Előfizetés

Műelemzési segédlet kezdő újságolvasóknak és gyakorló bíróknak

Fejlett, patinás demokráciákban hagyomány, hogy a közélet szereplői nem bírálják a bíróságok ítéleteit. Mi sem tesszük, ellenben írtunk egy szövegelemzési segédletet a Tóta-ügy margójára, hátha a legközelebbi felségsértési per idején segít majd a közvéleménynek, vagy ad absurdum az igazságszolgáltatásnak. A közérthetőség kedvéért dőlt betűvel a Tóta-cikkből kiemelt inkriminált részletek szövegét, állóval pedig a magyarázatot szedtük. Magyar ember nem lop, csak kalandozik Az Orbán-kormány nem lop, csak kétszeres-háromszoros áron veszi meg a fürkészek-portyászok által felhajtott vakcinákat és lélegeztetőgépeket, az ártöbbletet pedig Fidesz-közeli offshore-cégek zsebébe rakja; továbbá túlárazott uniós közbeszerzésekkel milliárdossá teszi Orbán Viktor apját és vejét, szomszédját, kötélbarátját, a szomszéd üzlettársát stb. Árpád fejedelem sem állította hadbíróság elé az Európát végigfosztogató vitézeit, hanem kitüntette őket. Magyarországon sem állítják bíróság elé a közpénzek kormányzati és kormányközei fosztogatóit, hanem Orbán Viktor kitünteti mindenféle lovag- meg tisztikereszttel, továbbá kinevezi őket miniszternek, ménesbirtok-biztosnak vagy nemzeti tőkésnek. A rablást, gyújtogatást és erőszakot – "kalandozást" – pedig nem jogi határozatok állították le, hanem az augsburgi csata. A nyílt színi kormányzati lopást és a többi hatalmi visszaélést a mi jogrendünkben nem a magyar bíróságok szokták lefülelni, hanem az összes hazai fórum eredménytelen végigjárása után a strasbourgi bíróság (mint történt legutóbb is a rokkantnyugdíjak jogtalan elvétele után). Ott az történt, hogy a *** (a bírósági ítélet előtt az eredetiben: magyarok – a szerk.) ugyan váltig állították, hogy ők bűncselekmény hiányában, sőt mellőzésével dúlják éppen a falvakat és kolostorokat. Az Orbán-kormány rendre azt állítja, hogy amit korrupciónak nevez a köznyelv (a hétköznapi ember pedig lopásnak), az valójában a Fidesz politikájának lényege; továbbá, amit az emberek jogfosztásként érzékelnek, az valójában jogkiterjesztés. Ám az európai lovagok telibe szarták az ő játékszabályaikat és illiberális világképüket, és seggtől szájig beléjük állították a pallost. De ez a szómágia az európai intézményekben csak egy darabig működik, mert az ott dolgozók nincsenek ugyan ilyen mérvű arcátlansághoz szokva, a zömük mégiscsak több száz éve működő jogállamokból jött, de azért nem teljesen hülyék. Ezután *** bátran hazaszaladtak, és elújságolták, hogy kurva nagy verés jár most már a kalandozásért. Ez az a pont, ahová még nem érkezett el a második történeti szál: a mi kalandozóink a kisebb-nagyobb vereség után mindig a győzelem hírével térnek, haza, majd újabb fürkész-portyász utakra indulnak. A végére egy rövid megjegyzés: amikor a bíróság a Tóta-cikket – amely műfajára nézve parabola, magyarul görbe tükör – „a magyar nemzet megsértéseként” értelmezi, pontosan ugyanazt a szándékos logikai hibát véti, mint amikor a miniszterelnök a Sargentini-jelentés vagy a 7-es cikkely szerinti eljárás idején arról beszél, hogy „Brüsszel” Magyarországot támadja. Magyarország, a magyar nemzet illetve bármelyik magyar kormány(fő) közé soha nem tehető egyenlőségjel – ezt a kormányfő is tudhatná, egy bírónak viszont kötelező lenne tudnia.    

