Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak.
Eléggé sokat söröztünk együtt Budapesten, Debrecenben és Egerben, de soha nem jött a számra az a szó, hogy Guszti. Ki vagyok én, hogy a magyar újságírás Gusztiját csak úgy legusztizzam? Az meg hülyén hangzott volna, hogy Gusztáv. Még egy korsó, kedves Gusztáv? Jaj, nem. Inkább elintéztem a megszólítást egy Majsztróval, ami még jól is állt neki.
Az írásait tizenhét éves koromtól, azaz 1989-től olvastam, és nem untam rá soha, ami nagy szó. Megyesi nem adott lejjebb a színvonalból, mindig hozta azt a „Guszti-élményt”, amiért szerettük: a humort, a sajátos nézőpontot, és azt a kitekert, kifacsart, abszurd perspektívát, amiben elhelyezte a magyar világ jelenségeit. Micsoda bemondásai, beszólásai, anekdotái, bonmot-i voltak! S nem csak a cikkeiben sziporkázott, hanem a magánéletben is: egy vele való sörözés órákig tartó röhögést jelentett. Boross Péter volt miniszterelnökre ő találta ki a Hóbagoly szót, ami aztán úgy rajtamaradt, hogy egyszer szemtől-szemben majdnem lehóbagolyoztam – utána azzal a hülye kérdéssel igyekeztem kivágni magamat, hogy megkérdeztem tőle: tudta, hogy a Hóbagoly elnevezést Megyesi Gusztáv találta ki? Mire Hóba…, akarom mondani, Boross Péter idegesen beleszívott a cigijébe, s azt válaszolta, hogy Megyesi Gusztávról soha nem hallott. Furcsállottam. Hogy lehetett miniszterelnök az ilyen?
Az Élet és Irodalom közönségtalálkozóin, meg a lap és a Soros Alapítvány közös riport- és glosszaversenyeinek díjátadóin az 1990-es években sokszor találkoztam vele, de közelebbről azután kerültünk kapcsolatba, mikor Tóth Ákos, a Népszabi volt főszerkesztő-helyettese közös sörözésre hívott Megyesivel egy óbudai kiskocsmába a 2010-es évek elején. Attól kezdve rendszeresen találkoztunk és röhögtünk. Istenem, mennyit röhögtünk együtt! Egyszer vendégül láttam őt és Szebeni Andrást Debrecenben is, ahová dolgozni jöttek: a Hócipőnek írtak anyagot a legendás Ibolya kocsmáról. Vonattal érkeztek délután, letettük a csomagjaikat nálam, aztán irány a kocsma. Nem tudom, hogy hajnalban mikor kerültünk ágyba, mindenesetre én nem otthon ébredtem, így fordulhatott elő, hogy reggel 8-kor telefonált Megyesi, hogy ők már az Ibolyában vannak megint, anyagot vesznek fel, mikor érkezem? Különleges páros volt, egyszer elvittem őket Egerbe is, hogy megnézzük a Putyi kocsmáját, a Kacsát és a Hársfát, meg is néztük mind a hármat jó alaposan és közben röhögtünk. Rá egy fél évre Szentendrén, a folyó partján üldögéltem a volt feleségemmel egy teraszon, a Dunát bámultuk, s egyszerre csak kit láttunk felbukkanni a sétányon? Megyesit. S mögötte kissé lemaradva Szebenit. Jöttek anyagot felvenni, beszélgetni kezdtünk, és szokás szerint röhögtünk.
Egy idő után fájlalni kezdte a derekát, sérvre gyanakodott, nehezen mozgott, botra kellett támaszkodnia, de a kedélyét mindez nem viselte meg. Később kiderült, hogy a sérv igazából rák. Látszólag derűsen fogadta a hírt, sőt, némi büszkeséggel emlegette, hogy milyen magas értéket mértek neki valamiből, amiből a szervezetben nagyon kevésnek kellene lennie. Erre azért volt büszke, mert úgy tűnt, hogy megúszta, legalábbis az első beavatkozások után jobban lett. Megfogadtatta velem, hogy negyven fölött évente elmegyek rákszűrésre, de hiába, még egyszer sem voltam, pedig tanulhatnék az ő esetéből.
Sajnos egyre rosszabb hírek jöttek felőle, de a cikkein ezt nem lehetett észrevenni. Már csak kerekesszékkel tudott közlekedni, és az átlagolvasó ebből mit sem érzékelt. Fél lábbal a sírban is olyan cikkeket írt, mint fénykorában – drukkoltam neki. Nevetni is ugyanúgy tudott, mint régen. Felhívtam 2015 szeptemberében, hogy aggasztó egészségügyi híreket hallottam a barátjáról, Esterházy Péterről, mire kuncogva visszakérdezett:
– Mi tartott ennyi ideig?
Nem értettem, majd a rá oly jellemző, nevetős anekdota-mesélős modorban elmagyarázta: Esterházy a nyáron szűk baráti körben elárulta a rákos daganatát, mire Megyesi elkezdte számolni, hogy ez a hír vajon mikor kerül ki a sajtóba. Úgyhogy kissé le lettem tolva a késlekedés miatt.
– Három hónap! – csattant fel a Majsztro. – Pedig lefogadtam volna, hogy két hétnél nem kell több!
És elkövetkezett a 2016-os év, amikor sorra hulltak el a nagyok. Súlyos beteg volt, nem mertem sokszor hívni, nem akartam zavarni, csak e-mail kapcsolatban voltunk. Keveset és néhány mondatban írt. 2016 őszén jött tőle az utolsó levél, egy hosszabb beszámoló az állapotáról. Azzal zárta, hogy „most befejezem, mert már fél flekknél vagyok, és ha többet írnék, azért már honor járna”.
Óbudán temették el, és szívszorító volt hallani, hogy a sírjánál a legjobb barátjának, Kovács Zoltánnak, az ÉS főszerkesztőjének elcsuklott a hangja. Nem tudta folytatni a gyászbeszédét, amit megértek – már nem volt ott az az ember, akivel ezt az egészet jól ki lehetett volna röhögni.
