Előfizetés

„Először mosolyogtam deriválás közben” – bukdácsoló hazai online oktatás kontra globális osztályterem

Balassa Tamás Forgács Iván
Publikálás dátuma
2021.03.21. 20:00

Fotó: Fabrika Simf / Shutterstock
Finoman szólva is van mit tanulni az online oktatás hiányosságaiból. Hogy milyen osztályzatot érdemel a hazai oktatásirányítás, azt tapasztalatai alapján döntse el az olvasó, de az bizonyos, hogy a távoktatás minősége nem elégséges. Az átállás a tárca többéves felkészülése ellenére derékba kapta az iskolaügyet, a tanóráknak csak egy része éri el a diákokat, a digitális lehetőségeket kevés intézmény használja ki igazán. A botladozó gyakorlat miatt egyre többen keresik az ingyenes oktatási platformokat. Ezek közül az egyik legnagyobb a Khan Academy, amelynek anyagaiból 120 millióan tanulnak világszerte. A két éve alapított magyar felületen jelenleg 700 videó és több ezer interaktív feladat, szöveges tananyag érhető el, az anyagokat önkéntesek fordítják, a nagyobbaknak szólókat feliratozzák.
„A hagyományos oktatás egyik fő bűne, hogy negatív érzelmekkel kapcsoltatja össze a tanulást, és megutáltatja a tanulókkal. Holott szerintem ez az ember egyik, ha nem a legnagyszerűbb képessége. Szerencsére itt a Khan Academyben soha senki nem kap semmiféle osztályzatot, megbélyegzést, és így folyamatos a jó hangulat” – meséli egy főiskolai hallgató. Egy műegyetemista önkéntes fordítónak is jelentkezett. „A magyar diákok okosak, és ha nem megy nekik a tanulás, az nem azért van, mert nem képesek rá, hanem azért, mert nincsenek meg a kellő forrásaik. Szeretnék nekik segíteni azzal, hogy ezeket a remek anyagokat fordítom” – foglalja össze motivációját. A villamosmérnök-hallgató szerint azoknak, akik az egyetemen nincsenek a legjobb öt százalék között matekból és fizikából, és nem értenek meg mindent azonnal, saját maguknak kell segédanyagokat felkutatniuk. „Amikor nekem kellett keresgélnem, minden, amit magyarul találtam, hosszú volt, vagy használhatatlan, vagy rosszul felépített. Ezért angol anyagokat kerestem, így találtam rá a Khan Academyre.”

Monogramok a padban

Mielőtt az amerikai gyökerű rendszert megismernénk, nézzük, miként zúdult rá a hazai iskolákra az online oktatás. Kétségkívül váratlanul. A tanárok többségét felkészületlenül érte, a technológiai háttér is döcög. „A nehézségek abban erősíthetik meg az internettől idegenkedő pedagógusokat, hogy az online forma nem hatékony – állítja Prievara Tibor középiskolai tanár, a TanárBlog egyik alapítója, szerzője. – A kényszerű kapkodás miatt ráadásul megkövesednek a kifejezetten karanténes megoldások: elmondjuk zoomon az anyagot, fölteszünk egy feladatot vagy átküldjük e-mail­ben, lepontozzuk és ennyi. Persze érthető, mert tavaly mindenki abban bízott, hogy egyszeri, átmeneti helyzetről van szó. Mentálisan, pszichésen az egész nagyon megterhelő, hiányzik a visszajelzés, a megerősítés, az emberi kapcsolat. Nem túl motiváló, amikor órákig kameráknak, monogramoknak beszélünk. Senki nem tud úgy tanítani, hogy hátat fordít az osztálynak, és a táblát nézve magyaráz. Miközben kiderült az is, hogy az iskolában feltett kérdések 95 százaléka online térben teljesen értelmetlenné válik, hiszen pár másodpercen belül megválaszolhatóak, ha a diákok kezében van egy telefon.” Hogyan lehet ezen a szinten túllépni, milyen fejlesztések szükségesek, hogy az online forma kínálta lehetőségek szervesen épülhessenek be a közoktatásba? Hiszen az iskolai oktatás nem tanfolyamok sorozata. A diákok motivációja nehezen meghatározható, hiszen ők nem feltétlenül akarnak megtanulni valamit. Ha az online forma megreked a tudás „átnyomásánál”, még jobban megerősítheti a „porosz” szemléletet, amely a szigorú értelemben vett ismeret átadását és elsajátításának ellenőrzését soha nem látott egzakt szintre fejlesztette. A modern pedagógia azonban más irányba, rugalmasabb formák felé mozog. A megoldás valószínűleg az élő (közösségi) és az online oktatás megfelelő kombinációja. Mindenesetre tagadhatatlan, hogy a járványügyi kényszerhelyzet, a sokszor rögtönzött szükségmegoldások tudatosították egy hosszabb távú váltás elkerülhetetlenségét.

