Hetvenkilenc éves korában elhunyt Sziklai László, az MTA doktora, egyetemi tanár, az MTA Lukács György Archívumának negyedszázadon át volt igazgatója. Tudományos érdemeit, szakmai teljesítményét filozófus és esztéta kollégái illetékesek méltatni, de azt irodalmárként, egykori munkatársaként magam is rögzíthetem: az elmúlt öt évtizedben, az 1970-es évek óta jelentős szakmai publikációkkal, monográfiákkal és szövegkiadásokkal, könyv- és folyóirat-szerkesztésekkel gazdagította a magyar szellemi életet, a társadalomtudományokat, nemzeti művelődésünket.
Fiatal tanár volt, amikor (nem lévén filozófia és esztétika szakos egyetemista) a TIT-ben hallgattam előadásait az őstársadalmak mágikus-művészeti világáról, az esztétikum keletkezéséről. Lebilincselő volt újszerű kultúrafelfogása és pedagógiai ethosza. Tucatnyi (de nem tucatértékű) könyvben foglalkozott Lukács György és más baloldali gondolkodók, esszéisták munkásságával, örökségük feltárásával és időszerűvé tételével. Emlékezetes szép esszéje 1976-ból az Elvtársunk, Bálint György; több tanulmányban foglalkozott József Attila teoretikus írásaival, de írt könyvet Heideggerről, tartott előadásokat Schopenhauerről, Nietzschéről is. Előbányászta Lukács György 1930-as évekbeli moszkvai írásait, és perbeszállt a nemzetközi rangú magyar tudós elleni rágalmakkal, de nem akarta kanonizálni hősét, értékrendjét, nézetrendszerét. Személyes okokból is sokat foglalkozott a fasizmus „kulturális” rombolásával, alkotó évei utolsó szakaszában pedig leginkább a holokauszt irodalmi és esztétikai reflektálása foglalkoztatta. Utolsó, 2010-es könyve (Megélt esztétika) nemcsak Lukácsról, hanem kicsit önmagáról is szól.
Könyvei mellett talán a legnagyobb érdeme, hogy offenzíven működtette és nemzetközi rangú kutatóhellyé fejlesztette a Lukács egykori lakásában létrejött könyvtárat és archívumot. Méghozzá egy olyan politikai és részben akadémiai közegben, amely folyamatosan – különösen 2010 után – változatos, olykor kriminalizáló eszközökkel dolgozott az intézmény fölszámolásán. Ez a szégyenteljes akciósorozat sajnos meg is hozta az „eredményét”: immár 1040 napja van bezárva és fölszámolva ez a műhely. Sziklai László hihetetlen szívóssággal gyűjtött maga köré nála fiatalabb kutatókat. Alkotásra ösztönző munkát, kreatív menedéket nyújtott ellenzékieknek a Kádár-rendszerben, majd a rendszerváltozással partvonalra szorított értelmiségieknek is, akik korántsem csak „Lukácsban utaztak”. Tehetségeket indított el és karolt föl, egy olyan szakmai és emberi közösséget teremtett, amely „a szabadság egy kis köreként” működött s él tovább virtuálisan a Belgrád rakparti kutatóhely bezárása után is.
Nem sok elismerésben volt része a fölöttes intézmények, a hatalmak részéről, méltánytalanságokban annál inkább. Talán azért is, mert ő nem cserélt gerincet, nem állt át, megmaradt baloldalinak. Emlékét azonban nemcsak a baloldaliaknak, hanem az egész magyar kultúrának illendő megőriznie, ha komolyan veszi magát.
