„Az emberek nézik a tévét, látják, hogy mindenütt sok a beteg, de úgy vannak vele, mintha csak filmet néznének”

Vírustagadók, hitükben bízók, notórius fertőtlenítők, sors elől meg nem búvók, rettegők, médiát okolók – így menekülnek az emberek a Covid-szorongás elől.

– Ami megvan írva, az megvan írva. Az ellen nincs mit tenni – ekképp vélekedik az ötven éves Werner Józsefné, Sallai Katalin. A pécsi asszony szerint nem érdemes félni a koronavírustól.

Katalin már vagy egy órája ül Pécs egyik legforgalmasabb hipermarketje előtt egy padon, maszkja időnként lecsúszik az orra alá. Az asszony tetemes túlsúllyal küzd. Megjegyzem, hogy ez rizikós.

– Nem érdekes – legyint rá. – Az a kérdés, mi van nekem megírva…

A sors elkerülhetetlenségébe belenyugvó asszony később úgy fogalmaz, hogy szerinte az egész járványt valakik azért csinálták, mert túl sok az ember a földön. Hogy kinek áll érdekében a népirtás, arról nem akar beszélni. Próbálom meggyőzni, hogy ez értelmetlen megközelítés, de őt ez nem érdekli, ragaszkodik téveszméihez.

Pécs utcáit járva több tucatnyi embert faggatok arról, hogy ők mennyire szoronganak betegségtől, főképp, hogy az elmúlt hetekben aggasztó hírek ömlöttek rájuk a fertőzésről. A belváros utcái szinte üresek, s ez a helybéliek szorongásáról vall. Igaz, a közterek elnéptelenedésében szerepet játszik, hogy a szórakozóhelyek öt hónapja zárva tartanak. Csak a bevásárló központok előtt van mozgás, ezért főképp az autójukba pakoló vásárlókat szólítom meg. A kérdezettek döntő többsége állítja, hogy cseppet sem szorong.

– Miért jó az, ha félek? – kérdez vissza a 48 éves Sándor, aki egy 300 lelkes, ormánsági faluból autózott be Pécsre. – Elég baj, ha az ember lebetegszik, minek ezt még fokozni azzal, hogy előre félek tőle. Én már elkaptam a vírust, annyi történt, hogy két napig lázas voltam, meg levert. Az orvos kiírt, ám tesztre nem küldött el. Utóbb rájöttem, hogy nem sima megfázás volt, mert az ízeket se éreztem. Persze, lehet, hogy az asszony főzött íztelenül.

Nevet egyet saját tréfáján a férfi, aztán újra komolyan folytatja:

– Nálunk hatvan közmunkás dolgozik, de még egyiken se láttam maszkot – mondja Sándor. – Tavaly márciusban, amikor leállt minden, félt mindenki, nem volt mozgás a faluban, a gyerekeket nem engedték ki. Most meg kint játszanak, fociznak. Az emberek nézik a tévét, látják, hogy mindenütt sok a beteg, de úgy vannak vele, mintha csak filmet néznének. Ők nézők, velük nem történhet baj. Ez így is marad, amíg nem jelenik meg egy mentőautó, amiből kiugrik három szkafanderes, és elvisz valakit. Addig a faluban senki se fog félni. Akkortól igen.

Lajos Zoltán se fél. A 45 éves, pécsi férfi a kivitelezőiparban dolgozik, s náluk senki nem használ munka közben maszkot. Vagy munka, vagy álarc, intézi el röviden az egy gyermeket nevelő férfi, akinek ismeretségi körében még senki sem volt covidos.

– A hitünk megvéd minket – jelenti ki a bicsérdi Szászi József. A kántorként dolgozó, középkorú férfi nyugdíjas barátnőjével, az aranyosgadányi Fazekas Irénnel jött Pécsre vásárolni. Mindketten mélyen hívők, s úgy vélik, hogy ez nemcsak a betegségtől véd, hanem a félelemtől is. A kántort jókedélye is erősíti, másodállásban, Szászi Joci néven mulatószenészként énekel, klipjein mindig ugyanaz a 3-4 tagú társaság, ő meg velük táncol, iszik, fogatot hajt, autózik.

Amikor arról kérdezem Irént és Józsefet, hogy ismeretségi körükben ölt-e már meg valakit a Covid, hirtelen elkomorulnak:

– Sajnos, igen – mondja sírásban hajlón Irén. – Februárban elvesztettük Relu atyát. Ő már Komlón szolgált, de valaha a mi papunk volt. Amikor megtudtuk, hogy beteg, jaj, mennyit imádkoztunk érte... 53 éves volt. Nagyon megsirattuk.

– Ez a tragédia sem okozott önöknek szorongást? – terelem tovább a szót.

– Nem – jelenti ki József, Irén bólogatásával kísérve. – A hit erőt ad. És a vitaminok, mert azért azt is szedjük.

Dobos Zoltánnét is a hite védi, igaz, ő az egészséges életmódban hisz. A hivatalban dolgozó, pécsi asszony vegetáriánus, és biztos abban, hogy a helyes életmód megvédi őt.

– A statisztika ijesztő – ismeri el az asszony. – De szerintem a covidos halottak listájára kerülnek azok is, akinek súlyos betegsége volt, és pár héten belül mindenképp meghaltak volna. Na meg sokan azért halnak meg, mert súlyos betegségük van, de a Covid miatt egy éve nem fogadják őket a kórházak. Aki beteg, azt könnyebben elviszi a vírus.

Jakab Gizella se fél. Az egyik nagyáruházban dolgozó középkorú, családos asszony annak ellenére mondja ezt, hogy a cégnél sokan elkapták a vírust.