Kréta a porban

 Az új oktatási forma annyira terjed, hogy már megfogalmazódhatnak minőségi igények is, egyre kidolgozottabb a módszertan. Mit tarthatunk ma sikeres fejlesztésnek? Prievara Tibor szerint a technológiai innováció másodlagos. A lényeg, hogy a tanulás folyamatát hatékonyan tudja segíteni az oldal. „Arra kell törekedni, hogy minél kisebb technológiával minél nagyobb legyen a pedagógiai hasznosság. Ha például lakástervezést akarok tanítani, és letöltök egy csodaszoftvert, amely 3D-ben képes mindent megjeleníteni, nem biztos, hogy jól járok, mert kell majd hozzá három alkalmazás, esetleg egy teljesen új számítógép, aztán rendre megakad, nem megy jól Windows alatt. És ráadásul, amit nyújt, átlagos hatékonyságú. Olyan eszközök kellenek, amelyek viszonylag könnyen használhatóak, mégis nagymértékben tudják segíteni a tanulás folyamatát, képesek a kompetenciafejlesztésre, amelynek három szintje van: a tudás, a képesség és az attitűd. Egyre fontosabb az is, hogy legyenek kommunikációs platformok, ahol az oktató vissza tud jelezni, ahol kritikai szemlélettel, pró és kontra érvek mentén lehet közvetíteni egy állítást” – vélekedik a blogoló pedagógus. Mindez ma már a közoktatást is érinti, méghozzá rendszerszinten. Kiderült, hogy oktatási anyagok tekintetében nem állunk rosszul. Rendelkezésre állnak a Mozaik Kiadó fejlesztései a mozaweb.hu oldalon. Az Oktatási Hivatalhoz került állami portálokon is rengeteg produktum halmozódott fel. A Sulinet Digitális Tudásbázis Program még a 2000-es évek elején indult, anyagai jelenleg az OH osztálya szerkesztette sulinet.hu-n találhatók meg. És esett már szó a jelenlegi legambiciózusabb projektről, a Nemzeti Köznevelési Portálról (nkp.hu), amely iskolai tankönyvekkel, interaktív gyakorlatokkal, videókkal várja a tanárokat, és felvillantja annak lehetőségét, hogy ők maguk is feltölthetnek tartalmakat. És akkor még nem is szóltunk az egyes közintézmények, közgyűjtemények oktatást segítő fejlesztéseiről. Példaként említhetjük a Nemzeti Filmarchívum ­Klassz­ Programját, amely a magyar film száz kiemelkedő alkotására épülve, tantárgyanként kínál a tanároknak segédanyagokat. A komoly problémát pillanatnyilag a hatékony online oktatási tér kialakítása jelenti. Az állami közoktatás a Köznevelési Regisztrációs és Tanulmányi Alaprendszert (Kréta) kínálja az iskoláknak. Új fejlesztése a Digitális Kollaborációs Tér (DKT), amelyben értékelésapplikációval összekötve lehet tananyagot, feladatokat fel- és letölteni. Ezzel együtt sokan mégis inkább a Google Classroomot használják. Kérdés, mennyire teremtenek ezek a szolgáltatások igazi kollaborációt, a gyakorlat azt mutatja, hogy használatuk a feladatvégzés mechanikus követésére és értékelésére (helyes/nem helyes) korlátozódik. Az online oktatás tíz éve ismert meg egy innovatív tengerentúli megoldást, amely a videótananyagok gyártásával és a digitális felületek kihasználásával forradalmasította a tanulást.

Nadia korrepetálása

Salman Khan (képünkön) bangladesi-indiai szülők gyermekeként Louisiana államban született. Villamosmérnöki, informatikai és matematikai végzettséget szerzett az MIT-n (Massachusetts Institute of Technology), majd a Harvardon kapott közgazdász MBA-diplomát. Osztályelső számmágusként a pénzvilágban helyezkedett el, elemzőként kockázatitőke-befektetésekkel foglalkozott. Aztán egy véletlen gyökeres fordulatot hozott az életébe. Erről egy TED-előadáson 2011-ben öniróniával mondta: „Hedge fund-elemzőként furcsa volt számára valami társadalmilag hasznosat csinálni.” A gyors észjárású és beszédű fia­talember 2004-ben alapozta meg társadalmi hasznosságát. New Or­leans-i unokatestvérét, Nadiát korrepetálta Bostonból. Azt vette észre, hogy a tanítványa jobban kedveli az ő automata verzióját a YouTube-on, mint az igazit. Meg tudta ugyanis állítani, és vissza tudta tekerni Salmant, és nem érezte közben, szemben a személyes oktatással, hogy a tanára idejét vesztegetné. Saját tempójában, saját szobájának a kényelmében nézhette az anyagokat, és nem kellett szégyenkeznie, ha elakadt. Egyszerűen nyomott egy „backwardot”. A videókat egyre több rokon használta, majd megérkeztek az első külsős visszajelzések. „Először mosolyogtam deriválás közben” – írta egy fiatal, és az elismerésnek súlya volt: a deriválásnak és az örömnek ritkán van közös halmaza. Egy 12 éves autista fiú a matematikát értette meg, ami várakozással vegyes izgalom volt a kudarcoktól meg­gyötört családnak, és persze a kis legénynek is. „Ha Isaac Newton videókat készített volna a számításokról, akkor nekem most nem kellene” – nevettette meg közönségét Khan, aki nagyon fellelkesült, hiszen olyan matematikai tananyagokat hozott létre, amelyek nem avulnak el. De nem gondolta volna, hogy ezzel az oktatást is forradalmasítja. Erre az első tanári visszajelzések döbbentették rá. A tananyagok ugyanis megfordították az órákat: a videókat a diákok házi feladatként nézték meg otthon, és a házi feladatot csinálták meg az órán. „Arra használták a technológiát, hogy emberibbé tegyék az osztálytermet” – mutatott rá Khan. A tanárnak már nem kellett fásultan, sokadszorra ugyanazt elmondani a kissé unott és „ellenséges” közönségnek, hanem „emberi élményt hozhatott létre”.

