Előfizetés

Hadüzenet

A demokrácia malmai lassan őrölnek, de aminek éppen szemtanúi vagyunk, az már háború. A tények: az Európai Bizottság (EB) megvárja az EU Bíróságának ítéletét, és csak azután fogja letenni az asztalra a jogállami szabályrendszer alkalmazására vonatkozó rendelkezéseit. Mivel a bírósági döntés leghamarabb az év második felében várható, a jogállami normáknak megfelelő pénzköltés ellenőrzésével megbízott testület addig nem kíván eljárást kezdeményezni egyetlen tagország ellen sem. Ezzel az EB teljesíti az állam- és kormányfőknek tavaly decemberben tett ígéretét, és egyben fittyet hány az Európai Parlament (EP) figyelmeztetésére. Az EP a múlt héten felszólította ugyanis a Bizottságot, hogy haladéktalanul kezdje meg az uniós kifizetéseket a jogállam tiszteletben tartásához kötő, az év eleje óta hatályban lévő rendelet alkalmazását. A képviselők június elsejéig adtak haladékot a biztosi testületnek, másként az EU Bírósága elé citálják. A parlament szerint a tagállami vezetők nem írhatják elő a Von der Leyen vezette grémiumnak, hogy mikor és hogyan alkalmazza a közösségi jogot. Márpedig tavaly decemberben ez történt, amikor az állam- és kormányfők engedtek a magyar és a lengyel kormány zsarolásának, és belementek a jogszabály elhalasztásába, amelyet Budapest és Varsó meg is támadott az uniós bíróságon. Eddig a brüsszeli tudósítás, amiből kiderül: az EP gyakorlatilag háborút kezdett a Bizottsággal, ha tetszik, a parlament a végrehajtó hatalommal (Európa kormányával). Az már eddig is világos volt, hogy az EP szerepe alaposan megnőtt az Unióban, és arra is lehetett számítani, hogy az ellentét hamarosan kirobban. Az azonban több mint figyelmeztető, hogy ez a jogállamiság miatt tört ki. Az ellentét mély, és talán az Unió reformját is ki fogja kényszeríteni. A saját hatalmára ráérző EP-t aligha fogja kielégíteni Von der Leyen bizottsági elnök azzal, hogy "minden szabályszegést meg fogunk vizsgálni, ami január 1-je után történik, egyetlen esetet sem fogunk szó nélkül hagyni”. A valóság már túlnőtt a bizottsági alkukon.

Neki 19

A koronavírus elleni küzdelem nálunk olyannyira központosított tevékenység, hogy – a jelek szerint – még a napi halálozási adatok közzétételével is meg kell várni Orbán Viktor jóváhagyását, akkor is, ha világjárvány ide vagy oda, a miniszterelnök épp az üzbég sztyeppén csatangol. Ennek a leginkább a XX. századi szovjet tagköztársaságat idéző gyakorlatnak van persze jó oldala is. Mármint nem a védekezés hatékonyságát tekintve, mert ha onnan nézzük, akkor csak a végtelen inkompetencia látszik. Hanem a felelősség felől: ha egyszer túl leszünk rajta, és körülnézünk a halottakkal teli – kormányfői szóhasználattal – csatatér fölött, hogy megtaláljuk, ki ezért a felelős, nem kell majd sokáig keresgélni. Az a nap még nagyon messze van, most még csupán a bő egy éves járványhelyzet eddigi legnagyobb botrányánál tartunk: annál, hogy az egyszemélyi vezető a harmadik hullám csúcsán, amikor egyetlen mutató sem jelez enyhülést, szakminiszterével és tanácsadóival szembemenve április 19-re iskolanyitást hirdetett. Egy olyan járvány esetén, amelyet egy tünetmentesen is fertőzni képes, főként légi úton terjedő vírus okoz; és amelyben az egészségügy túlterheltsége meg egyéb okok miatt nem jut mindenkinek teszt, korai felismerés, illetve gyanú vagy baj esetén szeparált hely az ellátórendszerben, a leghatékonyabb társadalmi megelőzési eszköz a kontaktusszám csökkentése. Erről szól az iskolazár, a kijárási korlátozás, a „Maradj otthon!” kampány és minden egyéb kezdeményezés, ami az ember-ember találkozások lehetőségét vagy kényszerét csökkenti. Aki otthon van – mert például otthonról tanul vagy dolgozik -, az egyrészt védve van, másrészt másokra is vigyáz a saját kontaktusainak minimalizálásával. Orbán Viktor a többszörös csatavesztés után (a halálozási arányban, amit személyesen ő nevezett meg a védekezés sikerkritériumaként, Európában a legrosszabbul állunk, a hiánynövekedésünk kiugró, a gazdasági visszaesésünk szintén nagyobb a régiós átlagnál) a közelítő választásra is tekintettel kénytelen most már valami győzelemfélét is felmutatni. Hetek/hónapok óta látszik, hogy a rapid oltókampányra támaszkodó gyors újraindulás lesz az a harc, amit majd jól megnyerünk, kerül, amibe kerül. A miniszterelnök a hét végi kormányrendelettel kijelölte azokat is, akiknek az életét a kitűzött cél érdekében kész kockára tenni: másfél millió gyerek (ennyien tanulnak a közoktatásban), 200 ezer felsőoktatási hallgató és 70 ezer pedagógus – a hozzátartozókkal együtt a fél ország, akik számára egy kormányrendelettel április 19-én véget ér a biztonság, anélkül, hogy a járvány is véget ért volna. Nyilván nem fognak mind meghalni az idő előtt a közösségbe többnyire oltatlanul visszaparancsoltak, de hogy több ezren közülük igen, az matematikailag biztosra vehető. Ehhez csak annyit: ha van egy szemernyi igazság abban, amit a kormány sokmilliárdért naponta a tudomásunkra hoz, hogy tudniillik minden élet számít, akkor minden egyes élettel el is kell tudni számolni. Március 30-án 20435 halottnál tartottunk.  

