Előfizetés

Uralkodói ajándék jogi kérdésekkel

Tölgyesi Gábor
Publikálás dátuma
2021.04.03. 08:30

Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda/FISCHER ZOLTÁN / MTI
Először 1970-ben járt lengyel földön II. Zsigmond Ágost gyermekpáncélja, amelynek „visszaszolgáltatása” jogi kérdéseket is felvet. A Transparency International feltette ezeket, de választ nem kapott.
Az állami vagyonról szóló 2007-es törvényre, valamint a lengyel–magyar kulturális és tudományos együttműködésről szóló 1993-as kormányrendeletre hivatkozva december 24-én úgy határozott a kormány, hogy II. Zsigmond Ágost lengyel király gyermekpáncélja tulajdonjogát a Lengyel Köztársaság részére ingyenesen átruházza. A kormányhatározatot jegyző Orbán Viktor a díszpáncélt február 17-én a krakkói Várban – a visegrádi országok miniszterelnökeinek a V4 megalapításának 30. évfordulójához kapcsolódó találkozóján – adta át ünnepélyesen. A magyar miniszterelnök beszédében úgy fogalmazott: meghajoltak a történelmi tények és az igazság előtt, belátták, hogy a páncél Lengyelországé. „A helyzetet bonyolította, hogy Magyarországon a muzeológus szakemberek a nemzeti kincs legjobb őrei, védik, ami a nemzet kultúrájához tartozik, és nem szívesen mondanak le egy darabról sem” – fogalmazott Orbán Viktor a Magyar Távirati Iroda (MTI) beszámolója szerint, amelyből kiderült: a díszpáncél „visszaadásával” a lengyel miniszterelnök hivatalos kérésének tettek eleget. Mateusz Morawiecki mindenesetre örömének adott hangot, hogy a műtárgy a krakkói várba „tér vissza”. Az MTI beszámolójából kimaradt, a lengyel Gazeta Wyborcza viszont megírta: a miniszterelnökök krakkói találkozóján a csehek és a szlovákok világossá tették, hogy nem akarnak Lengyelország és Magyarország Európa-ellenes politikájához csatlakozni. Az osztrák Der Standard pedig – félreérthetően fogalmazva – úgy emlékezett meg az ünnepségről: Orbán vajon miért ajándékozhat páncélt Lengyelországnak a bécsi Kunsthistorisches Museumból?
Műtárgyak az 1876-os tárlaton
Fotó: IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM/KLÖSZ GYÖRGY
KÜLÖNLEGES AJÁNDÉK   A díszpáncél 1533-ban készült I. Ferdinánd magyar és cseh király, később német-római császár megrendelésére, eljegyzési ajándékként az uralkodó leendő vejének, Zsigmond Ágostnak. A 13 éves lengyel herceg ekkor már 3 éve jegyese volt Ferdinánd lányának, a 7 éves Habsburg Erzsébet osztrák főhercegnőnek. A páncél készítője, Jörg Seusenhofer díja 202 gulden volt, ami mintegy 200 pár csizma árának felelt meg – ma feltehetően több millió eurót is érhet, bár díszpáncélok nem igazán szoktak forogni a műtárgypiacon. Az innsbrucki fegyverkovács mester több páncélt is készített a Habsburgok megrendelésére. Ferdinánd diplomáciai ajándéknak szánta a díszpáncélt, amelyet feltehetően egy bécsi vagy innsbrucki lovagi torna során viselt volna a vőlegény a házasságkötés alkalmából. Ám a frigy csak tíz évvel később, 1543-ban köttetett meg, a páncélt Zsigmond addigra már kinőtte, ami ezért mindvégig a bécsi udvarban maradt. A díszpáncélt évszázadokon át II. Lajos gyermekkori páncéljának vélték, a váll-lapokon és a mellvért közepén látható „E” és „S” betűket Árpád-házi Szent Erzsébetre ( Elisabetha Sancta) történő utalásnak hitték. Stephan Dorffmaister (Dorfmeister István) már 1784 körül festményén e díszpáncélban örökítette meg II. Lajost Esterházy Pál László pécsi püspök megrendelésére. (A kép a mohácsi püspöki palotában két csatakép mellett függött, jelenleg a mohácsi Kanizsai Dorottya Múzeumban, a másolata pedig a Magyar Nemzeti Múzeumban látható.) A magyarországi árvízkárosultak javára 1876 májusában rendezett kiállításon, gróf Károlyi Alajos budapesti palotájában – mint arról Klösz György fotográfiája tanúskodik – e páncél is II. Lajos díszpáncéljaként szerepelt – az egykori bécsi császári fegyvertár leltára alapján –, ahogy a Magyar Nemzeti Múzeumban 1995-ig is ekként volt feltüntetve, mintegy rávilágítva: a történeti emlékezet egy koronként változó, konstruált valóság. CSERE, NEM CSERE A művészileg magas színvonalú, részben aranyozott – ám drágakövekkel nem díszített –páncélzatot 1933-ig a Kunsthistorisches Museum (KHM) őrizte. A monarchia megszűnése után Magyarország mintegy száz műtárgyat követelt a bécsi fegyvergyűjteménytől – így került e