Gates szerint a jövő

Khan látta, hogy a hagyományos struktúrában az előadás-házi fel­adat-előadás sorozatot számonkérés követi, és – hozott egy példát – 80 százalékos biciklizéstudást eredményez, ami nem biztonságos. Másik példával: a jó tanulók is alábuknak egyszer, mert a hiányosságaik mint az ementálisajt-lyukak kezdenek felhalmozódni a tudásuk alapjaiban. „A hagyományos modell bünteti a kísérletezést és a kudarcot, és nem kíván teljes megértést. Ebben a modellben valljuk: kísérletezz, legyenek kudarcaid, de elvárjuk, hogy a végén teljesen megértsd az anyagot” – mondta az előadó. A rendszer akkor küldi tovább a tanulót, ha megérett a következő szintre. Mindez rengeteg időt is fölszabadít, amit szimulációra, játékra vagy éppen robotépítésre lehet fordítani. Khan időközben otthagyta az állását, és létrehozta nonprofit alapítványát. Később egy Los Altos-i iskolakörzet kereste meg: oké, ezt tudja online, de mit tenne az osztályteremben? „Hagynék minden diákot a saját tempójában dolgozni” – felelte, és a válasz nem késett: „Tudna kezdeni két héten belül?” Nem sokára 5. és 7. évfolyamokon kezdtek dolgozni. Amíg korábban ötszázaléknyi idő maradt a közvetlen kapcsolatra, most száz százalékban a diákokkal foglalkozhattak a tanárok. A digitális rendszer hatalmas adathalommal is szolgált, grafikonokon követhették minden gyerek haladását vagy éppen elakadását. Ekkor beavatkozhattak. Akiről azt gondolhatták volna, lassú vagy tehetségtelen, a megértés után meredeken felívelt. „Az adatokból azt is láttuk, hogy a gyerekek még karácsonykor is feladatokat oldottak meg” – összegzett az előadó, akivel az utolsó percekben Bill Gates beszélgetett elismerően, a hallottakat az oktatás jövőjének nevezve. Khan úgy fogalmazott: a globális osztályterem a cél.

Okosodik az avatár is

Az éppen tíz évvel ezelőtti TED-konferencia idején a 2200 elkészült videót egymillió diák nézte meg naponta. Azóta ez mintegy 1,7 milliárdszor történt meg, az angol honlapon tízezer videó és hetvenezer interaktív feladat és szöveges tananyag érhető el az alsó tagozattól az egyetemi szintig, matematika, természettudomány, humán és egyéb területeken. A magyar változatot – és az Akadémia Határok Nélkül Alapítványt – nem egész két éve hozta létre az Angliában élő Lovas Eszter francianyelv-tanár, a nyelvtudomány doktora, aki kurátorként a hazai adaptációs munkát fogja össze. Tananyagírással és tantervfejlesztéssel is foglalkozott, és a kezdetektől azon dolgozik, hogy a rugalmatlan magyar közoktatásban innovatívabb módszerek is megkapaszkodjanak. Lovas Eszter az akkor 12 éves gyermeke révén találkozott a Khan Academyvel. A srác informatikát tanult egy kis angol iskolában, és bár otthon számítógépet sem igen használt, egyszer csak gyors fejlődésnek indult a Khan-anyagokkal, és a szülei meglepetésére még játékokat is elkezdett tervezni. Miután a pedagógus látókörébe került a projekt, és észlelte, hogy nincs hazai mentora, jelentkezett a feladatra. Otthagyta az állását, és önkéntesként viszi az alapítványt. „Mindenkinek ugyanolyan joga van a minőségi oktatáshoz, mint az áram- és a vízszolgáltatáshoz. Itt érthető magyarázatokkal, motivációs rendszerrel, benne egyre tökéletesedő avatárral, fejlődésfókuszú szemlélettel folyik a differenciált oktatás. Az az alapelvünk, hogy mindenki bármit meg tud tanulni, ehhez csak megfelelő módszerre és időre van szükség. Ha valakinek adott pillanatban nem megy a matematika és ebbe beletörődünk, akkor a hiányosságai egyre csak nőni fognak, és egy életre el lesz vágva az összes reál pályától, miközben kellő türelemmel kibontakozhatna a tehetsége.” A magyar honlapot az online oktatás teszi egyre ismertebbé. A koronavírus-járvány keltette kényszerhelyzetben a tanárok a mindenfelől özönlő digitális platformok közül ­keresik a jól használhatókat, és sokuk a Khan Academyben látja a megoldást. Hónapok óta mindennap egyre többen regisztrálnak az oldalra, nem ritkán 60-80-an naponta. A felhasználók száma közelít a tíz­ezerhez, és meglepően sok közöttük a tanár. Az anyagok, amelyeket mintegy 30 önkéntes fordít magyarra, regisztráció nélkül is elérhetők. A kilenc szakterületet felölelő vi­deók harmada magyar nyelvű, a többi feliratos.

