Forgács Iván: A kultúrharc úrbiztosai

Bár nem nézem naponta a Duna TV-t, mégis úgy érzem, a csatorna történetének egyik mélypontja volt, hogy március 21-én bemutatta a Szamuely Tiborról és a Tanácsköztársaságról készült, A halál népbiztosa című, kreatív (játékfilmes elemeket tartalmazó) dokumentumfilmnek nevezett gyalázatot.

A Médiatanács sem büszkélkedhet vele, hogy a Magyar Média Mecenatúra Program keretében támogatta a produkciót, amelyet az Emberi Erőforrások Támogatáskezelő – NKA valósított meg. Persze lehet, hogy a két állami szervezetet megtévesztették, nem tudták pontosan, mire adnak pénzt. De az eredményt látniuk kellett. És még kultúrharc keretei között sem elfogadható, hogy egy kulturális közszolgálati csatornára kultúrméreg kerüljön. Bármennyire lihegje is a nemzeti igazságszolgáltatás kábító festékszagát.

1919 vörös 133 napját már régóta törölte történelmi dicsőséglapjainkról a magyar politika és köztudat. Szégyenfoltként próbálja lesúrolni magáról a polgári baloldal is. Nem elvárás tehát, hogy bárki szembeforduljon az elfogadott negatív megítélés egészével. Egy történelmi eseményben persze mindig van mit feltárni, így állhat folyamatosan készen az éppen aktuális politikai átértékelésre. Mégis kijelenthető, hogy komoly kockázatot vállal, aki a jobb-szélen játszó Pesti Srácok szerkesztőségétől vár érdemi hozzájárulást a Tanácsköztársaság időszakának alaposabb meg- vagy akár meg nem értéséhez.

Amit Stefka István lapszerkesztő (kreatív producerként), Huth Gergely főszerkesztő (narrációs társrendezőként) és Ferkó Dániel főmunkatárs (történész szakértő narrátorként) Csurka Nóra forgatókönyvíróval összehozott, az agresszív silányság olyan szintje, amelyet egyedül Győri Márk operatőri munkája tud beemelni valahogy az értékelhetőség látóterébe. Még arra is érdemtelen, hogy unalmas iskolai kiegészítő anyagként mutogassák. A jelenlegi 11. osztályos történelem okostankönyv Tanácsköztársaságról szóló fejezete vitatható állításaival együtt is gazdagabb, árnyaltabb ismeretekkel szolgál a témáról. Tárgyszerűen számba veszi a kommünhöz vezető eseményeket, majd szentel néhány bekezdést a kommunista utópia ismertetésének: nagyüzemek, bányák, pénzintézetek államosítása, nagybirtok-rendszer felszámolása, szakítás a vallási hagyományokkal. Közöl pár fontos idézetet a Mindenkihez! kiáltványból. Szélesebb bel- és külpolitikai összefüggésben tárgyalja a vörösterrort, elismerve, hogy a Lenin-fiúk és más kíméletlen különítmények döntően a fegyveres ellenállással szemben léptek fel. A tananyag Történészszemmel blokkja pedig felhívja a figyelmet, hogy a világháború hozzászoktatta a katonaviselt embereket a halál látványához, az erőszak a kor általános jelensége volt, 1919 polgárháborús helyzetet teremtett, miközben megszálló csapatok állomásoztak az országban. Ezekbe az állapotokba illeszkedik a vörös- majd a fehérterror is.

Mindehhez képest Stefkáék arra fűzik fel múltidézésüket, hogy a kommunista vezetők közönséges gyilkosok és tolvajok. Céljuk az ország kifosztása volt, aki útjukba állt, kivégezték. A megtorlások illusztrálása mellett a játékfilmes betétek a törvénytelen vagyonszerzést, Kun Béla és társai fényűző életmódját tárják elénk. (Vagy lehet, hogy utóbbival a rejtett beszédet a szocialista média munkatársaként közelről ismerő Stefka a jelenkori elitről akart üzenni a sorok között?) A főhős, Szamuely ráadásul még idegbeteg, megszállott nőcsábász is. Meg zsidó. Ami persze önmagában nem baj, de azért… Érdekes és tanulságos, hogy a tankönyv és a filmpótlék szemlélete ennél a mozzanatnál már összecseng: „A magyar kommunista vezetők jelentős része olyan zsidó származású személy volt, aki elhagyta a saját közösségét és annak hagyományait, de nem tudott vagy nem akart beilleszkedni a dualizmus korának úri-polgári világába, annak nemzeti és keresztény hagyományaiba” – olvashatják a gimisek. (Kiemelések a szöveg szerint.) Majd a szerzők persze hozzáteszik, hogy a magyarországi zsidóság többsége azonban nem volt ilyen. A film végén Szamuely holttestét elviszik egy zsidó temetőbe, de a rabbi nem engedi beszennyezni vele az örök nyugalom földjét.

De azért annyit e sorok írójának is el kell ismernie, hogy nem a durva leegyszerűsítések, a történelmi értékelés helyett az akasztófa irányába mutató megbélyegzés dühítette fel igazán. Vagy a szerkezet sutasága, az eseménysort tagoló rikkancs, a levéltárban bóklászó Ferkó órai felelet értékű narrátorszövege, a tankönyvmondatos párbeszédek csikorgása. Sokkal inkább a filmből áradó önhitt, gőgös, agresszív jobboldaliság. Amely a rend, a nemzet fennmaradásának örök zálogát látja a társadalmi hierarchiában. Odaadóan nyalva az urak mindenét, erkölcstelen hazaárulásnak tartva az elnyomottak emancipációs törekvéseit. Számára az urak háborúja vagyonuk növeléséért sosem milliók életét követelő tömeggyilkosság, hanem dicső tett. Az a bűn, ha kétszáz évben egyszer, pár napra felmordul a szolgahad, vagy lekezelő jóindulat helyett jogokat kezd követelni. A békés tisztesség alkalmazkodik az úri világhoz is, de szíve a lázadóké.