Gallia hódító meséje

Minden idők egyik legsikeresebb képregénye az Asterix, nem érdemtelenül. A rómaiakkal kibabráló gall mulatságos kalandjai meghódították a világot. A franciák nemzeti önképét páratlan módon formálta a sisakos mesehős – történelmi tragédiák, traumák, kudarcok árnyékában.

Nem kell sokat lapozgatnunk, ha példát keresünk arra, hogy a világhírű képregény meséje igazából a francia történelem groteszk parafrázisa. Mindjárt a legelső történet (Asterix, a gall) legelején Vercingetorix gall törzsfő leteszi a fegyvert Julius Caesar előtt. Ez a jelenet a francia eredetmítosz „Feszty-körképe”, minden valamirevaló nemzeti romantikus festő megfestette a XIX. században, minden kisiskolás ismeri a tankönyveiből.

A hagyomány szerint az alesiai csata (i. e. 52) a római uralom kezdete Galliában, Patrick Boucheron történész szavaival: „történelmünk nulladik éve”. Csakhogy a képregény fricskát ad a históriának: úgy látszik, mintha a legyőzött nem a hódító lába elé dobná pajzsát, hanem direkt rá a lábára. A hadvezérnek és leendő cézárnak rémületében égnek áll a babérkoszorúja.

A megtörhetetlen falu

„A rómaiak megszállták egész Galliát. Illetve… Nem az egészet! Egy kis, megtörhetetlen gallok lakta falu még mindig ellenáll a hódítóknak.” A klasszikussá vált bevezető áthallása is félreérthetetlen, aligha kellett magyarázni azoknak, akik másfél évtizeddel korábban átélték hazájuk német megszállását. Az ellenállás motívuma („un village peuplé d’irréductibles gaulois résiste”) utalás Charles de Gaulle tábornokra, aki éppen az első képregény megjelenése előtt oszlatta fel a negyedik köztársaságot, és költözött be az Élysée-palotába (1959). Még kísértett a kollaboráns Vichy-rezsim szégyene. Pompás ötletnek bizonyult meseformában újraírni a történelmet, és olyan gall elődöket teremteni, akikre büszke lehet az olvasó.

A szerzőpáros, René Goscinny és Albert Uderzo nagyon ráérzett a néplélekre, páratlan sikert arattak (lásd: keretes írásunkat). Szellemesen fordították fonákjára a bevált kliséket. Vegyük például az említett Vercingetorix alakját, aki megadja magát Caesarnak. Történelmi személy, de olyan keveset tudni róla, hogy a makacs tények nem zárják kalitkába az utókor szárnyaló képzeletét. Nem ismert, hol és mikor született, ahogy sorsdöntő vereségének helyszíne is erősen vitatott, több francia régió vetélkedik érte. Római történetírók szerint nagy uralkodó volt, de ez természetes: a római történetírók Julius Caesar megbízásából dolgoztak, római közönségnek, így náluk az ambiciózus hadvezér csakis hatalmas ellenfél felett diadalmaskodhatott egy távoli hadjáraton.

A legyőzött kelta törzs, az arvernusok főnökét végighordozták a diadalmeneten, azután lefejezték. Hosszú évszázadokra jóformán elfeledték. Ám a romantikus nacionalizmus újra felfedezte, sőt előléptette „a gallok atyjává”. Louis Bonaparte is népszerűsítette, miután köztársasági elnökként megbuktatta a köztársaságot, és megkoronázta magát III. Napóleon néven. Pedig ő Caesarért rajongott, könyvet is írt róla. Fejtegette, micsoda jótétemény a népnek, ha van császárja. „Miközben Vercingetorix emléke előtt tisztelgünk, nem szabad sajnálnunk a vereségét. Csodáljuk, ahogy e gall vezér őszintén szerette hazája függetlenségét. De ne feledjük, civilizációnk a római hadsereg győzelmének eredménye: intézményeink, szokásaink, nyelvünk mind a hódításból származnak. Így sokkal inkább a hódítók gyermekei vagyunk, mint a legyőzöttekéi.”

Hősies behódolás

Valójában nem a híres-nevezetes csata következtében illeszkedtek be a provincia népei a római birodalomba, nem a légiók katonai ereje volt a meghatározó tényező, állítja Patrick Boucheron. A történész szerint a felszín alatt lassú gazdasági-társadalmi folyamat zajlott. A peremvidéken élők irigykedve figyelték a római sikermodellt, és idővel felismerték, hogy integrációjuk sokféle előnnyel jár.