– Érthető, mi naponta sok emberrel találkozunk, de akinek nincs más betegsége, az hamar meggyógyul – állítja az asszony. – Ezért nem félünk. Viszont sokan azért félnek, mert a média ijesztgeti őket.

– Nem az a célunk – védem magunkat. – Inkább az óvatosságra intenénk.

– Az eredmény nem ez – rázza a fejét Gizella. – A média túl sokat foglalkozik a vírussal, és rémisztő módon, ezért félnek egyre többen.

– Ha nem beszélnénk a járványról, azért félnének, mert titkolózunk – vetem közbe.

– Lehet – ismeri el. – De vannak félős emberek, ők mindenben csak a bajt látják.

A leszólított vásárlók között – vélhetően – azért kevés a szorongó, mert aki igazán tart a fertőzéstől, az nem igen jár már az áruházakba. Ennek ellenére néha beszélgetek olyanokkal is, akiket gyötör a Covid-félelem. A jelenség főleg azokra igaz, akiknek családtagja vagy ismerőse az egészségügyben dolgozik. Péterként mutatkozik be egy 52 esztendős, pécsi férfi, s az ő lánya Németországban ápolónő egy kórház intenzív osztályán. Péter így beszél:

– Napi telefonkapcsolatban vagyunk a lányunkkal, és egy éve csak szörnyűséges híreket kapunk tőle arról, hogy mennyit szenvednek a betegek, és hiába tesznek meg mindent értük az orvosok. A feleségemmel nagyon féltjük a lányunkat, és féltjük a szüleinket és magunkat is. Egy éve alig találkozunk velük. Minden óvatossági szabályt betartunk. Látja, amint bepakoltunk a csomagtartóba, azonnal fertőtlenítjük a kezünket. A házunkba belépve újra, és miután elpakoltunk mindent, megint. A maszkot házon kívül sosem engedjük lecsúszni és sűrűn váltjuk. Nem járunk társaságba, ha lehet senkivel se beszélgetünk.

A kozármislenyi Járai Tímea sem titkolja, hogy fél.

– A férjem fül-orr-gégész, de most a Covid-osztályra vezényelték – mondja a széparcú, elegáns fiatalasszony. – Amit tőle hallok, az alapján sokat szorongok. Kozmetikus vagyok, de most nem dolgozhatok, próbálom elfoglalni magamat, ám újra és újra a betegségre gondolok. Ráadásul most apósom elkapta a vírust, lázas, nagyon aggódunk érte. Hiába nem dolgozom, ez az egésznapi aggódás elfáraszt, felőröl.

A kertvárosi lakótelep egyik orvosi rendelőjében negyed óránként új páciens érkezik a védőoltásért. A 68 éves Éva a második oltásra vár. Az első után gyakran gyenge és elesett volt, úgy érezte, mintha láza lenne, de nem volt.

– Lehet, hogy azért, mert félek – avat be gyötrődéseibe. – Öt éve minden kijött belőlem és hetente másfél kilót fogytam, azt hitték hasnyálmirigyrákom van, de kiderült, hogy refluxos vagyok és helikóbaktérium van a gyomromban. A gyógyszerek rendbe tartanak, de azóta legtöbbször csak háztartási kekszet merek enni. Egy éve mellrákműtétem volt, utána sugaraztak és gyógyszert kaptam. Áprilisban megyek kontrollra. A helikóbaktérium miatt novemberben vastagbél- és gyomortükrözésre kellett volna mennem, de a Covid miatt elhalasztották. Ez is feszültté tesz, meg a sok rossz hír.

A 61 éves Varga László pár perce kapta meg a második oltást. Az erős felépítésű, 35 évig tímárként dolgozó, mosolygó férfi szinte sosem volt beteg, aztán tavaly kiderült, hogy baj van a szívével. Októberben megműtötték, négy műeret és műbillentyűt kapott. Azóta jól van, de sokszor erőt vesz rajta a félelem:

– Ezért kértem az oltást. Korábban egyszer kaptam védőoltást, 2000-ben, influenzára. Olyan beteg lettem utána, hogy ne tudja meg! Többet nem is kértem. De most igen, mert a szívem miatt tartok a vírustól. Élni akarok! Idegesítenek a vírusról hallott hírek, ezért csak négy embernek hiszek: Müller Cecíliának, Szlávik Jánosnak, Merkely Bélának és Jakab Ferencnek. A többiekre nem figyelek.

Belső József viszont senkire se figyel, aki a Covidról beszél. A 40 éves József épp vetőmagokat és marhatrágyát rak a kombijába egy bolt előtt, amikor ráköszönök.

– Tavaly sztrókom volt, elmúlt, jól vagyok – mondja a magas, izmos férfi. – De azt vettem észre, hogy a covidos hírektől ideges vagyok, összeszorul a mellkasom. Szinte pánikbeteg leszek. Ezért ősszel eldöntöttem, hogy egy mondatot se vagyok hajlandó meghallgatni a Covid-hírekből. És azóta nincs szorongásom. Amúgy nem félek a betegségtől, egy internet-telepítő cégnél dolgozom, naponta új ügyfelekhez járok, hiába a maszk, elkaphatnám tőlük, hisz összetapogatok mindent, ha valahol dolgozom. Még se félek. Oltást se kérek. Nem vagyok oltásellenes, de kihagyom. És a híreket is, hogy hányan haltak meg és mennyien vannak lélegeztetőn. Sokan, ha hallanak valamilyen betegségről, egyből felfedezik, hogy nekik is az van. És addig-addig képzelik, hogy van, amíg tényleg lesz is nekik. Nem akarok tudni semmiféle betegségről. És most megyek kertbe dolgozni, az is jót tesz.