Arra ébredt, hogy tetőtől-talpig nyirkos az izzadságtól. A haja szinte összeragadt a tarkójánál. Az első, még kába pillanatokban azt hitte, otthon van, a Zsigmond utcában, ahova októberben költözött. Fel is kelt volna, hogy elinduljon a képzelt (otthoni) fürdőszobába, de amint kifelé fordult, már érzékelte, hogy ez a fehér zománcú ágy, a fehér falak nem az otthon, hanem ez bizony egy kórházi ágy.
Már megint.
Majdnem kiáltott már, hogy Ernő, gyere, segíts – de a szelíd és szolid költő, jelenlegi lakótársa persze nem lehet itt. A Pajorban.
Ő viszont már másodszor, pár napon belül.
Zavaros ez az egész esztendő. A keramitgyáros, a párbaj, ami miatt még börtönbe is kell vonulnia, szerencsére csak két hétre… És Irén. A gyönyörű asszony. Gyönyörű? Egyáltalán nem az. Sugárzik a színpadon, felforrósul körülötte a levegő. Csak a szemébe nézel, s valami felfoghatatlan tisztaságot érzel, az arca cirógatni való, tenyeredbe illő. Nem úgy, nem mászó, hanem illő, őt nem pofozná meg, semmi pénzért, mint Margitot, aki ezért hagyta ott. Egyáltalán, mi ez a krakélerség benne, hány lányt- asszonyt pofozott már meg életében!
És ez az álom! Talán a Füvészkertben? Ahol fontos jelenetek játszódtak nagy sikerében? Mintha ő lenne Nemecsek…, de nem Csónakos kúszott vele, hanem Gyula. Hegedűs Gyula. Vagy Csortos? Összekeveredett álmában a két Gyula. Kúsztak be a romok közé – ahogy megírta. És találtak egy tomahawkot. Akár a regényben. De akkor hirtelen jött az őr, méghozzá egy asszony volt az, Haraszthy Mici, azt kiabálta: takarodjatok innen, mert rendőrt hívok, és akkor ő nekirontott az asszonynak, és felpofozta. De akkor már nem Micuska volt, hanem Irén a meglepett arcával, szomorú szemével. A Krumplifejű – ahogy Bródy nevezte.
Erre ébredt. Megint a pofon. A pofon. Mi ez?
Na, és a karambol!
Reggel ki innen, én kértem, hogy legalább a vasárnapom már legyen szabad. Pajor is bejött elköszönni tőlem, és ismét visszakerültem. Az új lakásra voltak kíváncsiak, az unokahúgom meg a kisfia, mondtam a sofőrömnek, hogy most én vezetek. Át a Lánchídon, be jobbra a Fő utcára. Egy bérkocsi éppen kifordult a Jégverem utcából, nekirepültünk… Innen aztán olyan homályos minden - tűnődött az író. - Kizuhantam az utca kövezetére, a kocsis egyik lova megdöglött. Még jó, hogy az a Weisz Samu vagy hogy hívták, idejében leugrott a bakról. Hallom, az én utasaimnak hajszáluk se görbült. Állítólag nem tülköltem. De én úgy érzem, az a Weisz szabálytalanul fordult elénk. Szegény kisfiú, ő biztosan nagyon megijedt.
Micsoda év! Kezdődött a párbajjal, ott Nagykovácsi mellett, pisztollyal. Ő békült volna, de Szécsi Illés megmakacsolta magát, a lövése után se nyújtott békejobbot. Most boldog lehet, újra van felesége és újra van anyja a két gyereknek. Persze, a feleségének megbocsátott. De a gaz csábítónak…
- Volt szeretőm, rengeteg, de Irénnél soha senkit nem fogok jobban szeretni – gondolkodott, miközben óvatosan kikászálódott az ágyból, és kinézett az ablakon a belső parkra. Nemrég Hegedűs Gyula is itt volt, talán éppen ebben a szobában. Hüttl operálta.
Éppen csak gondolt a sebészre, amikor az megjelent az ajtóban. Fehér köpeny nélkül, utcai öltözékben. Most érkezhetett, nyilván a kávéházból.
- Nos, Ferenc? Hogy érzed magad?
- Gyalázatosan, Hümérkém. De kialudva…
- A nyugtató teszi. Szépen elaludtál.
Hüttl Hümér. Mindig mosolyog. A szeme főleg. A bajusza dús és ápolt. Pedáns ember, kétségkívül.
- Mondd, engem tényleg kihallgattak?
