Szerelem kontra világmegmentés

Patty Jenkins elkészítette a 2017-ben csodáig dicsért Wonder Woman folytatását. Az 1984-ben játszódó új történet a „vigyázz, mit kívánsz” tipikus esete.

Wonder Woman karakterére minden szempontból az innováció izgalmával szükséges tekinteni. A főleg mitológia alapú DC-comics karakterek mellett a pszichológus-író William Moulton Marston 1941-ben megalkotott harcos amazonja komoly revíziót jelentett a konzervatív, afféle mítoszpótló isteni erővel rendelkező férfi-uralta comics világban. Elvégre, Wonder Woman, alias Diana Prince világmegmentő harcait elsősorban az idealizmusa motiválta, a fizikai erőszak folyamatos nyomatása helyett (bár, ha nincs más mód, él vele) mellett gyakran bevetette az empátia és meggyőzés metodikáját – pedig mégiscsak félisten, az amazonok királynőjének, Hippolütének és Zeusznak a közös lánya. A görög mitológiai alapok mellett, nem titkoltan a Csodanő egyben feminista elvek következtében született meg, majd főleg az 1970-es években a mozgalom jelképévé is vált. Éppen ezért is furcsa, hogy Hollywoodban csak 2017-ben készült el az első komolyan vehető adaptáció, amely igen pozitív fogadtatásban részesült: Patty Jenkins rendezése kifejezetten feldobta a többnyire eléggé zűrös, multiverzumokban bolyongó DC -univerzumot és a kritikusok és a rajongók végre egyet értettek abban, hogy Christopher Nolan önálló Batman – Sötét Lovag trilógiája óta végre friss erő mutatkozott meg. Nem mellékesen, mintegy 822 millió dolláros bevételével egyúttal bizonyította, hogy nemhogy van helye, de még üzlet is a női szuperhős.

Ennek megfelelően igen nagy elvárárok előzték meg a Wonder Woman folytatását, amely 2020 egyik nagy mozis eseménye lett volna, de a koronavírus miatti korlátozások végül a Warner elengedte a mozis line up-ot és streamingre került ez a mű is. Ez pedig jelen esetben probléma. Patty Jenkins és az alkotógárda a James Bond franchiase naggyá válásának örök igazságát alkalmazta, azaz a következő epizód akkor lesz jobb, ha nagyobb, mint az előző. A Woneder Woman 1984-en pedig látszik, hogy alapvetően nagyvászonra optimalizálták, azon belül is főleg IMAX-ra. Egy grandiózus akciójelenet másképp működik mozis környezetben, mint egy monitoron, ne adj Isten telefonon. Ez persze, egyben biztonsági játék is volt az alkotók részéről, akik szemmel láthatóan azt az elvet követték, hogy ami jó volt, azt nem érdemes nagyon „bolygatni”. A nagy nyitány – mely szintén a Bond univerzumból lett asszimilálva – visszatér Diana gyermekkorába, ahol egy versenyt majdnem megnyer, de még nem érett a dicsőségre. Aztán, amikor egyértelművé válik, hogy visszatér a Csodanő életébe az első részben tragikusan elhunyt szerelme, Steve Trevor, a lelkes pilóta, akkor esik csak le, hogy újra játsszák nekünk a két karakter szenvedélyes kapcsolatát, ám a görög tragédiákra jellemző sorstragédia akkor sem elkerülhető, ha varázslatok és félistenek vannak a színen. De, rossz szavam sincs erre, hiszen a két figurát alakító színész, Gal Gadot és Chis Pine között érezhető a kémia, így romantikába elszálló hosszú szcénák bocsánatosak. Sőt, a második világháború óta halott, ám a cselekmény szerint egy másik férfi testében visszatérő Trevor egyszerre csodálkozik és szörnyülködik az 1980-es évek divatján és stílusán – na és a vívmányain. Ám az égnek hála, nem csak ezért vagyunk a nyolcvanas években, az alkotók a hidegháború baljós szituációját is fontos elemként kezelik.

Mindezekért egyébként egy kívánságokat valóra váltó misztikus kő a „felelős”, mely ugyan valóra váltja a kívánságokat, ám elveszi cserébe azt, ami a legdrágább nekünk – lévén, hogy egy nagyon hazug istenség kreálta. Így esik át gyökeres változáson maga a gyanútlanul kívánó Diana is, aki ezáltal sokkal izgalmasabb karakterré fejlődik, mint az első részben: sokkal emberibbé, esendőbbé válik és ez pedig a drámaiságot ez turbulensen erősíti. Nem lehet szó nélkül elmenni a sötét erőknek behódoló Max Lord és Barbara Minerva. Előbbi a klasszikus főgonosz, akiről már az első jelenetében is úgy van rendezve, mintha csak ki lenne rá írva: én vagyok itt a pszichopata. A szerepet pedig Pedro Pascal annyira túltolja, hogy az már zseniális. Ennyire kockázatos és markáns alakítást talán csak Jach Nicholson hozott a Tim Burton féle Batman Jokereként. A Minervából pedig Gepárdnővé változó Kristen Wiig képes volt mélységet és humort vinni a „gonosz vagyok és kész” klisébe.

Kérdés: akkor miért nem olyan szenzáció a Wonder Woman 1984, mint az első rész? Mert Patty Jenkins azzal, hogy nem sokat kockáztatott és a szerelmi szálat tartotta a legfontosabbnak, már-már elfelejtette, hogy a Csodanő feminin szuperhős kellene, hogy legyen és nem egy kommersz klisé. Persze, szórakoztató, amit kapunk, de a csoda valahol odaveszett.

Wonder Woman 1984

Bemutatja a HBO GO