind a hódításból származnak. Így sokkal inkább a hódítók gyermekei vagyunk, mint a legyőzöttekéi.”

Hősies behódolás

Valójában nem a híres-nevezetes csata következtében illeszkedtek be a provincia népei a római birodalomba, nem a légiók katonai ereje volt a meghatározó tényező, állítja Patrick Boucheron. A történész szerint a felszín alatt lassú gazdasági-társadalmi folyamat zajlott. A peremvidéken élők irigykedve figyelték a római sikermodellt, és idővel felismerték, hogy integrációjuk sokféle előnnyel jár. Ezért olvadtak be a római világba, amely a pun háborúk óta vetélytárs nélküli szuperhatalomként terjeszkedett a Mediterráneumban, majd Európa belsejében. Ezek azonban elvont gondolatok, a köznépnek könnyebb eladni idealizált hősöket. Vercingetorixnak monumentális szobrot állítottak Bourgogne-ban, az alesiai csata egyik feltételezett (és hasraütésre kiválasztott) helyszínén (1865). A hétméteres talapzaton álló férfialak izmos anakronizmus. Kezébe bronzkori fegyvereket, testére középkori ruhadarabokat álmodott a szobrász, plusz egy gyöngysort a nyakába, amire végképp nincs mentség. Az antik vitéz bajsza kissé a megrendelőére, III. Napóleonéra emlékeztet. A piedesztálra önnön bölcsességét vésette az uralkodó: „az egységes Gallia, amelyet egyazon szellem hat át, dacolhat a világgal”. A szobor tehát, abszurd módon, a nemzetállamiság emlékműve, holott a majdani Franciaország területén a római hódítás idején megszámlálhatatlan népcsoport élt, változatos közösségekben, központi hatalom nélkül. Ám a korszellem előnyben részesítette azt a dicsőséges, habár semmivel alá nem támasztható változatot, hogy már a romanizáció előtt is voltak franciák, létezett a Grande Nation. A sors iróniája, hogy III. Napó­leon hatalma is hasonló véget ért, mint az általa divatba hozott ókori vezéré: a sedani csatavesztés után le kellett tennie a fegyvert legyőzői, a poroszok előtt (1870). Hogy még megalázóbb legyen, a diadalmas Vilmos éppen a versailles-i kastély tükörtermében kiáltotta ki magát német császárnak. A bukott Bonaparte száműzetésbe ment, ám az általa propagált mítosz fennmaradt, és rugalmasan alkalmazkodott a következő száz év politikai fordulataihoz. Vercingetorix, a plebejus szabadon választott vezető kultuszát tovább ápolták a köztársasági érában. Amikor pedig a második világháborúban a Wehr­macht elsöpörte a francia hadsereget (1940), az agg Pétain marsall nácikat kiszolgáló bábkormánya az antik harcossal reklámozta a fegyverletétel és a behódolás „áldozatát”.

Gyarlók, de szerethetők

A felszabadulás után még nagyobb lett az igény, hogy elfogadható színben tüntessék fel az újabb kudarcokat, a gyarmatbirodalom széthullását. Vereséget szenvedtek a franciák az indokínai háborúban (Dien Bien Phu, 1954), uralmuk Észak-Afrikában is tarthatatlanná vált. Az algériai vérontás (1954–62) árnyékában zseniálisan látták meg Goscinnyék, hogy a társadalom kétségbeesetten vágyik pozitív hősökre és vállalható önképre, ugyanakkor a lesújtó helyzetben muszáj öniróniával közelíteniük a kényes témához. Így kimondhatták azt is, ami máskülönben tabu volt.  Az Asterix és a hősök pajzsa című történetben (1968) például az alesiai veteránok, ha az ütközetről kérdezik őket, idegesek lesznek. Ezt a gyilkos poént se kellett magyarázni a kortárs olvasónak.