Nem voltak barátok, de Hüttl is szerette a kávéházakat. Gyakran elbeszélgettek egy-egy kapucíner vagy forró csokoládé mellett. Főleg a Balaton Kávéházban, az csodálatos hely. Zsolnay burkolat a falon meg az oszlopokon, impozánsak a hatalmas rézcsillárok, és hát közel van a Pajorhoz. Ha sürgős esethez kell a jelenléte, csak kiküldenek ide egy ápolót, hogy jöjjön a tanár úr, baj van, és akkor Hüttl siet, felírják a fogyasztását, majd rendezi. Rendezi, mert maga is rendezett életet él. Rendes ember.
- Bizony ám! Nem is emlékszel?
- Halványan…
- A kollégák éberek voltak… Nagyobb baj is lehetett volna. Műtét!
- Na, csak azt ne, inkább meghalok – csattant fel Molnár, de Hüttl, mint mindig, csak mosolygott:
- Nézd, egyik nem zárja ki a másikat…
- Jó – nevetett fel az író. Akár bele is írhatnám egy vígjátékba. Ha még tudok majd írni. – Fáradt vagyok, professzorom. A szerelem… Kiforgatott önmagamból.
- Majd visszafordulsz… Most pedig fürödj meg, és feküdj le pihenni. Még maradnod kell. Látogatóid is lesznek.
- Például?
- Andreánszky hívott, hogy bejönne.
- Jenő? Hát persze… Jöjjön csak! Ő ír is… Kolléga. Volt egy vígjátéka, A szalonbetyár. Egészen kellemes, ha nem is egy Molnár.
- A szerénységed… - nevetett Hüttl. - Na, vigyázz magadra – paskolta meg az író hátát. – Pihenned kell. Éjjel még lázas voltál.
Búcsút intett. Molnár kicsoszogott a fürdőszobába, alaposan megmosta magát. Belefáradt a műveletbe. Visszabújt az ágyba, és ismét elaludt.
Arra ébredt, hogy lakótársa, Ernő rázogatja gyöngéden. Felnézett, rámosolygott a lefésült hajú költőre. Most nem volt rajta kalap. Szerette. Őt is, a verseit is. Tudta, hogy színpadról álmodozik, sokat beszélgettek dramaturgiáról, elképzeléseiről. Ernő mögött ott magaslott Andreánszky Jenő. Olyan hivatalos képet vágott, mintha kihallgatásra készülne.
- Üljetek le – mondta Molnár, és érezte, hogy nem hétköznapi még a hangja. Fátyolos.
Ő maga az ágy szélén maradt, lábaival tapogatva kereste papucsát, fölvette, de rögtön ki is csúsztatta belőle a lábát.
- Jobban vagy? – kérdezte Szép.
Bólintott, de Jenő már fel is emelte a kezét:
- Azért ne kapkodj el semmit… - Elhallgatott. – Ostoba baleset volt. És lehet, hogy te okoztad. Megnéztem a jegyzőkönyveket.
A beteg felcsattant:
- Téged a törvényszék küldött?
- Dehogy. Csak érdekelsz. Ám még inkább érdekelne a múltkori. Valóban öngyilkos akartál lenni?
- Akart a fene. – Hátradőlt a párnára. Így kényelmesebb. Sóhajtott. - Sokat voltam szerelmes életemben... Vagy tudja Isten..., sohasem voltam szerelmes, csak most. Még soha úgy nem, mint most... Az utolsó, a legnagyobb, a legégőbb, a legkínzóbb szerelem ez, édes barátom. A legszebb, a legfájdalmasabb…
Andreánszky legyintett:
- A testőr, első felvonás. Már háromszor megnéztem. Ne játszogass a darabjaiddal, Ferkóm.
- De ha igaz! Vátesz voltam, nem? – Kicsit fölült, hogy lássa a hatást. Aztán visszahanyatlott.
- Nem. Beleszerettél a teremtményedbe. Aphrodité életre keltette a szép Galateát.
- Megtisztelő, hogy Aphroditének tartasz – kuncogott az író. – És ez esetben némileg igaz is. De nem a Testőrben szerettem bele, hanem már a Liliomban. – Elrévedve nézett a mennyezetre. – Csodálatos Juli volt. Csodálatos…
- Földúltad egy kétgyerekes asszony életét.
- Az egyetlen szerelmemét. De hiába, bár szétmentek miattam, visszaköltözött. Megértem. A gyerekek fontosabbak, mint én. – Felnevetett. – Nyilván szebbek is.