Cinizmusból jeles

Négy nap telt el a miniszterelnök legutóbbi, pénteki rádiós interjúja óta, de még mindig a gutaütés kerülget, amikor eszembe jut, amit a pedagógusokkal kapcsolatban mondott. Lényegében leplezetlenül elismerte, hogy a pedagógusok azért nem szerepeltek kiemelt csoportként az oltási tervnek nevezett valamiben, mert Magyarországon sokan vannak, akik nem „pedagóguspártiak”. Mert itt van például ez a nyári szünet, vagy mi, amikor a pedagógusok hónapokig csak a lábukat lógatják. Az lényegtelen, hogy ez nem igaz, ami lényeges, hogy többen ezt gondolják. S vajon mit szólna ez a szakavatott sokaság, ha a tanárok, óvónők, bölcsődei és más oktatási-nevelési dolgozók hamarabb kapnák meg a koronavírus elleni védőoltást, mint ők? Az sem számít, hogy hazai és nemzetközi szakmai szervezetek már tavaly arra figyelmeztettek, ha lesz vakcina, az oktatási dolgozókat elsőként kell beoltani. Az sem számít, hogy számos ország így is tett, mert belátták: az oktatási-nevelési intézményeket életveszély úgy nyitva tartani, hogy megfelelő védettség nélkül mindenki össze-vissza fertőzheti egymást. Ha viszont sokáig zárva vannak az iskolák, óvodák, úgy a kisgyermekes családokban legalább egy szülőnek hetekre, akár hónapokra otthon kell maradnia, s ez idő alatt többen részlegesen vagy teljesen kiesnek a munkából, ami a gazdaságnak is árt. A kényszerű távoktatás egyéb hátrányairól nem is beszélve. A jelenlegi magyar kormányt sem az életveszély, sem az egyéb – gazdasági, oktatási, lelki – következmények nem érdekelték. Egyvalami érdekelte őket, mégpedig az, vajon mi okoz nagyobb kárt saját népszerűségüknek: ha az elsők között oltják az oktatás-nevelésben dolgozókat, s emiatt sok ostoba, de szavazni azért még képes polgár esetleg megharagszik, vagy ha cinikusan azt mondják, a pedagógusok is várják ki a sorukat, mint sokan mások. Utóbbi mellett döntöttek, s hónapokon keresztül előbbre valónak tarották a „nem pedagóguspártiak” véleményét, mint a logikus szakmai érveket. Aztán a múlt héten ez megváltozott. Talán rájöttek, mégis nagyobb kárt okozhat a kormányzat megítélésének (és sok minden másnak is, ami persze kevésbé fontos), ha a következő hetekben úgy nyitják ki újra az iskolákat, óvodákat, hogy közben tovább játszanak az ott dolgozók egészségével, életével. Feltételezhető, hogy a halálozási ráta az oktatási dolgozók körében is megugrott; a Pedagógusok Szakszervezete több mint hatvan esetről tud, de a nyilvánosságra került áldozatok valószínűleg csak a jéghegy csúcsát jelentik. Savanyú képpel végül csak kénytelenek voltak bejelenteni, hogy az oktatási-nevelési dolgozókat is soron kívül beoltják. A pedagógusok elleni nyári szünetes hergelést és a szakszervezetek alázását persze nem lehetett kihagyni. Igaz, nem is várhattunk mást azután, hogy a biokémikus Karikó Katalint leasszonyságozzák, a gyerekeket leközjószágozzák, a kórházi rezidenseket leinasozzák. Az Orbán-kormány járványkezelési gyakorlatát most még korai leosztályozni, egy az biztos: cinizmusból jelest érdemelnek.