Az állami vagyonról szóló 2007-es törvényre, valamint a lengyel–magyar kulturális és tudományos együttműködésről szóló 1993-as kormányrendeletre hivatkozva december 24-én úgy határozott a kormány, hogy II. Zsigmond Ágost lengyel király gyermekpáncélja tulajdonjogát a Lengyel Köztársaság részére ingyenesen átruházza. A kormányhatározatot jegyző Orbán Viktor a díszpáncélt február 17-én a krakkói Várban – a visegrádi országok miniszterelnökeinek a V4 megalapításának 30. évfordulójához kapcsolódó találkozóján – adta át ünnepélyesen. A magyar miniszterelnök beszédében úgy fogalmazott: meghajoltak a történelmi tények és az igazság előtt, belátták, hogy a páncél Lengyelországé. „A helyzetet bonyolította, hogy Magyarországon a muzeológus szakemberek a nemzeti kincs legjobb őrei, védik, ami a nemzet kultúrájához tartozik, és nem szívesen mondanak le egy darabról sem” – fogalmazott Orbán Viktor a Magyar Távirati Iroda (MTI) beszámolója szerint, amelyből kiderült: a díszpáncél „visszaadásával” a lengyel miniszterelnök hivatalos kérésének tettek eleget. Mateusz Morawiecki mindenesetre örömének adott hangot, hogy a műtárgy a krakkói várba „tér vissza”. Az MTI beszámolójából kimaradt, a lengyel Gazeta Wyborcza viszont megírta: a miniszterelnökök krakkói találkozóján a csehek és a szlovákok világossá tették, hogy nem akarnak Lengyelország és Magyarország Európa-ellenes politikájához csatlakozni. Az osztrák Der Standard pedig – félreérthetően fogalmazva – úgy emlékezett meg az ünnepségről: Orbán vajon miért ajándékozhat páncélt Lengyelországnak a bécsi Kunsthistorisches Museumból?
KÜLÖNLEGES AJÁNDÉK
A díszpáncél 1533-ban készült I. Ferdinánd magyar és cseh király, később német-római császár megrendelésére, eljegyzési ajándékként az uralkodó leendő vejének, Zsigmond Ágostnak. A 13 éves lengyel herceg ekkor már 3 éve jegyese volt Ferdinánd lányának, a 7 éves Habsburg Erzsébet osztrák főhercegnőnek. A páncél készítője, Jörg Seusenhofer díja 202 gulden volt, ami mintegy 200 pár csizma árának felelt meg – ma feltehetően több millió eurót is érhet, bár díszpáncélok nem igazán szoktak forogni a műtárgypiacon. Az innsbrucki fegyverkovács mester több páncélt is készített a Habsburgok megrendelésére. Ferdinánd diplomáciai ajándéknak szánta a díszpáncélt, amelyet feltehetően egy bécsi vagy innsbrucki lovagi torna során viselt volna a vőlegény a házasságkötés alkalmából. Ám a frigy csak tíz évvel később, 1543-ban köttetett meg, a páncélt Zsigmond addigra már kinőtte, ami ezért mindvégig a bécsi udvarban maradt.
A díszpáncélt évszázadokon át II. Lajos gyermekkori páncéljának vélték, a váll-lapokon és a mellvért közepén látható „E” és „S” betűket Árpád-házi Szent Erzsébetre ( Elisabetha Sancta) történő utalásnak hitték. Stephan Dorffmaister (Dorfmeister István) már 1784 körül festményén e díszpáncélban örökítette meg II. Lajost Esterházy Pál László pécsi püspök megrendelésére. (A kép a mohácsi püspöki palotában két csatakép mellett függött, jelenleg a mohácsi Kanizsai Dorottya Múzeumban, a másolata pedig a Magyar Nemzeti Múzeumban látható.) A magyarországi árvízkárosultak javára 1876 májusában rendezett kiállításon, gróf Károlyi Alajos budapesti palotájában – mint arról Klösz György fotográfiája tanúskodik – e páncél is II. Lajos díszpáncéljaként szerepelt – az egykori bécsi császári fegyvertár leltára alapján –, ahogy a Magyar Nemzeti Múzeumban 1995-ig is ekként volt feltüntetve, mintegy rávilágítva: a történeti emlékezet egy koronként változó, konstruált valóság.
CSERE, NEM CSERE
A művészileg magas színvonalú, részben aranyozott – ám drágakövekkel nem díszített –páncélzatot 1933-ig a Kunsthistorisches Museum (KHM) őrizte. A monarchia megszűnése után Magyarország mintegy száz műtárgyat követelt a bécsi fegyvergyűjteménytől – így került e díszpáncél is az 1932-es Velencei Egyezmény alapján a magyar állam tulajdonába, a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményébe és alapleltárába. A KHM gyűjteményének későbbi vezetője, Bruno Thomas viszont már 1939-ben publikálta: a stilisztikai elemei alapján a páncél nem II. Lajos korában, hanem valamivel később készülhetett, azok a bizonyos betűk nem Árpád-házi Szent Erzsébetre utalnak, hanem egy jegyespárra: Habsburg Erzsébetre és Zsigmond Ágostra, azaz Sigismundusra. Zsigmond Ágost páncélja először 1970-ben, majd 2000-ben szerepelt lengyelországi kiállításon.
