Előfizetés

Cucc

Szalay Péternek legalább bejött, amire vágyott – nem sokan mondhatják ezt el magukról manapság. Januárban azt mondta: reméli, ledöntik majd a Black Lives Matter mozgalomra is reflektáló, szivárványszín, térdelő Szabadságszobrát a pesti Ferencvárosban. És ez néhány órán belül hibátlanul meg is történt. A művészet diadala a Ferenc téren. A szobrász persze nem alap nélkül kért efféle meglepetést a nyuszitól, hiszen még el sem készült a szobor, amikor a kormánylapok már élénken szélsőbaloldalizták miatta Baranyi Krisztina polgármestert. És ebben az ügyben tankönyvszerűen történt minden. Az ellenzéki vezetésű önkormányzat művészeti akciót hirdetett; a fideszes heccmédia felfedezte az ebben rejlő nemzetgyalázást; az egyméteres műanyag szobrot két hétre felállították; a szivárványra allergiás Mi Hazánk fegyelmezetten kirohant, eltakarta, leöntötte, ledöntötte; pár tehetetlen rendőr tétován nézte a romokat. Ezúton gratulálunk Szalay Péternek, mert ha lesz még valaha velencei biennálé, ezzel a projekttel szép helyezést fog ott elérni. Más kérdés, hogy itt, a pesti hétköznapokban azért kevésbé örömteli ez a történet. Éppen azért, mert nem csak a művész tudta pontosan, mi és hogyan fog történni. Ki foglalkozik itt egy műalkotás többszörös értelmezhetőségével, a BLM önellentmondásaival, egy szobor mint történelmi dokumentum jelentésrétegeivel? Itt csak egy dolog fontos. Az, amit a kétkezi troll úgy fogalmazott meg egy helytörténeti (!) Facebook-csoportban: „ez a homi cucc nem Ferencvárosba való”. Most épp a melegek vannak soron; két nemzetmentés között rájuk uszítja a főhatalom mindazokat, akik kedvvel uszulnak. Amúgy meg jó lenne, ha azok a széplelkek, akik a fideszes szoborszörnyek lebontásáról, áthelyezéséről ábrándoznak – legyen szó a megszállási emlékműről vagy a Madách téri marcipán Sisiről – már most tanulnának mindebből.      