Cincogók

Akad két olyan külpolitikai kérdés, amelyre indulatosan reagálnak a kormány támogatói. Az egyik, hogy jelen formájában a visegrádi együttműködésnek már nincs jövője, mert Pozsony és Prága számára túl kínos a magyar kormánnyal való barátkozás. A másik pedig az, hogy az Európai Néppárton kívül borongós mindennapok várnak a magyar kormánypártra. Ezt valószínűleg a Fidesz európai parlamenti tagjai is elismernék, ha nem egy parancsuralmi rendszer alapján működő pártban lennének. Ám így folyamatosan azt kell hajtogatniuk: az EPP baloldali pártcsaláddá vált, ezért távoztak belőle. De majd létrejön az új jobboldal, ami rendkívüli vonzerőt jelent minden tisztességes konzervatív politikai erő számára. Egy ilyen szövetség létrehozása azonban számos akadályba ütközik. Még az Orbánnal rokonszenvező szlovén kormányfő, Janez Jansa pártja sem kíván egy ilyen szövetséghez csatlakozni: közel akarnak lenni a tűzhöz, és erre a néppárton kívül nem lenne mód. A jobboldali radikális Marine Le Pen számára viszont vállalhatatlan a magyar kormányfő egynémely lépése, sőt a német AfD mérsékeltjei sem lelkesednének a Fidesszel való közelebbi kapcsolatért. Az osztrák FPÖ pedig a Strache-bortány idején tapasztalhatta meg, mennyire visszaüthet Orbánék politikájának másolása. Matteo Salvini, az olasz jobboldali populista Liga elnöke azt közölte, hogy csütörtöki, Orbán Viktorral és Mateusz Morawiecki lengyel kormányfővel folytatandó budapesti megbeszélésein nem is lesz téma egy új konzervatív frakció létrehozása az EP-ben. Valamiféle szövetség persze lehet közöttük, de most, az olasz kormány tagjaként a Ligának is meg kell fontolnia minden lépését. Ráadásul a párton belül egyre erősebb a Salvinivel szembeni mérsékeltebb szárny. A Fidesz mindazonáltal létrehozhatja az új jobboldalt a Jaroslaw Kaczynski fémjelezte PiS-szel, kiegészülhetnek nevenincs tömörülésekkel, de egy ilyen formáció harsogó cincogásának hanghullámai aligha jutnak el Brüsszelig. Kivált, ha az EU bírósága végre konkretizálja a költségvetés és a jogállamiság viszonyát. 

Megrendülés

Az emberminiszter szíves közlése szerint „meg sem rendült” az egészségügy, miközben sorban dőlnek meg a napi halálozási rekordok, és immár tizenkétezernél több fertőzöttet látnak el a kórházak. A plasztikus kifejezés afféle freudi elszólásnak tekinthető. Hiszen meg sem rendült a kormány, miközben húszezernél több hazánkfiát veszítettük el a járványban. Egyszer nem hagyta el a szájukat olyan szó, amiből kiderült volna, hogy értik és átérzik: az ő nagyanyjuk, apjuk, gyerekük is lehetne az az ember, aki e pillanatban majd’ ezerötszázad magával lélegeztetőgépre kötve küzd az életéért, gondosan elzárva a nyilvánosság elől. S hogy ha nekik sem lett volna szerencséjük, ők maguk is ott lehetnének a tegnap darabra jelentett 302 halott között. Egyáltalán: hogy ez nem valami szaros focimeccs, amit mindenáron meg kell nyerni, hanem emberemlékezet óta nem látott nemzeti tragédia. Vajon képes még megrendülni az, aki az elmúlt egy év történéseiben nem látja a halottak nevét és arcát, csak hogy ez most őneki jó vagy rossz? Vannak még emberi érzései annak, aki olyan szóleleményekkel relativizálja a borzalmat, mint hogy a magyar egy „oltónemzet”? Mit lát este a tükörben, aki napközben komoly arccal belemondja a mikrofonba, hogy húszezer magyar Brüsszel áldozata, de bezzeg a keleti vakcinák megmentettek 600 ezret? Eljön majd egyszer az idő, amikor visszanézve világosan látni fogjuk ezt az egészet. Minden életet, ami a legkevésbé sem számított, sőt még csak nem is látszott, hogy bele ne zavarjon a képbe. A mérleg másik serpenyőjében meg a Dubajba röpködő magángépet, az isten pénzét is elverő fürkészeket, a szállodákba tömött számolatlan milliárdokat, a szarvasagancs kaput, a Türk Tanácsot, az önkormányzatokra mért bosszúcsapásokat, a melegek vegzálását. A cinikus legyintést: aki ebbe belehal, az annyit is ér.