Ezért olvadtak be a római világba, amely a pun háborúk óta vetélytárs nélküli szuperhatalomként terjeszkedett a Mediterráneumban, majd Európa belsejében. Ezek azonban elvont gondolatok, a köznépnek könnyebb eladni idealizált hősöket. Vercingetorixnak monumentális szobrot állítottak Bourgogne-ban, az alesiai csata egyik feltételezett (és hasraütésre kiválasztott) helyszínén (1865).

A hétméteres talapzaton álló férfialak izmos anakronizmus. Kezébe bronzkori fegyvereket, testére középkori ruhadarabokat álmodott a szobrász, plusz egy gyöngysort a nyakába, amire végképp nincs mentség. Az antik vitéz bajsza kissé a megrendelőére, III. Napóleonéra emlékeztet. A piedesztálra önnön bölcsességét vésette az uralkodó: „az egységes Gallia, amelyet egyazon szellem hat át, dacolhat a világgal”.

A szobor tehát, abszurd módon, a nemzetállamiság emlékműve, holott a majdani Franciaország területén a római hódítás idején megszámlálhatatlan népcsoport élt, változatos közösségekben, központi hatalom nélkül. Ám a korszellem előnyben részesítette azt a dicsőséges, habár semmivel alá nem támasztható változatot, hogy már a romanizáció előtt is voltak franciák, létezett a Grande Nation.

A sors iróniája, hogy III. Napóleon hatalma is hasonló véget ért, mint az általa divatba hozott ókori vezéré: a sedani csatavesztés után le kellett tennie a fegyvert legyőzői, a poroszok előtt (1870). Hogy még megalázóbb legyen, a diadalmas Vilmos éppen a versailles-i kastély tükörtermében kiáltotta ki magát német császárnak. A bukott Bonaparte száműzetésbe ment, ám az általa propagált mítosz fennmaradt, és rugalmasan alkalmazkodott a következő száz év politikai fordulataihoz. Vercingetorix, a plebejus szabadon választott vezető kultuszát tovább ápolták a köztársasági érában. Amikor pedig a második világháborúban a Wehrmacht elsöpörte a francia hadsereget (1940), az agg Pétain marsall nácikat kiszolgáló bábkormánya az antik harcossal reklámozta a fegyverletétel és a behódolás „áldozatát”.

Gyarlók, de szerethetők

A felszabadulás után még nagyobb lett az igény, hogy elfogadható színben tüntessék fel az újabb kudarcokat, a gyarmatbirodalom széthullását. Vereséget szenvedtek a franciák az indokínai háborúban (Dien Bien Phu, 1954), uralmuk Észak-Afrikában is tarthatatlanná vált. Az algériai vérontás (1954–62) árnyékában zseniálisan látták meg Goscinnyék, hogy a társadalom kétségbeesetten vágyik pozitív hősökre és vállalható önképre, ugyanakkor a lesújtó helyzetben muszáj öniróniával közelíteniük a kényes témához. Így kimondhatták azt is, ami máskülönben tabu volt. Az Asterix és a hősök pajzsa című történetben (1968) például az alesiai veteránok, ha az ütközetről kérdezik őket, idegesek lesznek. Ezt a gyilkos poént se kellett magyarázni a kortárs olvasónak.

Az eredeti alapötlet, a finom nyelvezet, briliáns rajzos megoldások, a vicces (nevű) karakterek, végletesen eltúlzott sztereotípiák mind közrejátszanak a sorozat páratlan sikerében. Ám Asterix Franciaországban többet is elért: segített nevetni traumákon. Figurája átvette Vercingetorix szerepét. A népszerű bande dessinée (a képregény franciául – a szerk.) közönsége boldogan azonosult a mesebeli „megtörhetetlen gallokkal”, akik gyarlóságaikkal együtt is szerethetők. Akad köztük sok fura szerzet, néha hajba kapnak, de azért jól megvannak kicsiny falujukban. Vészhelyzetben összefognak, s ha más nem, majd a varázsital megvédi őket a bajtól. Vidámak és vendégszeretők. Tudnak élni, azaz enni, inni, mulatni: visszatérő zárójelenet a lakoma, vaddisznósülttel és langyos sörrel. Goscinny és Uderzo tényleg nagyon ráérzett.