A rend a lelke

A régi szép békeidőkben, amikor még turisták lepték el a Tompa utcát, és egymást érték a teraszok, ilyenkor este tízkor már harmadszor jöttek ki rájuk a közteresek – gondolta a harmadik emeleti lakó, amint kihajolt az ablakon, körülnézni a néptelen, közép-ferencvárosi utcán. Gyorsan be is csukta az ablakot, mert a március végi hideg kegyetlenül orrba vágta, legalább annyira, amennyire a vendéglősök szerették volna.

Tudott erről valamit a harmadik emeleti lakó, de nem törődött vele. Amikor esténként meglátta a közteresek sárga villogóját feltűnni a teraszok szegélyezte úttesten, visszahúzódott, és csak a függönyre vetült sziluettje árulta el, hogy nem hagyta el őrhelyét: enyhe izgalommal figyeli a közteresek és terasztulajdonosok fölhallatszó párbeszédét. Az új építésű betonházak között még a meghitt utcai suttogás is tisztán verődött fel a házfalakon, a harmadik emeleti lakó mindent hallott az elhúzott függöny mögött is. Látta a teraszosok gesztusait, amint őrá mutogatnak az ablak mögött, és elégedetten figyelte, hogy a közteresek néha fölsandítanak rá, aztán körbejárnak és körbefotóznak mindent. Majd átmennek a másik teraszhoz, egy piszokkal letudni azt a feljelentést is.

A harmadik emeleti lakó nem aprózta el. Ha följelentette az utcasarki éttermet, utána rögtön a másik oldali borozó jött, majd a sarki pizzázó, és így szépen cikcakkban végig a belátható utcaszakaszon: a söröző, a hamburgeres, a vietnami, egészen a hotelig. Onnan tovább már – maga is beismerte - nem lett volna életszerű az állampolgári öntudata, bár némi zajt még befogott, de kénytelen volt tudomásul venni, hogy az már igazán kívül esik a belátható és főleg behallható tartományán. Nem örült.

Annak sem, hogy a feljelentéseinek nem lett következménye. A teraszok nem zártak be, az asztalokat nem tolták beljebb, a vendég nem lett kevesebb, a Tompa utcai esti pörgés naponta megismétlődött. Annak ellenére, hogy hetente 40 feljelentéssel is el tudott számolni magának, és előfordult, hogy a sarki vendéglőt egy este hatszor jelentette fel. Döbbenten vette észre, hogy a közteresek nem sietnek megjelenni az első feljelentése után, hanem megvárják a negyediket, ötödiket és – látta az ablakból – még ők szabadkoznak.

Amikor kitört a karantén, az első dolog, amit észrevett belőle, hogy estére elcsöndesedett az utca. – Ilyen lenne, ha győztem volna! – gondolta elégedetten, de aztán egyre nyugtalanabbá vált. Mintha munka nélkül maradt volna, pedig már nyugdíjas volt egy ideje. Szorongva járt-kelt a lakásban, amikor távoli kutyaugatásra lett figyelmes. – Akinek kutyája van, az jöhet-mehet – pufogott a lakásba zárva, majd kinyitotta az ablakot, és a Ferenc tér felől tisztán hallotta a viháncoló kutyák csaholását. Bizsergett az ujja, amint bepötyögte a mobilba a közteresek számát. Kicsit messze van ugyan tőle a Ferenc tér, de hát az mégiscsak egy park. Még hogy kutyák, még hogy rohangálnak! – Halló, a Tompa utcából beszélek, bejelentést szeretnék tenni... – És így, aznap még tízszer.