Áldozathozatal

Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért – nehéz lenne tömörebben összefoglalni a húsvéti tanítást. Jézus fogalmazta meg az utolsó vacsorán, amikor a kereszthalála előtt utoljára étkezett együtt a 12 apostollal – Júdással is, aki nem sokkal később harminc ezüstért, egy rabszolga áráért elárulta őt –, végső útmutatásul. Röviden beszélt, miközben egyenként odatérdelt eléjük, és megmosta a lábukat; csak a lényeget mondta: „Ez a parancsom: szeressétek egymást, ahogy én szeretlek titeket.” Ültek ott sorban a tanítványok, alighanem már elég éhesen, nem is igazán értették, amit hallottak („nem tudjuk, hová mégy, hogyan ismerhetnénk hát az utat?"), csak érezték, hogy közeledik valami, ami majd megváltoztatja az életüket. Nem is kevéssé: Júdás, az áruló egy nap múlva végzett magával, a maradék tizenegyből pedig egyedül János halt meg természetes halállal – miután előbb forró olajban megfőzték, majd egy börtönsziget bányáiban kényszermunkára fogták. A kereszténység nem diadalút, itt a a Földön semmiképpen, és a Teremtő jellemzően nem azzal hálálja meg, ha valaki hűséges hozzá, hogy anyagi javakban gazdag életet és könnyű elmúlást ad neki. Ahogyan az egy évvel ezelőtti húsvétot a félelem határozta meg (akkor még új volt a vírus, nem tudtuk, hogy mire számíthatunk tőle), úgy a mostanit a gyász. A járványáldozatok száma a hivatalos adatok szerint 21 ezer fölé nőtt – egy közepes városnyi ember, akiket a hozzátartozókkal, barátokkal együtt több százezren gyászolnak; és akikkel a keresztény hit szerint más csak a túlvilágon találkozhatunk. Ilyesmit tanít egyébként a többi világvallás is: hogy a lélek halhatatlan, a test pedig föltámad. De az a dolog, hogy életünket adjuk a barátainkért – bibliai értelemben: mindazokért, akik fontosak nekünk –, valahogy még sincs benne a világképünkben. Nem tartjuk az opciós listán, hiába írja le nagyon világosan az evangélium, meg az egyetemes kultúra számtalan alapműve a hőseposzoktól az Akiért a harang szól-ig. Pontosabban szólva nagyon is ott van a lehetőségek között, csak másképp: elvárjuk mástól, de általában nemhogy kötelezőnek, még lehetségesnek sem tartjuk magunkra nézve. A járvány első hullámában természetesnek vettük, hogy a gyógyítók megfelelő védőfelszerelés nélkül is ápolják a megfertőződötteket – kép a tájékoztatási politikánk nagyobb dicsőségére kevés készült róla, orvosi nyilatkozatból viszont van éppen elegendő –, mint ahogyan később azt is, hogy huszon-harminc-negyven éves, virulóan egészséges sportolók, edzők vagy politikusok hamarabb kapjanak oltást, mint a vírus elől elbújni sem tudó szociális dolgozók, buszvezetők vagy postások. A nyájimmunitás szavunk szelíd kifejezésnek tűnik, de a tágabb fogalmi tartalmában a bárány – a keresztény kultúrkörben: a másokért vállalt véráldozat – is benne van; az az összefüggés, hogy milliók megfertőződése és tízezrek halála árán válik védetté a társadalom nagyobbik fele a kisebb gazdasági válság és a gyorsabb visszapattanás érdekében. A számok nyelvén: 2,5 millió beoltott mellett fokozatosan újranyitni azt jelenti, hogy legalább 3 millió olyan emberrel számolunk, akinek nem a vakcina, hanem a vírus miatt termelődik ellenanyag a szervezetében; illetve a mai tendenciák alapján összesen legkevesebb 50 ezer Covid-halottal. A vírusveszély eltagadásával, a kórházi valóság elrejtésével is befolyásolt közhangulat, illetve az azt számszerűsítő közvélemény-kutatási adatok szerint elfogadtuk – a többség elfogadta – hogy így lesz; hogy így kell legyen. Tisztességesebb lenne persze, ha a halálozási és a megbetegedési prognózisokat is mindig odatennénk a nyitási tervek mellé. (Azt is, hogy a „gyógyultak” naponta növekvő száma mögött százezernyi olyan ember van, aki még nagyon hosszú orvosi kezelésre szorul, sokkal rosszabb életminőséggel és rövidebb életkilátásokkal.) De könnyen lehet – hiszen semmit sem teszünk, még a szavunkat sem emeljük fel ellene -, hogy akkor is elfogadnánk. Mások önfeláldozása ellen – ez is a kultúránkhoz tartozik – nem szoktunk kifogást emelni.  

Neked mi az árad?

