Igazi Janus-arcú alkotás a Hülye fiatalság. Hatala Noémi Partizán-produkcióján végigvonul a koncepcionális kettősség, igyekszik egyszerre cinema direct metodikával készült dokumentumfilm lenni, ám mindeközben nem tudja levetkőzni azt, hogy egy kortárs divat szerint készült vlogger újságírói produkció, annak összes öntörvényűségével. A minimum problémás műfaji keveredések afféle hibrid munkát eredményeztek, amely egyszerre tud markánsan erős, máskor túlságosan is könnyűkezű és felszínes lenni. Koherens semmiképpen sem – elkelt volna egy alapos forgatókönyv ahhoz, hogy Hatala munkáját a szó klasszikus értelmében filmnek lehessen nevezni, így csupán egy „videó”.
A Partizán-produkciójának egyedisége a jelenlévőségben rejlik. Bár a mű elején azt ígérik a bevezető feliratokban, hogy az Színház és Filmművészeti Egyetem diákjai által tavaly ősszel kivitelezett egyetemfoglalásának egy történetét mutatja be, ez csak a kissé elnyújtott expozíciójára igaz. Azaz a stábnak megadatott az az exkluzív lehetőség, hogy bejutott a kulisszák mögé és bármiféle más médiumot megelőzve jelen lehetett a tavaly augusztus utolsó napján a diákok körében. A legkorábbi felvétel huszonhárom nappal az egyetemfoglalás előttre datálódik, jelesül az Akció munkacsoport ülésén rögzítettek. A rendező nem nevesíti a szereplőit, mintha csak a közösség maszk mögötti arctalanságát a koncepcióba építené.
Vagy mégsem? Sándor Dániel Máté a mű képsoraiban mutatkozik be Udvaros Dorottyának, aki az élőláncakció keretein belül olvasott fel a Magna Charta Universitatumból. Továbbá, a fókuszt fokozatosan három figurára koncentrálja: a már említett Sándor Dániel Mátéra, Csernai Mihály egykori HÖK-elnökre, aki csak valamilyen érthetetlen okból csak „Misiként” aposztrofálnak a műben, illetve mégy egy radikálisan friss gondolkodású fiatal hölgyre, aki nincs ugyan nevesítve, de hát, aki ismeri a kortárs magyar irodalmat és mondjuk szokta szemmel tartani a Magyar Narancs címlapjait, akkor tudja, hogy Kemény Liliről van szó. Mindenesetre a szereplők között ott van a nevük a stáblistán.
A választás nem rossz, elvégre mindhárman más-más karakterek. Sándor Dániel Máté operatív figura, Csernai Mihály skrupulusokkal rendelkező vezető, aki félvállija, hogy a diáklázadás arca lesz, Kemény Lili meg az a fajta elit értelmiségi művész, aki képes érvényes és komoly állításokra. Ő mondja ki a munkacsoport gyűlésén, hogy a hatalom által rájuk kényszerített kuratórium által beígért pénzekkel való kecsegtetés hazugság, illetve azt, hogy Magyarországon embereket egy célért egyesíteni annyira nehéz, hogy ha sikerül, abból NER lesz, és ezért is sikerül is szétlopniuk magukat. Ez a diákoknak pedig nem fog menni, mert – Kemény Lili szavai szerint – nincs baloldali kultúrája a magyar embereknek.
Az expozíció azonban korántsem hibátlan. Az alkotói oldal egyszer csak elfelejti a cinema directet –pedig a műfaj még ma is érvényes, nézzünk csak a román Alexander Nanau két Oscar-jelölésére a Kollektíváért –, elkezd olykor afféle tipikus sajtóinterjúkat készíteni, melyek sokkal kevésbé érdesek, mint a „meghallott mondatok”. Például Kemény Lilit meginterjúvolja a szerkesztővé átváltozott rendező, hogy miért is kell lázadni és nem félni a következményektől – a válasz a filmben.
Csernai Mihály is mikrofonvégre kerül, aki lakásában, pizzával kezében beszél arról, miért nem hisz feltétlenül az egyetemfoglalásban és kifogásolja a két Orbán-közeli üzletember jelenlétét az egyetem sorsát átvevő Színház és Filmművészetért Alapítványnak – de ez a belső konfliktus végül feledésbe merül a filmben. Illetve: tényleg nem esett szó az ebben lévő Rátóti Zoltánról és Lajos Tamásról, akik aktív alkotók, ám pont ezért (kibeszéletlenül maradt) téma a jelenlétük?
De, ami a legnagyobb probléma ezeken felül, hogy film feldobja: a hallgatói fórum döntött az egyetemfoglalásról és voltak kérdések. Ordenáré lezserséggel kezeli a sajtóból ma már jól ismert tényeket a film, hogy a döntések közösek voltak a bázisdemokratikus elveken működő fórumok során. A filmben azonban csak az Ódry Színpad becsukódó ajtaját látni. A történelmi jelentőségű fórumon nem volt ott a Partizán kamerája, melyet nem pótolt sem dokumentumfilmes, sem újságírói eszközökkel az alkotói oldal, hogy a néző a látottak alapján értse, mi is történt ott. És miért volt „forradalmi” ez az egyetemfoglalás a már megszokott szolidaritás hiányos magyar társadalmi és politikai kultúra idején.
Igazságtalan lennék azonban, ha nem ismerném el, kortörténeti szempontból fontos mégis, hogy a Hülye fiatalság elkészült. Az egyetemfoglalás éjszakája kellő alapossággal jön át, miképpen az élőlánc során tapasztalt összefogás is, melynek során eljuttatták a Chartát a Vas utcából a Parlamentbe 2020. szeptember 5-én.
A Hülye fiatalság mások felében egyre nagyobb szerep jut a vibráló energiákkal rendelkező Szurdi Panninak is (őt is csak a stáblistán nevesíti a videó, de olyan sokat szerepelt a sajtóban, hogy ő is immár ismert személynek számít), aki kimondja azt a mondatot, mely igencsak felizgatta a médiát jobb-, illetve a baloldalon egyaránt: „Amikor a saját szüleink hívnak fel, hogy na, mi a következő akció? Akkor azt érzem, hogy bazmeg, ti nem csináltatok semmit az elmúlt 30 évben.” Nagy odamondás, kár, hogy nem fejti ki. Mert így sajnos megmaradt szimpla provokációnak.
Infó:
Hülye fiatalság
Bemutatja a Partizán
