Előfizetés

Angyalbögyölő

Angyalbögyölő - mondá Gyurcsány Ferenc, üzenve ezzel Orbán Viktornak, mégpedig kormányfő szerda esti rendkívüli televíziós interjújára reagálva. A Demokratikus Koalíció elnöke kétségkívül új hangot ütött meg, még ha gunyorosat is. Gyurcsányból ugyanis az váltotta ki ironikus énjét, hogy a miniszterelnök úgy nyilatkozott: zavarják a rossz hírek. Erre írta Gyurcsány azt, hogy „egyem a szívét a főméltóságú úrnak.” Aztán a volt miniszterelnök keményebb irányt vett: „Kit érdekel a kormányfő lelke? – írta. Azok élete érdekel bennünket, akik még élhetnének, ha tisztességes kormánya lenne ennek az országnak.” Kétségkívül finomított pártja korábbi közleményén Gyurcsány. A DK arra a hírre, hogy az egy nap alatt elhunytak száma átlépte a 300-at, mindközönségesen úgy reagált ugyanis: tömeggyilkos a kormányzat. Ezzel pedig olyan szintre vitte a közbeszédet, amely nagyjából megfelelt Lázár János közlésének, mely szerint a keleti vakcina 600 ezer ember életét mentette meg, a nyugati hiánya pedig 20 ezer magyart halálát okozta. Nem lenne bajom nekem egyik mondattal sem, túl azon, hogy feleslegesnek és hazugnak is tartom őket. De ez legyen az én bajom; nyilván van elegendő fideszes és elegendő ellenzéki hívő, akik örülnek, ha pártjuk és pártvezetőik beleszállnak az ellenfélbe. Gondom csak amiatt van, hogy egyre lejjebb szállítjuk a közbeszéd szintjét: ma már muszáj minél sértőbbet mondani ahhoz, hogy valaki bekerüljön a médiába. Fölösleges akár a lázári ostobaságot megfejteni – hisz aki gondolkodik, azonnal látja a kijelentés értelmetlenségét -, és felesleges a tömeggyilkos kifejezést hosszan értelmezni. Hiszen ezeknek a mondatoknak nem is az a céljuk, hogy a befogadó gondolkodjon rajtuk. Nem, épp az ellenkezőjét akarják elérni: gondolkodás nélkül hatoljanak be az agyba, és váltsanak ki érzelmeket, indulatot. Úgy is fogalmazhatnék: egyre inkább bayerizálódik az egész magyar politikai közbeszéd - a durva, otromba kifejezések uralkodnak el mind a sajtóban, mind pedig a politikai életben. Meglehet: most nagyon megemeltem Bayer Zsoltot, e stílus (?) atyjának kinevezve őt, de ne vitassuk el tőle, hogy otrombaságban, gyalázkodásban ő mutatott utat, számos követőt vonzva maga után. Ezekből az írásokból, beszédekből egyre inkább hiányzik a szellem, a gondolat, kizárólag az ellenség lejáratása, megsemmisítése rajzolódik ki célként. Nem tudom, hogy van-e ebből visszaút. A jelek inkább utalnak arra, hogy rosszabbá válik a helyzet, egyre szélesedik az a kör, amelyik már kísérletet sem tesz arra, hogy érveljen, hogy bárkit meg akarjon győzni az igazáról; csakis az azonnali hatás az érdekes. Hogy Gyurcsány Ferenc – kicsit szembemenve saját pártjával – most mégis fordítani akar-e ezen a stíluson, nem tudom. A DK elnöke tett már egy kísérletet arra korábban, hogy az éles támadások helyett a szeretet, a megértés hangját emelje be a politikai diskurzusba. Az angyalbölgyölő ehhez képest egy új irány. De mindenképpen békésebb. Hogy hatásosabb-e, arról egyelőre nehezen tudnék dönteni.  

Cucc

Szalay Péternek legalább bejött, amire vágyott – nem sokan mondhatják ezt el magukról manapság. Januárban azt mondta: reméli, ledöntik majd a Black Lives Matter mozgalomra is reflektáló, szivárványszín, térdelő Szabadságszobrát a pesti Ferencvárosban. És ez néhány órán belül hibátlanul meg is történt. A művészet diadala a Ferenc téren. A szobrász persze nem alap nélkül kért efféle meglepetést a nyuszitól, hiszen még el sem készült a szobor, amikor a kormánylapok már élénken szélsőbaloldalizták miatta Baranyi Krisztina polgármestert. És ebben az ügyben tankönyvszerűen történt minden. Az ellenzéki vezetésű önkormányzat művészeti akciót hirdetett; a fideszes heccmédia felfedezte az ebben rejlő nemzetgyalázást; az egyméteres műanyag szobrot két hétre felállították; a szivárványra allergiás Mi Hazánk fegyelmezetten kirohant, eltakarta, leöntötte, ledöntötte; pár tehetetlen rendőr tétován nézte a romokat. Ezúton gratulálunk Szalay Péternek, mert ha lesz még valaha velencei biennálé, ezzel a projekttel szép helyezést fog ott elérni. Más kérdés, hogy itt, a pesti hétköznapokban azért kevésbé örömteli ez a történet. Éppen azért, mert nem csak a művész tudta pontosan, mi és hogyan fog történni. Ki foglalkozik itt egy műalkotás többszörös értelmezhetőségével, a BLM önellentmondásaival, egy szobor mint történelmi dokumentum jelentésrétegeivel? Itt csak egy dolog fontos. Az, amit a kétkezi troll úgy fogalmazott meg egy helytörténeti (!) Facebook-csoportban: „ez a homi cucc nem Ferencvárosba való”. Most épp a melegek vannak soron; két nemzetmentés között rájuk uszítja a főhatalom mindazokat, akik kedvvel uszulnak. Amúgy meg jó lenne, ha azok a széplelkek, akik a fideszes szoborszörnyek lebontásáról, áthelyezéséről ábrándoznak – legyen szó a megszállási emlékműről vagy a Madách téri marcipán Sisiről – már most tanulnának mindebből.      