Önkéntes fordítók

Kállay Csilla három éve csatlakozott a fordítókhoz. Vegyészként végzett, később a doktori képzéssel párhuzamosan szakfordítói diplomát is szerzett. A Debreceni Egyetem Szervetlen és Analitikai Kémiai Tanszékének oktatójaként napi szinten használja az angol nyelvet, legyen szó a szakirodalom áttekintéséről, külföldi hallgatók oktatásáról vagy konferencia-részvételről. Amit önkéntes fordítóként csinálnak, mondja, egészen más. Azért kapcsolódott be az alapítvány munkájába, mert így hozzájárulhat ahhoz, hogy a magyar diákok magas szintű, sokrétű természettudományos anyaghoz fér­jenek hozzá az anyanyelvükön. „Az önkéntesekkel szemben elvárás, hogy legalább heti két órát tudjunk erre fordítani. Ennyi szabad­ideje jóformán mindenkinek van, gondoljunk csak arra, hogy mennyi felesleges időt töltünk a közösségi oldalakon. Más kérdés, hogy a két órából sokszor jóval több lesz, hiszen a fordítói munka érdekes, s hajtja az embert, hogy minél hamarabb látható eredménye legyen – meséli Csilla, aki esténként, kikapcsolódásként is gyakran fordít. Segíti a tudat, hogy az újabb anyag sokak segítségére lesz. – Hatalmas élmény volt az első feliratozás, az első tízperces videó elkészítése, ami a nyelvi lektorálást követően minden érdeklődő számára hozzáférhetővé vált. A globális változások, a széles körű segítségnyújtás mellett közvetlen hatása is van a munkámnak; a lefordított anyagok egy részét felhasználhatom az egyetemi oktatásban.” Csilla a Mensa HungarIQa tagja, s az egyesületből is több fordítót is megnyert már az ügynek. Griechisch Erika szintén mensás. Programozó matematikus, programtervező informatikus, az informatikatudományok doktora, aki 2,5 éve került a csapatba. „Az egyetemen, az orvosi előkészítő évfolyamban oktattam középiskolai matematikát öt-hat éve, és szerettem volna életszerűbb, érdekesebb példákat bevinni az órákra. Némi internetes keresés után találtam a Khan Academyre. Megtetszett a felépítése, a jó minőségű tananyagok, az automatikusan javított, személyre szabott feladatok” – meséli Erika. Évekkel később a Mensa levelezőlistáján olvasta, hogy önkéntes fordítókat keresnek. Volt már némi tapasztalata szabad szoftverek – Linux, Ubuntu – önkéntes fordításában. Jelentkezett. Azóta matematika- és statisztikaanyagokat, zenei videókat, de főként programozást magyarított. Jelenleg is az utóbbit, és időnként a Pixar in a Box tananyagait ülteti át magyarra – ez utóbbi a számítógépes animáció rejtelmeibe vezet be, és a Disneyvel való együttműködés eredménye. „Sokan meglepődnek, hogy bár a fordítás önkéntes, a jelentkezők próbafordítást, a lektorok próbalektorálást kapnak. Minden anyag szakmai és nyelvi lektor kezén is átmegy a publikálás előtt. Olykor hosszas egyeztetés során alakul ki egy-egy szó magyar fordítása. Szeretem csinálni, hálás munka.” Erikát a Khan Academy missziója fogta meg: küldetésük, hogy ingyenes, világszínvonalú oktatást biztosítsanak bárhol, bárkinek. „Sok diák szeretne tanulni, de nem mindenkinek van meg a lehetősége, a körülményei, még ha a tehetsége adott is. A rátermettek mellett a lemaradóknak is segítséget jelenthetnek a videók, melyek a megértésre helyezik a hangsúlyt.” A magyar alapítvány tavaly bekerült a Richter Anna-díj döntőjébe, és bár nem nyert, így is támogatták. Ennek – és az így rendelkezésre álló honoráriumnak – a segítségével négy hónap alatt annyi természettudományos tananyagot fordítottak, mint az előző három évben összesen.

A változás fájdalmai

A hazai tanárok között, közösségi felületen indult el az elmélkedés a jövőről. A TanárBlog is ezt szolgálja, szakirodalmat, szoftvereket, módszereket ajánlva. „Nem szabad elfelejteni, hogy a változásmenedzsmentnek vannak alapvető szabályai – mondja a jövőt illetően bizakodó Prievara Tibor. – Minden új megoldás bevezetése pluszerőforrást igényel, és a hatékonyság átmeneti csökkenéséhez vezet. Nem várható el, hogy másnap már mindenki értse és jól alkalmazza. Ha most úgy éreznénk, hogy a digitális oktatási rendszer tökéletesen működik, a tanárok és a diákok is jól érzik benne magukat, akkor valószínűleg nem történt meg a paradigmaváltás. Mert az mindig fájdalmas.”

