Szalay Péternek legalább bejött, amire vágyott – nem sokan mondhatják ezt el magukról manapság. Januárban azt mondta: reméli, ledöntik majd a Black Lives Matter mozgalomra is reflektáló, szivárványszín, térdelő Szabadságszobrát a pesti Ferencvárosban. És ez néhány órán belül hibátlanul meg is történt. A művészet diadala a Ferenc téren.
A szobrász persze nem alap nélkül kért efféle meglepetést a nyuszitól, hiszen még el sem készült a szobor, amikor a kormánylapok már élénken szélsőbaloldalizták miatta Baranyi Krisztina polgármestert. És ebben az ügyben tankönyvszerűen történt minden. Az ellenzéki vezetésű önkormányzat művészeti akciót hirdetett; a fideszes heccmédia felfedezte az ebben rejlő nemzetgyalázást; az egyméteres műanyag szobrot két hétre felállították; a szivárványra allergiás Mi Hazánk fegyelmezetten kirohant, eltakarta, leöntötte, ledöntötte; pár tehetetlen rendőr tétován nézte a romokat.
Ezúton gratulálunk Szalay Péternek, mert ha lesz még valaha velencei biennálé, ezzel a projekttel szép helyezést fog ott elérni. Más kérdés, hogy itt, a pesti hétköznapokban azért kevésbé örömteli ez a történet. Éppen azért, mert nem csak a művész tudta pontosan, mi és hogyan fog történni. Ki foglalkozik itt egy műalkotás többszörös értelmezhetőségével, a BLM önellentmondásaival, egy szobor mint történelmi dokumentum jelentésrétegeivel? Itt csak egy dolog fontos. Az, amit a kétkezi troll úgy fogalmazott meg egy helytörténeti (!) Facebook-csoportban: „ez a homi cucc nem Ferencvárosba való”.
Most épp a melegek vannak soron; két nemzetmentés között rájuk uszítja a főhatalom mindazokat, akik kedvvel uszulnak.
Amúgy meg jó lenne, ha azok a széplelkek, akik a fideszes szoborszörnyek lebontásáról, áthelyezéséről ábrándoznak – legyen szó a megszállási emlékműről vagy a Madách téri marcipán Sisiről – már most tanulnának mindebből.