díszpáncél is az 1932-es Velencei Egyezmény alapján a magyar állam tulajdonába, a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményébe és alapleltárába. A KHM gyűjteményének későbbi vezetője, Bruno Thomas viszont már 1939-ben publikálta: a stilisztikai elemei alapján a páncél nem II. Lajos korában, hanem valamivel később készülhetett, azok a bizonyos betűk nem Árpád-házi Szent Erzsébetre utalnak, hanem egy jegyespárra: Habsburg Erzsébetre és Zsigmond Ágostra, azaz Sigismundusra. Zsigmond Ágost páncélja először 1970-ben, majd 2000-ben szerepelt lengyelországi kiállításon. II. Lajos és II. Zsigmond Ágost gyermekpáncéljai a XVIII. században cserélődtek fel a bécsi udvari gyűjtemény nyilvántartásában, II. Lajos „valódi” gyermekpáncélja ugyanakkor ma is a KHM páncélgyűjteményében látható, ha nincs vendégségben: 2019 végén a New York-i Metropolitan múzeum állította ki Az utolsó lovag című tárlatán. – Ez a páncél 1515-ben, II. Lajos Habsburg Máriával között eljegyzése alkalmából készült. A páncél mestere Konrad Seusenhofer volt, Jörg Seusenhofer nagybátyja, a megrendelő pedig I. Ferdinánd apja, I. Miksa császár. A díszpáncél elajándékozásával annak az elvi lehetősége is elszállt, hogy a mohácsi csatavesztés 500. évfordulója alkalmából Ausztria és Magyarország a két páncélt kicserélje. Ám feltételezhető, hogy Orbán Viktor diplomáciai ajándékát valamilyen módon viszonozza a lengyel állam. S bár a magyar miniszterelnök krakkói beszédében úgy fogalmazott, abban a reményben adják vissza a páncélt, hogy előbb-utóbb a történelemben minden a helyére kerül, annak azonban csekély az esélye, hogy ez egy Lengyelországban őrzött Corvina „visszaadásában” fog megvalósulni.
A bécsi „igazi” II. Lajos-páncél
JOGI ÚTVESZTŐK  Amikor a nemzeti vagyon körébe tartozó értéktárgyat, vagy vagyoni értékkel bíró jogot annak tulajdonosa, az állam vagy az önkormányzat elidegenít, annak megvan a maga „táncrendje”, ám olyat a jog – a 2012 óta hatályban lévő alaptörvény – nem enged meg, hogy állami tulajdonban lévő műtárgyat elajándékozzanak, vagy eladjanak, a tulajdonjog végleges megszüntetését a törvények nem teszik lehetővé. A múzeumi alapnyilvántartásba felvett, zsűrizett és leltárban lévő műtárgyak a nemzeti vagyon részét képezik. Megvannak a maga szabályai, hogy mit lehet a nemzeti vagyonnal tenni. Létezik olyan, hogy tartós kölcsönzés, vagy egy műtárgynak elcserélése egy másik műtárggyal, de állami tulajdonban lévő műtárgyat nem lehet elajándékozni, vagy pénzért eladni – hívta fel a figyelmet a Transparency International jogi igazgatója, Ligeti Miklós. A Transparency International Magyarország Alapítvány január 15-én közérdekű adatigényléssel fordult a Miniszterelnökséghez, valamint az Emberi Erőforrások Minisztériumhoz: kérve, hogy küldjék meg a díszpáncél a Magyar Nemzeti Múzeum alapleltárából törlésére vonatkozó miniszteri engedélyének, továbbá a törlésére vonatkozó miniszteri engedélyt megalapozó szakvélemények másolatát. A Transparency azt is kérte a minisztériumoktól, hogy nevezzék meg azt a jogszabályi rendelkezést, amely lehetővé tette, hogy a díszpáncél tulajdonjogát ingyenesen átruházzák a Lengyel Köztársaság részére. „Szerintünk ugyanis nem létezik ilyen jogszabályi rendelkezés, ezért szabályosan nem kerülhetett volna sor a díszpáncél elajándékozására”–, mondta el Ligeti Miklós. Hozzátette: bár a minisztérium úgynevezett elidegenítési engedélyt kizárólag magántulajdonban lévő védett műtárgyak adásvétele esetén adhat ki, kíváncsiságtól vezetve megkérték a két minisztériumot arra is, hogy ha született a díszpáncélra vonatkozó elidegenítési engedély, akkor azt és a kapcsolódó szakvéleményt is adják át. Egyszerűen megválaszolható kérdéseket tettünk fel, kevés adatot kértünk ki, amely talán fél órás munka lenne a minisztériumoknak. Ám a vírusválsággal összefüggő közfeladataikra hivatkozva 45, majd további 45 napos határidőt szabtak maguknak ezek megválaszolásához. Ráadásul az is egy lehetséges válasz, hogy a 90 nap elteltével a kérdéseinkre nem adnak választ – mondta Ligeti Miklós. Mivel az adatigénylések megválaszolására nyitva álló határidő meghosszabbítását lehetővé tévő kormányrendeletet eleve is alkotmányellenesnek tartják, a Transparency időközben alkotmányjogi panaszt nyújtott be az Alkotmánybírósághoz.