A PDF-ben feltöltött tankönyv esete a modern korral

 Amikor elindult a Nemzeti Köznevelési Portál fejlesztése az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet Okostankönyveinek interaktív változataira építve, előfordult, hogy egy-egy nagy külföldi tankönyvkiadó megvonta a vállát a látványos projekciót követően: minek ez a drága, bonyolult struktúra? Föl kell tenni a jól illusztrált könyveket pdf-ben, és kész! Pökhendi, konzervatív hozzáállásnak tűnik, de van benne csipetnyi ráció. Hiszen egy digitális formátumban terjeszthető tankönyv már online térben mozgó oktatási anyag. Lehet ide-oda küldözgetni, leckékre szabdalni, kivetíteni, más fájlokhoz kapcsolni. Ettől azonban az információátadás módja még nem változik: szöveggel dolgozunk. Ezért az első komoly lépést az online oktatás irányába a videók jelentik. Igaz, hogy az internet itt is csak megjelenési felületet jelent, de tananyaggá rendezésük csak itt képzelhető el hatékonyan. Az oktatófilmeknek is a YouTube lett a legnagyobb tárhelye. Az emberek szinte azonnal megérezték benne az alternatív ismeretátadási lehetőséget. Tanítani kezdték egymást autót vezetni, főzni, közzétették mindenféle tudásukat, tapasztalatukat, egyre jobban elsajátítva a filmes formát, a vágóprogramok trükkjeit. Valószínűleg sok tanárnak vannak már kedvenc anyagai, amelyeket felhasználnak az órán vagy megnézetnek otthon a diákokkal, de elég, ha annyit kérnek, keressenek valamilyen témába vágó klipet a YouTube-on. Az igazi, hamisítatlan online oktatási produktum azonban az interaktív program. Elsősorban feladatokra, gyakorlatokra, tesztekre gondolunk ezzel kapcsolatban, de akár egy egész témát lehet találni a digitális játékokhoz hasonlító virtuális terekben, keresve a célhoz, az ismerethez vezető helyes utat. Az oktatási programok nem erőltetik ezt az irányt. A tapasztalat, a reális igények hangját követve inkább arra törekszenek, hogy minél hatékonyabban hangoljanak egységbe írásos, mozgóképes és interaktív tartalmakat. Sokan nyelvtanulási nekibuzdulásaik során találkoznak ilyen csomagokkal. Az egyik videóblokkban tanár magyaráz nyelvtant, a másikban szituációs párbeszédek, az elhangzó szövegek megvannak írásos formában, elérhető egy szójegyzék, és rendelkezésre állnak interaktív gyakorlatok. Ma már Magyarországon is számtalan szaktudást lehet elsajátítani online felületen. A felnőttoktatásra specializálódott cégek folyamatosan bővítik digitális kínálatukat. Tanulhatunk a neten marketinget, fotózást, rendezvényszervezést, masszázst, lehet belőlünk képernyő előtt coach, sminkes, lakberendező, szinte bármi. Papírt is kaphatunk róla.