- Összehasonlíthatatlanul – szólt bele Ernő. – Gyönyörű gyerekek, te pedig…
- Ki ne mondd! – A törvényszéki orvos tréfálkozva Szép Ernő szájához emelte a kezét. Mondja ki ő, amit csak akar.
- Jó, igen… Keserű voltam, nagyon keserű. Bementem…, nem: bebotorkáltam a Palermóba. Senki ismerős. Ennek még örültem is. Legjobb, ha magamnak zokogom el a bánatom. Kértem Cointreaut. Rögtön kettőt… És úgy felhajtottam, mint egy kocsmai zugivó. Egy hintáslegény. Aztán még kettőt…
- Összesen mennyit? – kérdezte Ernő.
- Nem tudom. Nagyon sokat…
- Nyolcat? Tízet?
- A tízet szorozzátok meg kettővel. Legalábbis a pincér ennyit számolt.
Szép Ernő felcsattant. Szokatlanul keményen:
- Te nem vagy normális!
- Tudom – bólintott Molnár, és feljebb csúszott az ágyon. - Én ezt az asszonyt elvesztettem. Ezt érzem, tudom. Legalább tudjam, mit akar… . Bolond vagyok, szerelmes vagyok, már azt gondoltam: hát istenem…
- Testőr, harmadik felvonás – bólintott a törvényszéki orvos, aki darabot is írt. - De valamit kihagytál.
- Csak alkalmaztam a helyzetre – bosszankodott Molnár. – Nem tudom, hogy kerültem haza. Zaklatott voltam. Feldúlt. Nem akartam öngyilkos lenni, ez túl olcsó, túl színpadias megoldás. Aludni akartam, ideges voltam, na… Ha Ernő hazajön…
- A New Yorkban voltam, rólad beszéltünk…
- El tudom képzelni, miket.
- Például hogy mennyire nem neked való a házasélet.
- Igaz. A feleség egyébként is olyan, mint a monokli. Elegáns viselet, de nélküle jobban lát az ember.
- Az Ördög. Csortos mondta benne – legyintett Andreánszky Jenő. - De legalább jó szerzőt idézel.
- Ugye? De folytatom. Mariskától kértem veronált, nem akart adni. Nyilván nagyon földúltnak látott. Eldugta a szerencsétlen. Ordítottam vele, adja elő azonnal. Reszkető kézzel odaadta az üvegcsét, én meg bezavartam a szobájába… Biztosan sokat vettem be, a szokásos adag többszörösét. Mert nem tudtam elaludni, mert Irént meg a szerencsétlen Margitot láttam magam előtt… Margit. Szégyellem, hogy megütöttem.
- Többször.
- Mert úgy összegyöttünk… ő is mondott valamit, én is mondtam… és neki igaza volt… és én nem tudtam rá mit felelni… és akkor itt úgy fölment nekem… és megütöttem.
- Mégiscsak lelkifurdalásból született a Liliom?
Molnár eleresztette a füle mellett a mondatot.
- Ne szedjetek veronált, ha halni akartok. Pokoli görcsök közt pusztultok el. és nem is biztos, hogy elpusztultok.
– Igen, a lány telefonált utánam a kávéházba – bólogatott Ernő -, hogy menjek haza azonnal, mert a nagyságos úr… Egyszerre értünk oda Csortossal. Szörnyű volt látni téged. Vonaglottál, fetrengtél a szőnyegen. Orvost hívtunk, aki valami ellenmérget adott be. Azt tanácsolta, vitessünk kórházba. Nem akartuk, mert tudtuk, hogy akkor biztosan megírják a lapok. De reggel, amikor benéztem hozzád, azt hittem, meghaltál.
- Eszméletlen volt? – kérdezte Andreánszky.
- És holtsápadt. Mentővel hozattuk ide, a négyes kórterembe. Napokig aggódhattunk az életéért. Vagy sírógörcse volt vagy félrebeszélt.
- Még itt kellett volna maradnod – csóválta a fejét az orvos. – Kimegy erőszakkal, és rögtön autót vezet. Beteg viselkedés.
- Én ma este is hazamegyek – ült fel Molnár. – Már kutyabajom. - Majd Ernő vigyáz rám néhány napig. Kicsit összeszedem magam, azután leutazom Abbáziába. Rám fér egy kis tengeri napsütés. És nők… Nők, soha többet…
- Soha? – húzta fel a szemöldökét Andreánszky.
- Soha… Illetve hát… Van a Király Színházban egy asszony. Óriási tehetség. Nem egy karon ülő, már harminc fölött. Csupa temperamentum. Na, az nekem való lenne… A Zsazsa.
