Előfizetés

Megrendülés

Az emberminiszter szíves közlése szerint „meg sem rendült” az egészségügy, miközben sorban dőlnek meg a napi halálozási rekordok, és immár tizenkétezernél több fertőzöttet látnak el a kórházak. A plasztikus kifejezés afféle freudi elszólásnak tekinthető. Hiszen meg sem rendült a kormány, miközben húszezernél több hazánkfiát veszítettük el a járványban. Egyszer nem hagyta el a szájukat olyan szó, amiből kiderült volna, hogy értik és átérzik: az ő nagyanyjuk, apjuk, gyerekük is lehetne az az ember, aki e pillanatban majd’ ezerötszázad magával lélegeztetőgépre kötve küzd az életéért, gondosan elzárva a nyilvánosság elől. S hogy ha nekik sem lett volna szerencséjük, ők maguk is ott lehetnének a tegnap darabra jelentett 302 halott között. Egyáltalán: hogy ez nem valami szaros focimeccs, amit mindenáron meg kell nyerni, hanem emberemlékezet óta nem látott nemzeti tragédia. Vajon képes még megrendülni az, aki az elmúlt egy év történéseiben nem látja a halottak nevét és arcát, csak hogy ez most őneki jó vagy rossz? Vannak még emberi érzései annak, aki olyan szóleleményekkel relativizálja a borzalmat, mint hogy a magyar egy „oltónemzet”? Mit lát este a tükörben, aki napközben komoly arccal belemondja a mikrofonba, hogy húszezer magyar Brüsszel áldozata, de bezzeg a keleti vakcinák megmentettek 600 ezret? Eljön majd egyszer az idő, amikor visszanézve világosan látni fogjuk ezt az egészet. Minden életet, ami a legkevésbé sem számított, sőt még csak nem is látszott, hogy bele ne zavarjon a képbe. A mérleg másik serpenyőjében meg a Dubajba röpködő magángépet, az isten pénzét is elverő fürkészeket, a szállodákba tömött számolatlan milliárdokat, a szarvasagancs kaput, a Türk Tanácsot, az önkormányzatokra mért bosszúcsapásokat, a melegek vegzálását. A cinikus legyintést: aki ebbe belehal, az annyit is ér.   

Karanténpara

Egyik este, még a kijárási tilalom kezdete előtt lementem sétálni, és elballagtam Faludy György Damjanich utcai szülőházához, hogy lefotózzam az emléktábláját. Ne kérdezzék, hogy miért. Közel van, itt a tavasz, ráadásul vettem egy jó fényképezőgépet, szóval minden összejött ahhoz, hogy a blue hour áldásos hatásait kihasználva digitálisan megörökítsek a világból egy kicsiny szeletet. Nem mintha ennek volna bármi értelme, mikor ugyanabban a pillanatban a Föld nevű bolygón éppen több száz millió digitális kép készül, de hát ebből is lehet tanulni: tevékenységünk fölöslegességének józan belátása alázatra szoktat és higgadtságra nevel. Az alázat és higgadtság jegyében álltam meg tehát az említett Damjanich utcai ház bejárata előtt, hátráltam egy métert, elővettem a fényképezőgépemet és belenéztem a keresőbe. S ebben a pillanatban megéreztem a szemem sarkából, hogy valaki szúrósan figyel. Jobbról érzékeltem az embert, aki egyenes tartással, mozdulatlanul állt, de egész testével felém fordult, jelezvén, hogy nem kerültem el a figyelmét. Nem mozdult, csak állt fegyelmezetten és bevetésre készen. Úgy tettem, mintha nem venném észre. Végtére is miért kellene nekem szóba elegyedni a Föld nevű bolygót benépesítő homo sapiens egyik kifejlett példányával csak azon apropóból, hogy ő pillanatnyilag éppen közelebb van hozzám az összes többinél? Fajtársaink fizikai közelsége kényszeresen kiváltja belőlünk az interakció ösztönös igényét, de attól vagyunk emberek, s nem állatok, hogy ösztöneinken uralkodni képesek vagyunk. Ettől eltekintve kezdett idegesíteni az a másik. Miért fordul egyenesen felém? Zavaromban a gép beállításait piszkáltam, de folyamatosan éreztem a jelenlétét. Egy fejjel magasabb lehetett nálam, vállas, magas fickó. Átsuhant a fejemen, hogy ha ki akarna rabolni, legalább nincs nálam se a tárcám, se a telefonom, csak a fényképezőgépem, amit használtan vettem ugyan, de sajnálnám, ha most elrabolná tőlem valaki. Akarom mondani, nem valaki, hanem ez a szemétláda, aki nem mozdul, meg se moccan, de a felém forduló testtartásával minden pillanatban azt jelzi, hogy ő jelen van és engem figyel. Már a sokadik képet csináltam a házról, s kezdtem belátni, hogy amit csinálok, annak semmi értelme, ráadásul az alázat és higgadtság két szép erénye kezdett elpárologni belőlem. Léptem egyet jobbra, s közben a szemem sarkából a másikat lestem, hogy miképpen reagál. S tessék! Nem mozdult! A kurva anyádat, morogtam magamban, mi a túrót akarsz tőlem? Az agyam egyik ősi bolyhából azt az üzenetet kapta a testem, hogy fogja menekülőre, de meggyőztem magamat róla, hogy nem adhatom magamat ily olcsón. Nem lehetek oly gyáva, hogy az ellenséggel ne nézzek szembe, legalább hadd nézzem meg magamnak, mielőtt megöl. És ekkor bátran, egyenesen, hősiesen ránéztem! Bele a szemébe, keményen, férfiasan! Akkor láttam meg, hogy az csak egy felöltöztetett próbabábu a földszinti üzlet kirakatában. Kotródtam is el rögtön, mint megvert kutya az ütlegelő kéz elől, szégyentől tovább verve.  

