Karanténpara

Egyik este, még a kijárási tilalom kezdete előtt lementem sétálni, és elballagtam Faludy György Damjanich utcai szülőházához, hogy lefotózzam az emléktábláját. Ne kérdezzék, hogy miért. Közel van, itt a tavasz, ráadásul vettem egy jó fényképezőgépet, szóval minden összejött ahhoz, hogy a blue hour áldásos hatásait kihasználva digitálisan megörökítsek a világból egy kicsiny szeletet. Nem mintha ennek volna bármi értelme, mikor ugyanabban a pillanatban a Föld nevű bolygón éppen több száz millió digitális kép készül, de hát ebből is lehet tanulni: tevékenységünk fölöslegességének józan belátása alázatra szoktat és higgadtságra nevel.

Az alázat és higgadtság jegyében álltam meg tehát az említett Damjanich utcai ház bejárata előtt, hátráltam egy métert, elővettem a fényképezőgépemet és belenéztem a keresőbe. S ebben a pillanatban megéreztem a szemem sarkából, hogy valaki szúrósan figyel.

Jobbról érzékeltem az embert, aki egyenes tartással, mozdulatlanul állt, de egész testével felém fordult, jelezvén, hogy nem kerültem el a figyelmét. Nem mozdult, csak állt fegyelmezetten és bevetésre készen.

Úgy tettem, mintha nem venném észre. Végtére is miért kellene nekem szóba elegyedni a Föld nevű bolygót benépesítő homo sapiens egyik kifejlett példányával csak azon apropóból, hogy ő pillanatnyilag éppen közelebb van hozzám az összes többinél? Fajtársaink fizikai közelsége kényszeresen kiváltja belőlünk az interakció ösztönös igényét, de attól vagyunk emberek, s nem állatok, hogy ösztöneinken uralkodni képesek vagyunk.

Ettől eltekintve kezdett idegesíteni az a másik.

Miért fordul egyenesen felém?

Zavaromban a gép beállításait piszkáltam, de folyamatosan éreztem a jelenlétét. Egy fejjel magasabb lehetett nálam, vállas, magas fickó. Átsuhant a fejemen, hogy ha ki akarna rabolni, legalább nincs nálam se a tárcám, se a telefonom, csak a fényképezőgépem, amit használtan vettem ugyan, de sajnálnám, ha most elrabolná tőlem valaki. Akarom mondani, nem valaki, hanem ez a szemétláda, aki nem mozdul, meg se moccan, de a felém forduló testtartásával minden pillanatban azt jelzi, hogy ő jelen van és engem figyel.

Már a sokadik képet csináltam a házról, s kezdtem belátni, hogy amit csinálok, annak semmi értelme, ráadásul az alázat és higgadtság két szép erénye kezdett elpárologni belőlem. Léptem egyet jobbra, s közben a szemem sarkából a másikat lestem, hogy miképpen reagál. S tessék! Nem mozdult! A kurva anyádat, morogtam magamban, mi a túrót akarsz tőlem? Az agyam egyik ősi bolyhából azt az üzenetet kapta a testem, hogy fogja menekülőre, de meggyőztem magamat róla, hogy nem adhatom magamat ily olcsón. Nem lehetek oly gyáva, hogy az ellenséggel ne nézzek szembe, legalább hadd nézzem meg magamnak, mielőtt megöl. És ekkor bátran, egyenesen, hősiesen ránéztem! Bele a szemébe, keményen, férfiasan! Akkor láttam meg, hogy az csak egy felöltöztetett próbabábu a földszinti üzlet kirakatában.

Kotródtam is el rögtön, mint megvert kutya az ütlegelő kéz elől, szégyentől tovább verve.