Heti Abdszurd: Strómanhasadás

N. B. Gy
Publikálás dátuma
2021.03.21. 16:00

Fotó: illusztráció
Lehet bármilyen pöpecül élére vasalt a herezacskó, a golyótáska eleganciája nem jár párban a golyógazda úriember mivoltával.
Lehet bármilyen pöpecül élére vasalt a herezacskó, a golyótáska eleganciája nem jár párban a golyógazda úriember mivoltával. Legalábbis hiába simították ki Berki Krisz­tián zacskóráncait, modora maradt érdes, habitusa kisstílű. Volt ugyebár az az eset, amikor a fent nevezett médiaember luxus­autóját farba fúrta egy busz. Berki Krisz­tián­ interpre­tációjában ő vétlen áldozat volt, akit derült égből villámcsapásként ért a gonosz busz lökhárítója, míg az ügyészség úgy értelmezte az esetet (és az azt dokumentáló felvételt), hogy a celeb büntetőfékezéssel fenyítette a tömegközlekedési viszonylatot, amelyik vészfékezéssel sem tudta elkerülni a csattanást, és erőst veszélyben volt az utasok testi épsége. Épp ezért a vádhatóság letöltendő börtönt kért Berkire. (Aki Bentley márkájú vagyontárgyára 14 millió forintos értékvesztést könyvelhetett el, míg a kevésbé exkluzív járműben – értsd: a távolsági buszban – 2,5 millió forintos kár keletkezett.) Ebből az esetből is látszik, hogy hazugság az a sunyi – legtöbbször az ellenzék által hangoztatott – állítás, miszerint párhuzamos valóságok léteznek. Ha ugyanis ez lenne a helyzet, akkor Berki Krisztián valóságában nem pöfögnének lusta-rusnya buszok döcögős utakon Bentleyje előtt, s nem a Duna partjára (nevezetesen Párkányba) járna reggelizni. (Bár valószínűleg csülkös-káposztás babot csak Szlovákiában hajlandók früstökölni, a Riviérán ilyesmire megvető remegéssel rea­gálna az orrcimpa.) De hát nálunk egyetlen rögvalóság van csupán (kis ország szerény szortimenttel), és aki más idősíkba vagy jobb circumstanciák közé vágyódik, az vagy kivándorol, vagy szolid skrizoféniába menekül. Hiszen ha hasad az agy, akkor bárkiből lehet bárki. Így simán megeshet, hogy egy jéghokiedző lesz részese annak az akvizíciónak, melynek keretében Magyarország 5 millió kínai vakcinát vételez 55 milliárdért. A mindent is maga intéző miniszterelnök (talán még megvan a kép, amikor egy vidéki néni konyhájában Orbán arról beszél – közvetlenül a röfik köszöntése után –, hogy mikor is emeli meg enkezével a nyugdíjat) nem talált alkalmas személyt az állami rendszerben a biznisz menedzselésére, így egy közvetítő céget bíz meg. Márpedig bolond, aki haszon nélkül munkálkodik, a közvetítő profitját persze meg mi álljuk. És ennek a „bonyolító cégnek” tulajdonosa az ide citált hokiedző – pontosabban csak volt gazdája. Most a részvényes képviselőjeként szerepel a cégiratokban, azaz papírja van róla, hogy stróman. Azért ezen a ponton tegyünk egy finom distinkciót. Szemben a hétköznapi skrizoféniával, az állami skrizofénia esetében nem szükségeltetik, hogy a célszemély tudata repedjen, elegendő, ha a befogadó közegé hasad. Azaz nem kell a hokiedzőnek egészségügyi bizniszmennek álmodnia magát, elég, ha a nyilvánosság annak látja. Mert így az átlagember foga nem csikorog, hogy „a büdös életbe, azért nem vesznek ezek nyugati oltóanyagot, mert azt látja az EU, nem lehet lopni”. (Mielőtt bárki téves következtetést vonna le: az írás nem a kínai vakcinát bántja, akinek az jut, ne habozzon szúratni magát.) És valószínűleg egy hasonló tudathasadásos szakember menedzselheti a védettségi igazolvány elkészítését és célba juttatását is. Legalábbis az a szakértelem, amivel egy koronavírusban elhunyt férfinek postáztak ki védettségi igazolványt, ezt a hipotézist valószínűsíti. Persze meglehet, hogy mindössze egy egyeztetési hibáról van szó. Ahogy abban az esetben is, amikor sajtóhírek szerint a kormány már előre kinyomatta (például egy géplakatossal) az „együtt legyőztük a vírust” tematikájú plakátokat, csak éppen nem egyeztetett az élettel, és a győzelmi tacepaók maradtak a raktárban (amit talán egy utcaseprőtől bérelnek). Szóval előfordulhat, hogy a védettségi igazolványokat is rég elkészítették, csak éppen a postázási menetrendet nem igazították hozzá a kusza oltási tervhez, így már javában úton voltak/vannak azok a védettségi igazolások is, melyek címzettje vagy vakcinában nem részesült, vagy erősen gyengélkedik a vírus támadása okán. Persze az is lehet, hogy téves az átlagemberi nézőpont a skizofréniáról, és a hatalmi tudat akkor hasadna, ha egyszer elmúlna az utóbbi tizenkét évben pavlovi reflexszé csontosodott nyúlási kényszer. És a nagy ürességben (ami az addiktív szerekkel/tevékenységekkel való szakítást követi), hirtelen rendbe tenné a kabinet az egészségügyet, felszámolná a gyerekszegénységet, és hasonlókat követne el – mert az elit tagjai ráébrednének, hogy valójában kinek a strómanjai (értsd: érdekében, helyette eljáró emberei): az átlagos magyar választópolgáré.

A képernyő diktál, de oktat is

P. Szabó Dénes
Publikálás dátuma
2021.03.21. 15:30

Fotó: Magyar Rendőr / Fortepan
A tévéműsorok a ’90-es évek óta száznyolcvan fokos fordulatot vettek: míg a Kádár-korszakban fontos volt a közösségi edukáció, és így az oktatási jellegű adások voltak népszerűek – mint a Vers mindenkinek vagy az Álljunk meg egy szóra! –, addig napjainkra a minél színesebb, hangosabb és meghökkentőbb produkciókért rajonganak a nézők. A műsorgyártók fő célja, hogy a befogadót minden egyes pillanatban szórakoztassák és a képernyő elé kössék. De nem lehet, hogy a nézők valami tartalmasabbra vágynak, valami olyasmire, amivel nemcsak elütik az időt, de tanulnak is belőle?
A tévéből napjainkra kivesztek az olyan oktató jellegű és a közösségi identitást erősítő műsorok, mint a Tévétorna, a Vers mindenkinek, az Álljunk meg egy szóra! vagy a Jogi esetek. De mi lehet az oka, hogy manapság keresve se találunk ilyen adásokat? Elképzelhető, hogy az idő eljárt felettük, és a nézők többsége nem is igényli őket? És vajon milyen fordulópontok játszódtak le a magyar televíziózás történetében, hogy végül eljutottunk a mostani, médiazajtól hangos állapothoz?