Asterix a világ körül

 A Pilot francia–belga magazinban 1959. október 29-én jelent meg a sorozat első darabja: az Asterix, a gall. René Goscinny (1926–77) írta, Albert Uderzo (1927–2020) illusztrálta. A páros két évtized alatt kéttucatnyi történetet fejezett be együtt. Közös munkájuknak az író hirtelen szívhalála vetett véget, Uderzo egymaga folytatta, míg végül eladta szerzői jogait egy kiadóvállalatnak (2009). Az utóbbi négy folytatást Jean-Yves Ferri és Didier Conrad készítette. Az eredeti illusztrátor szomorú apropóból még egyszer, utoljára lerajzolta klasszikus hőseit: a Charlie Hebdo szatirikus hetilap munkatársainak lemészárlásakor Asterix, Obelix és Dogmatix is tisztelgett a fanatikus iszlamista terror áldozatai előtt (2015). Az 1961 óta könyv alakban is olvasható, összesen 38 történet egy része a gall falucskában játszódik, a többi külföldön (például Britanniában, Amerikában, Egyiptomban). A megosztott falu című epizód (1980) a berlini fal allegóriája. A sorozat elsöprő hazai népszerűségére jellemző, hogy a legelső francia műholdat Astérix névre keresztelték (1965). Száznál is több nyelvre fordították le. Magyarul a Wikipédia szerint Újvidéken jelent meg először, a jugoszláv Forum kiadónál, Kopeczky László fordításában (1975). Magyarországon az IPM Alfa folyóirat folytatásokban közölte, Timár György szenzációs fordításában. Neki köszönhetjük az efféle rímjátékokat: „Lehet, hogy a helvét / sok mindent elvét, / de nem veti el soha / a semlegesség elvét.”

Az eredeti alapötlet, a finom nyelvezet, briliáns rajzos megoldások, a vicces (nevű) karakterek, végletesen eltúlzott sztereotípiák mind közrejátszanak a sorozat páratlan sikerében. Ám Asterix Franciaországban többet is elért: segített nevetni traumákon. Figurája átvette Vercingetorix szerepét. A népszerű bande dessinée (a képregény franciául – a szerk.) közönsége boldogan azonosult a mesebeli „megtörhetetlen gallokkal”, akik gyarlóságaikkal együtt is szerethetők. Akad köztük sok fura szerzet, néha hajba kapnak, de azért jól megvannak kicsiny falujukban. Vészhelyzetben összefognak, s ha más nem, majd a varázsital megvédi őket a bajtól. Vidámak és vendégszeretők. Tudnak élni, azaz enni, inni, mulatni: visszatérő zárójelenet a lakoma, vaddisznósülttel és langyos sörrel. Goscinny és Uderzo tényleg nagyon ráérzett.