Áldozathozatal

Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért – nehéz lenne tömörebben összefoglalni a húsvéti tanítást. Jézus fogalmazta meg az utolsó vacsorán, amikor a kereszthalála előtt utoljára étkezett együtt a 12 apostollal – Júdással is, aki nem sokkal később harminc ezüstért, egy rabszolga áráért elárulta őt –, végső útmutatásul. Röviden beszélt, miközben egyenként odatérdelt eléjük, és megmosta a lábukat; csak a lényeget mondta: „Ez a parancsom: szeressétek egymást, ahogy én szeretlek titeket.” Ültek ott sorban a tanítványok, alighanem már elég éhesen, nem is igazán értették, amit hallottak („nem tudjuk, hová mégy, hogyan ismerhetnénk hát az utat?"), csak érezték, hogy közeledik valami, ami majd megváltoztatja az életüket. Nem is kevéssé: Júdás, az áruló egy nap múlva végzett magával, a maradék tizenegyből pedig egyedül János halt meg természetes halállal – miután előbb forró olajban megfőzték, majd egy börtönsziget bányáiban kényszermunkára fogták. A kereszténység nem diadalút, itt a a Földön semmiképpen, és a Teremtő jellemzően nem azzal hálálja meg, ha valaki hűséges hozzá, hogy anyagi javakban gazdag életet és könnyű elmúlást ad neki. Ahogyan az egy évvel ezelőtti húsvétot a félelem határozta meg (akkor még új volt a vírus, nem tudtuk, hogy mire számíthatunk tőle), úgy a mostanit a gyász. A járványáldozatok száma a hivatalos adatok szerint 21 ezer fölé nőtt – egy közepes városnyi ember, akiket a hozzátartozókkal, barátokkal együtt több százezren gyászolnak; és akikkel a keresztény hit szerint más csak a túlvilágon találkozhatunk. Ilyesmit tanít egyébként a többi világvallás is: hogy a lélek halhatatlan, a test pedig föltámad. De az a dolog, hogy életünket adjuk a barátainkért – bibliai értelemben: mindazokért, akik fontosak nekünk –, valahogy még sincs benne a világképünkben. Nem tartjuk az opciós listán, hiába írja le nagyon világosan az evangélium, meg az egyetemes kultúra számtalan alapműve a hőseposzoktól az Akiért a harang szól-ig. Pontosabban szólva nagyon is ott van a lehetőségek között, csak másképp: elvárjuk mástól, de általában nemhogy kötelezőnek, még lehetségesnek sem tartjuk magunkra nézve. A járvány első hullámában természetesnek vettük, hogy a gyógyítók megfelelő védőfelszerelés nélkül is ápolják a megfertőződötteket – kép a tájékoztatási politikánk nagyobb dicsőségére kevés készült róla, orvosi nyilatkozatból viszont van éppen elegendő –, mint ahogyan később azt is, hogy huszon-harminc-negyven éves, virulóan egészséges sportolók, edzők vagy politikusok hamarabb kapjanak oltást, mint a vírus elől elbújni sem tudó szociális dolgozók, buszvezetők vagy postások. A nyájimmunitás szavunk szelíd kifejezésnek tűnik, de a tágabb fogalmi tartalmában a bárány – a keresztény kultúrkörben: a másokért vállalt véráldozat – is benne van; az az összefüggés, hogy milliók megfertőződése és tízezrek halála árán válik védetté a társadalom nagyobbik fele a kisebb gazdasági válság és a gyorsabb visszapattanás érdekében. A számok nyelvén: 2,5 millió beoltott mellett fokozatosan újranyitni azt jelenti, hogy legalább 3 millió olyan emberrel számolunk, akinek nem a vakcina, hanem a vírus miatt termelődik ellenanyag a szervezetében; illetve a mai tendenciák alapján összesen legkevesebb 50 ezer Covid-halottal. A vírusveszély eltagadásával, a kórházi valóság elrejtésével is befolyásolt közhangulat, illetve az azt számszerűsítő közvélemény-kutatási adatok szerint elfogadtuk – a többség elfogadta – hogy így lesz; hogy így kell legyen. Tisztességesebb lenne persze, ha a halálozási és a megbetegedési prognózisokat is mindig odatennénk a nyitási tervek mellé. (Azt is, hogy a „gyógyultak” naponta növekvő száma mögött százezernyi olyan ember van, aki még nagyon hosszú orvosi kezelésre szorul, sokkal rosszabb életminőséggel és rövidebb életkilátásokkal.) De könnyen lehet – hiszen semmit sem teszünk, még a szavunkat sem emeljük fel ellene -, hogy akkor is elfogadnánk. Mások önfeláldozása ellen – ez is a kultúránkhoz tartozik – nem szoktunk kifogást emelni.