Kulturális tőke helyett szórakozás

– Noha a Kádár-rendszerben a közszolgálati televíziónak monopolhelyzete volt, és széles tömeget tudott megszólítani, a műsorszerkesztők fontosnak tartották, hogy a tudományt és a művészetet is eljuttassák a nézőkhöz – véli Antalóczy Tímea szociológus, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem docense. A korszakban az embereknek másrészt igényük volt arra, hogy tájékozódjanak és kulturális tőkéhez jussanak, hiszen a Kádár-korban, főleg a vidéki városokban és falvakban, sokaknak a mozin kívül nem volt más lehetőségük a művelődésre. A kilencvenes években a kereskedelmi csatornák viszont már arra törekedtek, hogy minél magasabb nézőszámot produkáljanak, amivel párhuzamosan a befogadói attitűd is megváltozott, hiszen a nézők rákaptak arra, hogy minél meghökkentőbb és váratlanabb tartalmakat lássanak a képernyőn. – Az emberek többsége szeret kukkolni és borzalmakat látni. Ilyen az emberi természet – mondja Antalóczy, hozzátéve, hogy noha a közönség igényli a véres sorozatokat és akciófilmeket, mindezek mellett kulturális tartalmakat is szeretne látni. – Az emberek vágyják a minőséget, vagyis nem csak azt akarják fogyasztani, amit éppen feltálalnak nekik – így Antalóczy.

A tévé „szentsége” eltűnik

 – A médiának és azon belül a televíziónak a kilencvenes évek változásai között minden korábbinál meghatározóbb szerepe lett – állítja Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor szociológus, akik a témához kapcsolódó kutatásaikról részletesen írnak a Láthatatlan világok az ezredfordulón – és utána című könyvükben. A házaspár kiemeli, hogy a tévének óriási a felelőssége, hiszen magatartásmintákat közvetít, mellyel nagyban befolyásolja a mindennapi életet és kultúrát is. A kilencvenes években nemcsak a tévéadások jellege változik meg, de a nézőnek magához a tévékészülékhez való viszonya is. Ez leginkább abban érhető tetten, hogy míg korábban a tévé helye a lakásoknak a kiemelt részeiben kapott helyet – például a nappaliban vagy a tisztaszobában, olykor hímzett terítővel díszítve –, addig a ’90-es években egyre több készülék került a lakásba, így azok korábbi „egyedül álló volta” csökkent, metaforikusan fogalmazva: elvesztették „szent” jellegüket. Mindezzel párhuzamosan a televíziónézési szokások is változtak. Míg a kilencvenes évek első felében ugyanis még külön szertartásnak számított megnézni a Dallas, a Twin Peaks vagy a gyermekeknek szánt Kacsamesék legújabb epizódját, addig az évtized közepére a tévé amolyan háttérzaj lett, melyet mosogatás, vasalás vagy vacsora közben lehetett nézni és hallgatni. A tévécsatornák közben megsokasodtak, így a nézők is egyre gyakrabban kapcsolgatták a távirányítót, minek következtében nem az egész műsorokra, hanem a töredékekre figyeltek. A Kapitány házaspár szerint az évtizedben szintén meghatározó volt, hogy a műsorvezetők stílusa a korábbi tekintélyt parancsoló helyett egyre oldottabbá vált, így ha bakiztak is, az már nem számított akkora hibának, sőt ez egyes bemondóknak szinte védjegyévé vált. A bakik mellett azonban a nyelvhelyességi hibák is elszaporodtak, így a médianyelv színvonala a mélybe zuhant. A tévé eközben megfiatalodott, a műsorvezetők terén legalábbis generációváltás játszódott le: a megszokott arcok helyett számos újabb tűnt fel, akikről a néző viszont nem tudhatta, hogy közülük kik válnak a képernyő maradandó alakjaivá. A 2000-es években az utóbbi trend még természetesebbé vált, a bemondók, showmanok még gyakrabban cserélődtek, így az „arcváltás”, a műsorok állandó megújulása mintegy meghatározó normává vált.