Hamis romantika

Nem csak a franciáknál estek túlzásokba a romantika századaiban. Euró­pa-szerte költők, tudósok szenvedélyesen kutatták a hősi nemzeti múlt nyomait – nemes felbuzdulásukban időnként hamisították is. Az Osszián-ének (1765) ősi kelta nagyeposzként elképesztő sikert aratott a kontinensen. Hatással volt Napóleonra, Goethére, Arany Jánosra. „Ködös, homályos” dalait gael nyelven, ritmikus prózában írta egy III. századi skóciai uralkodó fia, legalábbis így tette közzé James Macpherson (1736–96). Ám a rajongók mellett kétkedők is akadtak. Hiába kérték a költőt, hogy mutassa be szenzációs leletét, amelyet állítása szerint a Skót-felföldön tett gyűjtőútján talált. Nem tudta bemutatni, a kézirat ugyanis nem létezett, a bárdot Macpherson találta ki, ő maga írta a hőskölteményt. Ha füllentett is, jelentős művet szerkesztett a szóbeli néphagyományban fennmaradt balladatöredékek, hősök, motívumok szabad felhasználásával. Skóciában máig nemzeti költőként tisztelik, és úgy tekintik, szerénységből tagadta le a szerzőségét, hogy a dicsőség szeretett hazájának jusson. A modern cseh nemzettudat fejlődésében fontos szerepet játszott Václav Hanka (1791–1861) prágai nyelvészprofesszor életműve. A pánszlávizmus eszméjének elkötelezett híveként ószláv nyelvemlékeket kutatott. Legismertebb kiadványai az úgynevezett Királyudvari kézirat (Rukopis královédvorský vagy Königshofi töredék, 1819), illetve a Zöldhegyi kézirat, amelyek közlése szerint középkori költeményeket tartalmaznak. Ez esetben is viszonylag hamar kiderült a turpisság, Hanka maga sem tagadta, hogy itt-ott kiegészítette a szöveget. Ám függetlenségi, németellenes érzelmű társai nem óhajtottak tudomást venni a múltat szépítő tudós lelepleződéséről. František Palacký monumentális alapművében, a Csehország történetében hiteles forrásként hivatkozik Hanka „gyűjtésére”. Magyarországon híres hazafi volt Thaly Kálmán (1839–1909), író, költő, országgyűlési képviselő, a Tudományos Akadémia tagja, továbbá Jókai rokona. A honfoglalás ezredik évfordulójára rendezett millenniumi ünnepségek (1896) szervezője és kitüntetettje, a törökországi száműzetésben meghalt II. Rákóczi Ferenc fejedelem hamvainak hazahozója (1906). Utólag tíz „kuruc balladájáról” állapították meg irodalomtörténészek, hogy hamisítvány. Előfordult, hogy más nevében írt verseket, mondván: „Egészen beleéltem magamat a kuruc költészet szellemébe és modorába; amire önkéntelenül is, mintegy ösztönszerűleg kedvet kaptam a nevezett korszak szabadságharcai – legalább egyes, regényesebb vonatkozású – mozzanatainak költői alakú, verses feldolgozására a magam részéről, az eredeti kuruc énekek, balladák, dalok mintájára.” Kortársa, Mikszáth Kálmán beleírta az Új Zrínyiászba: a maró szatíra Thaly Kálmánja a feltámadott szigetvári hősöknek magyaráz kedvenc témájáról, a kuruc korról. Őt sem diszkreditálta a hamisítás, máig utca viseli a nevét Pesten, Debrecenben is. A huszadik század második felében, két világháború után már más színben tűnt fel az idealizált nemzeti múltba mélyedés. Ez Nyugaton arra ösztönzött egyeseket, hogy pátosz helyett iróniával nyúljanak a témához. Az Asterixhez hasonlóan kultikus alkotássá vált a Monty Python filmvígjátéka, a Gyalog galopp (1975), az Artúr-mondakör abszurd és ellenállhatatlanul vicces paródiája, amelyben lovatlan lovagok a Szent Grált keresve töketlenkednek, a középkori parasztok pedig anarchoszindikalista közösségben élnek – ahol hetenként fölváltva mindig más gyakorolja a végrehajtó hatalmat –, és marxista termino­lógiával vitatkoznak az osztályharc időszerű kérdéseiről.

Annyi biztos, hogy nem árthat egy biztos

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2021.03.28. 12:00

Fotó: PHIL HARRIS / AFP
Ahogy épült-szépült a bürokrácia, úgy termelt ki magából fura pozíciókat, értelmezhetetlen területeket – de legalább senkire nem lehet azt mondani, hogy kegyenc.
Dilettánsok vagyunk, nem igazodunk el a bürokrácia útvesztőiben, nem csoda, nem látunk a hangzatos/megmosolyogtató posztok mögé. Például furcsának tűnhetett, hogy Palkovics László innovációs és technológiai miniszter március 15-én a hazai akkumulátor-iparág fejlesztéséért felelős miniszteri biztossá emelte Kaderják Péter energiagazdálkodási szakembert, korábbi államtitkárt. Igaz, a Magyar Közlöny a cím mellé impozáns feladatokat is rendelt: többek között támogatnia kell a Magyar Akkumulátor Szövetség megalakulását és belépését az Európai Akkumulátor Szövetségbe; elő kell segítenie, hogy akkumulátoriparunk a hazai zöldgazdasági háttéripar innovatív szegmensévé váljon. De a pozíció gyorsan lemerült: a kinevezést követően a miniszter néhány nap múlva visszavonta Kaderják kinevezését. Ahogy azt kell, indokolás nélkül. Most izgulhatunk az akkumulátoripar jövője miatt. Tévedés lenne egyébként azt hinni, hogy csak a mi kis szeretett államunk, s főképp jelenlegi fifikás kormányunk képes ilyen virtuóz módon játszani posztokkal, felügyelendő területekkel. Például Olaszországban is fontos feladataik lehetnek a kormánybiztosoknak. Emlékszünk a 2006-os bunda­botrányra? Kiderült, hogy a Juventus igazgatója, Luciano Moggi megkörnyékezett játékvezetők segítségével alakítgatta a csapat eredményeit. A bí­rókat sorsolással jelölték ki, csak éppen sikerült megjelölni a Juvénak kedvező sporik nevét rejtő golyókat. Moggi attól sem riadt vissza, hogy fenyegetéssel „csábítson” a klubhoz játékosokat, és nyomást gyakoroljon a szövetségi kapitányra a válogatott összeállításánál. (Meg is nyerték a vb-t az ügy kirobbanása után.) A vizsgálatot, a mind több klubot érintő káoszos helyzetet úgy lehetett kézben tartani, hogy az Olasz Labdarúgó-szövetség – egy társadalmi szervezet – élére kineveztek egy kormánybiztost. És Guido Rossi feladata végzése közben arra jutott, nem ártana, ha a bíróküldő testületet is ideiglenesen kormánybiztosok irányítanák.
Szentkirályi Alexandra és Kaderják Péter
Fotó: Bruzák Noémi / MTI