Luxusból börtönbe - Diamond Princess, a legbrutálisabb vírus gócpont

Csákvári Géza
Publikálás dátuma
2021.04.03. 08:00

Fotó: HBO
A világválság kicsiben modellezve – röviden így definiálható Hannah Olson dokumentumfilmje, mely a Covid-19 pandémia kirobbanása során készült magánfelvételekből rekonstruálta, mi történt a Diamond Princess nevű luxushajón.
A kissé morbid módon a világjárvány egyéves születésnapjára időzített mű által megmutatott történet azért izgalmas, mert a Diamond Princess fedélzetén alakult ki a legbrutálisabb vírus gócpont, mely arányaiban a vuhani számokhoz hasonlított. Adott a kérdés: hogyan készülhet egy dokumentumfilm olyan eseményekről, amelyekről csak utólag tudtuk meg, hogy mekkora a jelentőségük? A válasz a modern telekommunikációban rejlik, hiszen mindenki zsebében ott lapul az okostelefon, olyan minőségű kamerákkal, hogy tulajdonképpen mindenki lehet filmes. Csupán attitűd kérdése, hogy milyen mozgóképet rögzítünk. Az, hogy a méregdrága hajóútra érkező turisták felveszik önmagukat, egymást, a kényelmes kabint, a hajó lenyűgöző belső tereit, ismert jelenség. Az, hogy ezekből a home video felvételekből miképpen váltak dramatizált képsorok az Utolsó hajóútban, az Hannah Olson rendező kvalitásainak köszönhető, aki immár egy katasztrófa előtti állapot megmutatására használta azokat. Így kerültek érdekes új kontextusba a luxus nyaralós videók, a tömeges étkeztetés, a medencében való pancsolás vagy éppen a tánc a bárban. Nézzünk egy kicsit a számokra. A Hongkongot is érintő, majd Yokohamában 2020. februárjában karantén alá vont sétahajón 2666 vendég és 1045 fős személyzet tartózkodott. A járvány kirobbanásához csupán annyi kellett, hogy az egyik utas, aki a kínai megállóban szállt fel, vírusos legyen. Végül 712 embert regisztráltak a vírussal, közülük tizennégyen vesztették életüket. De ezek a számok is csupán provizórikusak, hiszen, ahogy a filmben is elhangzik, a japán hatóságok naponta változtatták a tesztelési módszereket és nem vizsgáltak meg mindenkit. Ma már tudjuk, hogy a tünetmentes fertőzött is vírushordozó, és utólag inkább az a valószínű, hogy a hajón lévő emberek legalább háromnegyede kovidos volt. Megértem, az is eléggé nyomasztó, amikor a kényelmesnek tűnő kabinok lassan börtöncellákká válnak, az ellátás egyre „gyengül”, bár a filmben szereplő házaspár csak mosolyog, amikor hús és sajt nélkül hamburgert kapnak. Mindemellett az igazán szívszorító, amikor párokat szakítanak szét: a pozitívan tesztelt embereket kórházba viszik a japán hatáságok, a negatívaknak maradniuk kell. Külön érdekessége a műnek, hogy a kiválasztott turistapárok különböző, igaz, mindannyian amerikai archetípusok. A rendező nem tartott attól, hogy az egyik pár totálisan arrogáns legyen és megmutassa: igen, voltak olyanok, akik a krízis után készült interjú betétek során továbbra is arról panaszkodtak, hogy a személyzet már nem volt olyan kedves, mint korábban, így nem is kaptak borravalót. Az Utolsó hajóút további erénye, hogy nem csak a turisták szemszögéből mutatja meg a drámát, hanem – bár marginális szinten – azt is ábrázolja, hogy nem mindenkinek élvezetes egy ilyen luxushajón. A személyzet számára nehéz az összezártság. Az egyik séf egyedülálló kétgyermekes anyaként szabadnapok nélkül éppen csak annyit keres, hogy megéljenek. A személyzet kabinjai pedig a víz alatti részen vannak, így ablakok híján ők még kinézni sem tudnak sehova. Szívszorító, hogy a karantén nekik azt jelentette, hogy vigyáznak az utasok egészségére, és ellátják őket: napi háromszor kellett háromezer adag ételt elkészíteni és felszolgálni. A dolgozók között nem alkalmaztak semmilyen elkülönítést, a fertőzöttek együtt voltak az egészségekkel, akik ilyen körülmények között nem maradtak sokáig azok. Ami azonban igazán szívbe markoló, az a menekülés a hajóról. Persze, itt is az utasok voltak a fontosak, az indonéz alkalmazottaknak pedig a médiában kellett a kormányuknak könyörögniük azért, hogy ne hagyják őket magukra. Úgy tűnik, mindig van rosszabb. Infó: Utolsó hajóút HBO GO