II. Lajos és II. Zsigmond Ágost gyermekpáncéljai a XVIII. században cserélődtek fel a bécsi udvari gyűjtemény nyilvántartásában, II. Lajos „valódi” gyermekpáncélja ugyanakkor ma is a KHM páncélgyűjteményében látható, ha nincs vendégségben: 2019 végén a New York-i Metropolitan múzeum állította ki Az utolsó lovag című tárlatán. – Ez a páncél 1515-ben, II. Lajos Habsburg Máriával között eljegyzése alkalmából készült. A páncél mestere Konrad Seusenhofer volt, Jörg Seusenhofer nagybátyja, a megrendelő pedig I. Ferdinánd apja, I. Miksa császár. A díszpáncél elajándékozásával annak az elvi lehetősége is elszállt, hogy a mohácsi csatavesztés 500. évfordulója alkalmából Ausztria és Magyarország a két páncélt kicserélje. Ám feltételezhető, hogy Orbán Viktor diplomáciai ajándékát valamilyen módon viszonozza a lengyel állam. S bár a magyar miniszterelnök krakkói beszédében úgy fogalmazott, abban a reményben adják vissza a páncélt, hogy előbb-utóbb a történelemben minden a helyére kerül, annak azonban csekély az esélye, hogy ez egy Lengyelországban őrzött Corvina „visszaadásában” fog megvalósulni.
JOGI ÚTVESZTŐK
Amikor a nemzeti vagyon körébe tartozó értéktárgyat, vagy vagyoni értékkel bíró jogot annak tulajdonosa, az állam vagy az önkormányzat elidegenít, annak megvan a maga „táncrendje”, ám olyat a jog – a 2012 óta hatályban lévő alaptörvény – nem enged meg, hogy állami tulajdonban lévő műtárgyat elajándékozzanak, vagy eladjanak, a tulajdonjog végleges megszüntetését a törvények nem teszik lehetővé. A múzeumi alapnyilvántartásba felvett, zsűrizett és leltárban lévő műtárgyak a nemzeti vagyon részét képezik. Megvannak a maga szabályai, hogy mit lehet a nemzeti vagyonnal tenni. Létezik olyan, hogy tartós kölcsönzés, vagy egy műtárgynak elcserélése egy másik műtárggyal, de állami tulajdonban lévő műtárgyat nem lehet elajándékozni, vagy pénzért eladni – hívta fel a figyelmet a Transparency International jogi igazgatója, Ligeti Miklós. A Transparency International Magyarország Alapítvány január 15-én közérdekű adatigényléssel fordult a Miniszterelnökséghez, valamint az Emberi Erőforrások Minisztériumhoz: kérve, hogy küldjék meg a díszpáncél a Magyar Nemzeti Múzeum alapleltárából törlésére vonatkozó miniszteri engedélyének, továbbá a törlésére vonatkozó miniszteri engedélyt megalapozó szakvélemények másolatát. A Transparency azt is kérte a minisztériumoktól, hogy nevezzék meg azt a jogszabályi rendelkezést, amely lehetővé tette, hogy a díszpáncél tulajdonjogát ingyenesen átruházzák a Lengyel Köztársaság részére. „Szerintünk ugyanis nem létezik ilyen jogszabályi rendelkezés, ezért szabályosan nem kerülhetett volna sor a díszpáncél elajándékozására”–, mondta el Ligeti Miklós. Hozzátette: bár a minisztérium úgynevezett elidegenítési engedélyt kizárólag magántulajdonban lévő védett műtárgyak adásvétele esetén adhat ki, kíváncsiságtól vezetve megkérték a két minisztériumot arra is, hogy ha született a díszpáncélra vonatkozó elidegenítési engedély, akkor azt és a kapcsolódó szakvéleményt is adják át.
Egyszerűen megválaszolható kérdéseket tettünk fel, kevés adatot kértünk ki, amely talán fél órás munka lenne a minisztériumoknak. Ám a vírusválsággal összefüggő közfeladataikra hivatkozva 45, majd további 45 napos határidőt szabtak maguknak ezek megválaszolásához. Ráadásul az is egy lehetséges válasz, hogy a 90 nap elteltével a kérdéseinkre nem adnak választ – mondta Ligeti Miklós. Mivel az adatigénylések megválaszolására nyitva álló határidő meghosszabbítását lehetővé tévő kormányrendeletet eleve is alkotmányellenesnek tartják, a Transparency időközben alkotmányjogi panaszt nyújtott be az Alkotmánybírósághoz.