Grisa meg egyéb kegyencségek

A jogállammal az a baj, hogy mindennek találni kell benne valamilyen hivatalos, törvényes, lepapírozható formát. Az egykori uralkodóknak könnyebb dolguk volt. Szabadon választották meg kegyenceiket, ha vonzóak voltak, velük háltak (nem kellett kinevezni őket szexuális örömöket felügyelő államtitkárrá), ha akarták, csak a társaságukra tartottak igényt, de ha úgy gondolták, rájuk bízhattak bármit, akár az egész országot. Az ágyaslegendák, mint Madame Pompadour vagy Patyomkin herceg szárnyalása egyszerű eset. De ott van a XIV. század elejéről Piers Gaveston, II. Edward angol király fogadott fivére és pajtása, akiből a felség legfőbb tanácsadója, gyakorlatilag uralkodótársa lett, közben Cornwall grófja, mind több adományozott föld és pénz birtokosa. Túl messze ment, a nagyurak fellázadtak ellene, így szegény király kénytelen volt Írországba küldeni – kormányzónak. Vagy ott van A három testőrből ismert Buckingham herceg, aki úgy tudott a francia királyné nyakláncának közelébe kerülni, hogy előtte I. Jakab király szeretett belé, gyorsan lovaggá ütötte, majd a fiú hat év alatt lovászmesterből elérte a hercegi címet és a korlátlan befolyást. Mikor a parlament vizsgálni kezdte a karriert, a király feloszlatta a testületet. Concino Concini számára sem jelentett problémát, hogy csupán egy firenzei jegyző fia, miután bizalmába fogadta Medici Mária királyné, és feleségül vehette annak fogadott nővérét. Párjával jó tanácsokat adhatott a gyermek XIII. Lajos mellett régenskedő Máriának, mert bár sosem járt harcmezőn, kinevezték Franciaország marsalljává. A legmisztikusabb történet persze Grigorij Raszputyin vándorszerzetes, a mágikus, szent orgiákat rendező „őrült pap” esete. Máig rejtély, mivel tudta kivívni a cári család, főleg Alekszandra cárné beteges imádatát. Talán a Karamazov testvérek Zoszima sztarecét látták benne. Mondd meg, Grisa, mi lesz Oroszországgal! Ennek ellenére legbölcsebb tanácsát, hogy nem kéne részt venni az I. világháborúban, nem fogadták meg. Végül az lett a sorsa, mint Gavestonnak, Buckinghamnek, Concininek és még sok más kegyencnek. A nemesek végeztek vele.