Hol vannak a nők?

Csepregi Evelyn
Publikálás dátuma
2021.04.01. 12:04

Fotó: Shutterstock
Női írók a folyóiratokban címmel rendezett konferenciát a Szépírók Társasága Női Érdekvédelmi Fóruma és a Szépírók Társasága.
Női írók a folyóiratokban címmel rendezett konferenciát a Szépírók Társasága Női Érdekvédelmi Fóruma (SZÍN) és a Szépírók Társasága, ahol a résztvevők többek közt a női szerzők periodikákban megjelenő reprezentációjáról, személyes tapasztalatokról, s egy-egy kiadvány szerkesztőségeinek működéséről is tájékozódhattak. A közel ötórás online rendezvényen (amely visszanézhető lesz a szervezők közösségi média felületein) hallhattunk beszélgetést a népszerűség kérdéséről, előadást a férfiközpontú kultúráról, s kortárs írók, költők felolvasásait. Hidas Judit ismertette a SZÍN új felmérését, amelynek célja az volt, hogy körvonalazódjon, mi történik az irodalmi folyóiratoknál, amelyek az elsődleges szűrőt jelentik a pályára való belépéskor, s az ott megjelenő kritikák az elismertség fokmérői, a díjak előfeltételei. A fórum legutóbbi kutatásából kiderült, az irodalmi díjak eloszlása férfiak és nők között komoly aránytalanságokat mutat (82-18 százalék), s hasonló eredmények születtek a legnagyobb irodalmi periodikák (Alföld, Élet és Irodalom, Jelenkor, Kalligram, illetve az utoljára 2014-ben kiadott Holmi) vizsgálatakor. 2020-ban az ezekben publikáló szerzők 72 százaléka volt férfi, 25, illetve 3 százalékuk nő, valamint nembináris identitású. Holott tavaly a vezető szépirodalmi kiadóknál (Magvető, Jelenkor, Scolar, Prae, Kalligram) publikáló szerzők 38 százaléka volt nő – ez jelentős (13 százalék) eltérés, így felvetődik, miért kerülik ki a nők a folyóiratokat. Szintén nem elhanyagolható, hogy a kritikák is a kiadott művek arányánál kisebb mértékben (30 százalék) foglalkoznak a műveikkel. Noha az elmúlt húsz évet tekintve a kutatás készítői arra jutottak, sok a pozitív elmozdulás, ám fontos lenne hosszú távon vizsgálni, miért nyitottak kevésbé a folyóiratok a nők szövegeire, s ez összefüggésben állhat-e például azzal, hogy nagyobbrészt férfiak (84 százalék) szerkesztik a szépirodalmi lapokat.