Játék a számokkal

Ma már nem kérdés, mi szükséges ahhoz, hogy egyik pillanatról a másikra 120-150 ezer foglalkoztatottal többet mutassanak a munkaügyi statisztikai adatok. A válaszon nem kell sokat töprengeni: egyszerűen meg kell változtatni a statisztikai módszertant, és máris kiderül az ég a dolgozó Magyarország felett.
Nosza, így is tett a Központi Statisztikai Hivatal, és egy ügyes húzással megnövelte a foglalkoztatotti rátát. Nem kevesebbel, mint 1,8-2,3 százalékkal, mégpedig úgy, hogy kellő szociális érzékenységről is tanúbizonyságot téve elsősorban a nők mutatóit varázsolta szebbé. Ne is halljuk meg azokat a sanda gyanúsítgatásokat, hogy ezt holmi kormányzati sugallatra tették: higgyük el, minden az uniós statisztikai hivatal jóváhagyásával történt, mégpedig harmonizált módon. Az új módszertan szerint a gyed, gyes mellett dolgozókon túl azok is foglalkoztatottnak minősülnek, akik a gyermekgondozási ellátás igénybevétele előtt dolgoztak utoljára. Hiszen - most jön a csavar - azt feltételezik a szakemberek, hogy az ellátás letelte után vissza is térhetnek a korábbi munkahelyükre. Vagyis egy jövőre vonatkozó ígérettel inaktívból egyetlen ceruzavonással aktívvá varázsolták őket. Egyúttal rózsaszínűbbé vált a diákok, a közfoglalkoztatottak és a szezonális munkát végzők számbavétele is, ami a KSH szerint nem okoz jelentősebb elmozdulást. (Egészen addig, amíg valamelyik kormányzati propagandakiadványban éppen nem velük akarják majd bizonyítani, hogy Magyarországon ez a fránya vírus tragikus pusztításokat okozhat ugyan, de ha egy munkahelyet megszüntet a járvány, azaz a korlátozások következményei, akkor ugyanannyi teremtődik. Ha nem is a semmiből, de a statisztikai módszertan korrekciója folytán.)   Így már érthetőbbé válik az a csoda is, hogy a hivatalos adatok szerint az úgynevezett gazdaságilag aktívak, vagyis azok a munkaképes korúak, akik dolgoznak vagy munkanélkülinek számítanak, a friss adatok szerint továbbra is 4,8 milliónyian vannak. Tehát nem csökkent a létszámuk, az aktivitási ráta - vagyis az aktívak aránya - mégis növekedett. A munkaügyi statisztika ilyesmire is képes, csak jól kell sáfárkodni a még szabályosnak hitt lehetőségekkel. A módszertani változtatások ugyanis azt a nevetséges számbavételi módot érintetlenül hagyták, hogy munkaképesnek a 15 és 74 év közöttiek minősülnek. S mivel a létszámuk az elmúlt esztendőben - nem csak az idősebb korosztályból - 20 ezer munkavállalóval megfogyatkozott, ily módon a megmaradtakhoz képest megnőhetett az aktívak aránya. Igaz, ezt is számosan kétségesnek tartják, akárcsak azt, hogy nálunk 4,5 százalék a munkanélküliek aránya. A nevetségesen rövid, 90 napos álláskeresési járadék - leánykori nevén munkanélküli segély - a legcsúfosabb hungarikum, és aki kiesik ebből a rendszerből, az legfeljebb a gazdálkodási nehézségekkel küszködő önkormányzatoknál kopogtathat szociális segélyért. Márki-Zay Péter szerint "a statisztikai adatokat nem az érzelmeink alakítják." A polgármesternek igaza van: valójában maguk a statisztikusok.