Valami van, de nem az igazi…

 A ma létező európai uralkodók keze azonban meg van kötve. Nekik indokolniuk kell valahogy minden kinevezést. Nem csoda, hiszen nincs komoly hatalmuk. Most épp a brit királyi udvar küszködése kelthet feltűnést. Meghan Markle amerikai színésznő beházasodásával (Henrik sussexi herceg vette el) kaptak egy kis afroamerikai vért. Meghan terhessége alatt még élhetett a remény, hogy a vérfrissítés mégsem lesz látványos – legalábbis a hercegné arról beszélt egy interjúban, miszerint a família, különösen egyik tagja sokat morfondírozott azon, vajon mennyire lesz sötét a gyerek bőrének a színe. II. Er­zsébet királynő természetesen ártatlan a dologban, az ügy amúgy sem drámai, hiszen a trón várományosa, Vilmos herceg kijelentette, hogy „nagyon nem rasszista család a miénk”. De valami mégis lehet a famíliában, vagy csak egy balul sikerült kommunikációs fogásról van szó, mindenesetre felér egy beismeréssel, hogy a királyi család deklarálta: érdemes lenne elgondolkozni az udvar talán túlzottan is hagyományokat követő elveiről, eljárásrendjéről. A kérdéskör annyira bonyolult, hogy tisztázására ajánlatos lenne kinevezni egy sokszínűségügyi felelőst (diversity tsar). Ő majd elbeszélget mindenkivel, és kidolgozza, mi legyen a másságokkal kapcsolatos szemléletváltás fő iránya, hogyan is kéne majd megfelelően kezelni például az LMBTQ+ emberek és a mozgássérültek reprezentációját. Az Egyesült Királyságban gyakran jelöl ki a kormány is effajta cár felelősöket konkrét problémák megoldására, számuk több száz volt az utóbbi húsz évben. A „cár” elnevezés egyébként informális, a megbízottak hivatalos titulust kapnak. Az Egyesült Államokban szabályozottabb a működésük a szövetségi és tagállami végrehajtó hatalomban. George W. Bush és Barack Obama elnöksége idején igencsak elszaporodtak, számuk harminc fölé emelkedett. Súlyos bel- és külpolitikai problémák kezelése mellett foglalkozhattak kereskedelmi, városi ügyekkel, szállítással, környezetvédelemmel, bányászattal, élelmiszerekkel, autózással, jogdíjakkal.
Grigorij Raszputyin
Fotó: AFP

Bélyegember

Ilyen téma esetében természetesen a szocializmus időszakáról is illik ejteni néhány szót. Bár akkoriban nem annyira a megbízás tartalmával volt gond, mint inkább a kinevezettek képességeivel, felkészültségével, legyen szó akár egyszerű gyárigazgatói posztról. A kezdetektől akadtak persze különös esetek. A fiatal szovjet állam igyekezett minél előbb felszámolni az írástudatlanságot. 1921-ben az állam éhezőket segítő bizottságának meghatalmazottja, Fjodor Csucsin azzal a javaslattal állt elő Leninnél, hogy monopolizálják a filatéliát, és az exkluzív bélyeggyűjtemények külföldi forgalmazásából befolyó pénzt fordítsák az analfabetizmus elleni küzdelemre. Leninnek megtetszett az ötlet, de kikötötte, hogy a bevételből az éhező gyerekek segítésére is komoly összeget kell fordítani. Csucsin filatéliai meghatalmazott lett, komoly szervezetet hozott létre a feladat megoldására. Idővel a bélyeggyűjtés szakértőjévé, valóságos apostolává vált, ő alapította meg a Szovjet Filatéliai Társaságot. De sem ez, sem forradalmár múltja nem mentette meg a sztálini megtorlásoktól.

Posztösszemosódás

Visszatérve a mai magyar állami posztokhoz, kinevezésekhez, a helyzet azért zavaros, mert egyre inkább összemosódnak az államtitkári, tanácsadói, meghatalmazotti feladatkörök. Lassan követhetetlen, mi tartozhat egyikhez vagy másikhoz. Az akkumulátoripar fejlesztését miniszteri biztosra akarták bízni, de foglalkozhatna akár ezzel is államtitkár vagy tanácsadó, ahogy éppen alakul. Szőcs Géza csak államtitkárként állhatott neki nagy reformtervei megvalósításához. Nem ment, a miniszterelnök kulturális főtanácsadója lett, bíbelődhetett a milánói világkiállítás magyar programjával. Ugyanakkor a filmügyet nem rendelték minisztérium alá, kormánybiztosi irányítást kapott. Vajon rendkívüli fontossága miatt, vagy azért, mert Andy Vajna függetlenséget követelt magának? Utódja, Káel Csaba is megmaradt ebben a státuszban, noha az alapvető átalakítások már megtörténtek. A színházi életet viszont nem érte ekkora megtiszteltetés. Vidnyánszky Attila kuratóriumi elnökként ka­­pott lehetőséget arra, hogy a művészeti oktatáson keresztül befolyásolja a terület működését. Lett is nagy kavarodás. Lassan az újságíró is elgondolkozhat: milyen kár, hogy a főszerkesztője nem államtitkár. Akkor talán ő is lehetne valamilyen biztos. Esetleg saját cikkeinek a biztosa, amelyeket onnantól kezdve nem megír, hanem felügyel.