Pörgő képek, nyugtalan nézők

– A gyorsulás általában volt jellemző a tévéműsorokra – mondja Kapitány Ágnes. A kilencvenes években a fiatalos jelleggel összefüggött a kommunikáció minden elemének a felgyorsulása, beleértve a képek és a zene ritmusát – kivált a műsorelőzetesekben –, a reklámok szövegének és képi megoldásainak intenzitását és terjedelmük rövidülését, a klipműfaj behatolását a televíziós műfajokba és játékfilmekbe, miközben a beszélgetős műsorokban egyre gyorsult a kérdések és válaszok tempója, és az időtartamuk is rövidült. Mindez negatív hatással volt a néző befogadására: ahogy nőtt a kommunikáció sebessége, úgy rövidült a figyelem terjedelme. A tévétársaságok persze ráerősítettek erre, mondván, a nézők figyelme korlátozott, így a műsorokat a lehető legkisebb egységekre építették, ami ördögi körnek bizonyult: az új műsorok még türelmetlenebbekké tették a nézőket. Ez pedig nemcsak a tévézési szokásokra nyomta rá a bélyegét, de a hétköznapi kommunikációra is, így rövidültek a beszélgetések és kevesebb lett az egymásra szánt figyelem. Óriási változás továbbá, hogy a kilencvenes években megnő a műsorokban és a játékfilmekben is a zaj szerepe, mely váratlanságával kizökkenti a nézőt a komfortzónájából. – A korra a hangingerek felerősödése mellett a csend eltűnése is jellemző – mondja Kapitány Gábor, kiemelve, hogy a hír- és beszélgetőműsorokba is beköltöznek a különféle hangok és zörejek. Fábry Sándor 1998-ban induló Esti Showderében például az amerikai talkshow-khoz hasonlóan egy zenekar „húzta alá” a mondandót. A műsorokra pedig általában jellemző a frissesség: a műsorvezetők olykor színes ruhákban és nagy gesztusokkal jelennek meg – a Friderikusz Show ebben úttörő volt ’92-től –, a beszélgetőműsorok szókimondóvá és tabudöntögetővé válnak, miközben egyre fontosabb lesz az élő közvetítés, legyen szó közúti balesetről, rendőri akcióról vagy Diana hercegnő esküvőjéről. A változások a korábbi edukatív jellegű műsorokra, de még a kvízekre és vetélkedőkre is rányomják a bélyegüket. Utóbbiak esetében egyre kevésbé lesz fontos a műveltség és az összefüggések felismerése. Egyes tévés vetélkedőkben így már a gyorsaság (Mindent vagy semmit) és a szerencse (Szerencsekerék) lesz a fő kompetencia, miközben a lexikális tudásnak a jelentősége kopik, a klasszikus műveltséget leváltják a popkulturális ismeretek – de legalábbis a két kategóriát egyenrangúként kezeli a média. A csatornák végül ráéreznek arra, hogy érdemes a többféle nézői igényt kielégíteni, így a kínálatban megjelennek a rétegműsorok, melyek az egyes befogadói orientációkhoz igazodtak. Mindez pedig átvezet minket az ezredforduló utáni fő tendenciához, amikor a tematikus csatornák megjelenésével a nézők a nap bármely órájában a saját érdeklődési területüknek – gasztronómiának, az utazásnak, a sportnak, az ismeretterjesztésnek, a realitynek és a különböző zenei műfajoknak – megfelelő műsorokat követhettek. Utóbbi azonban hozzájárult ahhoz, hogy a korábban a tévé által nyújtott közösségi élmény végleg eltűnjön, és hogy tovább szélesedjen/mélyüljön az egyes műveltségi rétegek közötti szakadék.

Oktatás – más platformokon

– A jelen problémát részben megoldaná, ha létezne egy olyan csatorna, amelyen lennének oktatási műsorok, és ahol a filmeket reklám nélkül vetítenék – mondja Antalóczy, hangsúlyozva, hogy kívánsága teljesülésére igen kevés az esély. A szociológus azonban úgy látja, hogy az edukáció nem veszik el, hanem más platformokon él tovább. Ilyen például a streaming vagy tematikus csatornák sora, melyek egy-egy téma köré gyűjtik műsoraikat, úgymint a National Geographic vagy a History Channel. – A tematikus csatornáknak ráadásul óriási nézettsége van, viszont nem érhetőek el mindenki számára – mondja Antalóczy. A szociológus szerint mindezek ellenére az emberek közül sokan szomjazzák a kultúrát, és erre a vágyra a járványhelyzet ráerősített – ezt mutatja, hogy a Facebookon már tavaly márciusban elkezdték az emberek megosztani azokat a tartalmakat, amelyeket éppen fogyasztottak, legyen szó filmről, regényről, opera-előadásról. A karantén másrészt sokakat motivált arra, hogy számukra korábban ismeretlen tartalmakkal ismerkedjenek, és ezáltal tágítsák a kulturális horizontjukat. – Napjainkra a kultúrafogyasztás demokratizálódott – mondja Antalóczy, hozzátéve, hogy a szélessávú internet azonban nem mindenki számára érhető el, vagyis noha elméletben bárki hozzájuthat a kultúrához, a valóságban erre még várni kell. További probléma, hogy az internetes kultúrafogyasztás más attitűdöt igényel, hiszen a felhasználónak kell eldönteni, hogy a világhálón merre, milyen irányba indul el. – A megfelelő irányok megtalálására azonban rá lehetne vezetni az embereket, amiben hatalmas szerepe lenne egy edukatív tartalmat is közvetítő közszolgálati vagy kereskedelmi televíziónak – mondja a szakember, aki oktatási célra példának hozza fel a történelmi tárgyú sorozatokat, amelyek napjainkban a legnézettebb műsorok közé tartoznak. – Mindez jól bizonyítja, hogy a nézők széles tömegének, társadalmi és műveltségi szinttől függetlenül igénye van az oktató jellegű történetekre – véli a szociológus, megemlítve a II. Erzsébet királyné uralkodását bemutató A korona című sorozatot, vagy a Nagy Katalin orosz cárnő életét feldolgozó szériát (Nagy Katalin – A kezdetek). – Az ifjú pápa egyik epizódja például majdnem kizárólag az egyházfő ruházatáról szól, melyből a néző megtanulhatja, hogy mit szimbolizálnak az egyes színek – mondja Antalóczy, aki a Moholy-Nagy Egyetemen tartott szociológiaóráin maga is előszeretettel beszél egy-egy sorozat apropóján társadalmi, vallási és politikai jelenségekről. Van tehát igény a művelődésre, csak meg kell találni a kreatív platformokat.