A héten megtudtuk, hogy a miniszterelnök négy órákat alszik, mégsincs „híján azért a romantikának”. A romantikát nem egészen értettem, lehet, hogy ez az állami rádióban bejelentett pénteki fickósság szinonimája, csak most szerdán hangzott el, és a köztévében. Imponáló, hogy országunk vezetője szerdánként romantikus, péntekenként meg fickós. Csütörtökön van a kormányülés, az is csupa izgalmas kaland, hiszen bármikor leszavazhatják őt. A lényeg a négy óra volt: ebből kellett az orvosoknak, ápolóknak megtanulniuk, hogy ők se nyavalyogjanak. Arról is tájékoztatást kaptunk, hogy Orbán rögtön az oltás után bement dolgozni a Karmelitába. Vagyis ne csak az egészségügyisek, de a pedagógusok se ugráljanak. Egyáltalán, senki se ugráljon. Bár pénteken a miniszterelnök az ugrálók iránt is tanúsított bizonyos megértést: „Sokan jobban tudják a kormánynál is, mit kéne csinálni, ez benne van a mi genetikánkban, ez a magyar vérrel jár együtt.” Vagyis „véreim, magyar proletárok”, illetve pedagógusok, orvosok, egyéb pórnépek, ez csak olyan genetikai izé, génhiba vagy mi, hogy azt hiszitek, ti is tudtok valamit. Még valami van a magyar genetikában: „Ahogy én ismerem a saját fajtámat, a magyarok a szabadságukra nagyon kényesek”. Elképzelni sem merem, mi volna, ha nem lennénk ilyen kényesek. „Nem diktatúrában élünk, ez egy szabad világ” - fejezte be genetikai, kultúrantropológiai és nemzetkarakterológiai okfejtését, bizonyítván, hogy legalábbis a romantikus túlzásokra tényleg hajlamos. Csak az a baj, hogy Semjén még nála is kevesebbet alszik. Helyettes miniszterelnök és helyettes álmatlan. Ő ilyenkor törvényjavaslatok áradatát ontja magából. Most megint rohama volt. Szerda éjjel a különböző indítványokkal kb. 50 milliárdot szivattyúzott át a pénzünkből bizalmasaik kezelésébe. Pedig azt hittem, egy időre elég lesz neki, hogy kedvenc vadászkiállításához (az is kb. 70 milliárd) már készül 10 tonna szarvasagancsból az üdvözlő kapu. Akármennyit megér, mert állítólag a nemzeti egységet hivatott szimbolizálni a bőgő gímszarvasbika 20 méteres fejszobrával. Először nem értettem a nemzeti egységet (ha csak nem egységben bőgünk), de végül még én is rájöttem a csodaszarvas-utalásra. Majd ezen az agancskapun keresztül járulhat a szintén felszarvazott, megcsalt nép a vadásztrófeák elé. Örülhet, ha nincs közöttük maga is, „elejtve 2010-2021.” felirattal. Az egyik új javaslat a rokkantakat célozza meg. Bevált áldozatok: kár volna nem még egyet rúgni rajtuk, pláne az alamizsnaosztó jóságos mosolyával. 2012-ben a mosoly elmaradt, csak vicsorgás volt. Akkortól lépett hatályba a törvény, amely nemcsak megrövidítette, hanem meg is bélyegezte őket. Ez volt az egyik első edzés a bűnbakkeresés azóta állandósult állami sportjára. „A rokkantak csalók, nem akarnak dolgozni” - sugallta a gyilkosan általánosító propaganda. „Rajtad élősködnek”. Vannak a rendes emberek, és vannak a bűnösök, mindig más, de az állam lecsap rájuk. A te dolgod csak az, hogy utáld őket, az meg nem olyan nehéz. Most éppen a pedagógusokon próbálgatják a körmeiket. Ugye, téged is bosszant a nyári vakációjuk (nem mintha tényleg három hónap volna)? Ugye, te sem szeretted a matek tanárodat, Marika nénit a napköziből, a szigorú dadust az oviban? Ugye, hármas helyett négyest érdemeltél volna földrajzból? Ugye, a te gyerekedre is pikkelt legalább egy tanár? És most ezek siránkoznak, azt akarják, hogy továbbra is te kínlódj otthon a gyerekekkel! A rokkantaknál még könnyebben működött. Új felülvizsgálat jött (hiszen eddig csaltak, ugyebár), más pontrendszer alapján, mint eddig. Így azok, akiknek az ég egy világon semmit nem javult az állapotuk, könnyen más kategóriába sorolódtak, és elveszthették járandóságukat. Volt, aki csendben nyomorgott, de voltak páran, akik a magyar bírósághoz vagy az európaihoz fordultak, mert az ellátásuk pl. 90 ezerről havi 40 ezerre csökkent. Élj meg belőle, munkaképtelenül. Végül az Alkotmánybíróság ítélt: 2019. március 31-ig új szabályzást és a károk rendezését írta elő. A kormány két évig inkább alkotmányt sértett, de nyomorban hagyta az amúgyis szerencsétlen sorsúakat. Most viszont árat kínált a lelkükért. Olyat, amit kevesen tudnak majd visszautasítani. Aki elfogad 500 ezer forintot még a választás előtt, és lemond minden egyéb jogáról, amely becsületét, egzisztenciáját állítaná tartósan helyre, az vigye a pénzt és kussoljon. Bocsánatot nem kértek tőle. Aki akadékoskodik, mert sokkal többet vesztett, és még többet fog, az majd évek múlva, 2023-ban újra felülvizsgálat elé kerülhet. Ki az, aki pl. a havi negyvenezerből élve, most még az inflációval és járványbajokkal is sújtva, már csalódva a változó szempontú vizsgálatokban, majd ezt választja? Kár a fogakat csikorgatni. Ez a modell. Választás előtt kapsz egy kis pénzt, és felejtsd el a sérelmeidet! Felejtsd a tönkretett életedet, az elvett jussod, jövőd, a megalázó szabályokat, örülj annak, amit kaphatsz: pénzt, meleg ebédet, krumplit, miniszterelnöki mosolyt, hazug nemzeti szólamokkal. A számla ezzel kiegyenlítve, igaz? Mondd, neked mi az árad? Ha van.