Fölfelé szökik és valóságot teremt (Schein Gáborral a rinocéroszról)

Mindennek az oka az orrszarvú. Legalábbis ez olvasható ki Schein Gábor frissen megjelent Ó, rinocérosz című verses regényéből, mely a képzeletet segítségül híva mutat kiutat a kényszerűségből. A szerzővel többek között arról beszélgettünk, mennyire felszabadító ereje van a gondolatnak, hogy Europét Zeusz nem bika, hanem egy rozmaringillatú afrikai rinocérosz képében rabolta el, hogy a káromkodás is lehet ima, s hogy a névadáshoz nem kell kétharmad.

Miért pont rinocérosz?

Egyszer csak jött az ötlet. Annyi előzménye azért volt, hogy 2017-ben abból az alkalomból, hogy a római szenátus 2000 év után megkegyelmezett Ovidiusnak (még Augustus császár űzte el a városból – a szerk), megírtam az Ovidius szabad című verset. Kerestem valamit, egyfajta abszurd reményt, ami kapaszkodó lehet abban a kilátástalanságban, amit akkoriban éreztem. Ezt találtam: semmi sem tart örökké. Odaadtam Takács Zsuzsának, akivel rendszeresen meg szoktuk egymásnak mutatni a még nem publikált verseinket, és ő azt mondta, hogy érdekes lenne valamilyen ciklust írni köré. Sokat gondolkodtam rajta, mi legyen, de nem jutottam semmire. Aztán egyszer csak megjelent a képzeletemben a rinocéroszbőrbe bújt Zeusz, és egyből tudtam, hogy ez az! Ez a starthelyzet, egy mai Átváltozások. De hogy miért pont rinocérosz, azt nem tudom. Hirtelen ott termett, és jelentések sokaságát hozta magával. A játék lehetőségét.

Ahhoz képest most eléggé elszabadult a képzelete…

Már az alaptörténet rengeteg mindent hozott magával. Benne van Európa története, benne van a szöktetés, a szabadság, az ehhez kapcsolódó háború és béke kérdése. Az erőszak, a szerelem, a nő és a férfi, mindennek az elvesztése és valami távoli, isteni utáni vágy. Kimozdulás a megszokott nézőpontokból. Ahogy elkezdtem írni ezt az alternatív mítoszt, beszivárgott a történetbe sokféle nyelv, a tudományé, a politikáé, a szerelemé, a vallásé, de minden kimozdítva, humorosan. Az idő bizonytalansága. Már az első versbe, ami Zeuszról és Européról szól, belekerült például Szidón és 1975 – amikor a tüntető halászokba belelövetett a jordán kormány. Azt rögtön tudtam, nem az a célom, hogy kultúrtörténeti munkát írjak arról, hogyan bukkantak fel rinocéroszok az európai történelem során. Utánanéztem persze sok mindennek. Ismertem Dürer-metszetét, ami egy elképzelt rinocéroszt ábrázol, és így az emberi képzelet tükrévé vált, a művészi teremtés csodálatos megnyilvánulása lett. Rábukkantam Clarára, az európai történelem első állatcelebjére, akit egy holland hajóskapitány hozott be Európába a 18. században. Ezek nagyon érdekes szálak, de számomra fontosabb volt, hogy olyan történetek is előkerüljenek, amelyek nem kapcsolódnak közvetlenül a rinocéroszhoz. Amelyek távolabbra mutatnak. Így került bele a könyvbe például egy olyan vitának az anyaga, ami a Clara-sztorival nagyjából egy időben zajlott az első fekete költőnő körül, akiről csak a versei megjelenése és a sikerük után derült ki, hogy rabszolga. Ez elbizonytalanította a közvéleményt: lehetséges volna, hogy egy fekete nő, aki ráadásul rabszolga, jó verseket írjon? Még a Harvard egyetemre is felvételizett, ahol szintén felmerült egy természetjogi disputa arról, fel lehet-e venni fekete bőrű nőt az egyetemre. Ez a téma aztán hozott magával egy csomó olyan másikat, ami a mai napig velünk van. Például a Porgy és Bess operaházi bemutatóját, a zsidót, a cigányt mint a mindenkori magyar tükrét, a menekültek megjelenésére adott válaszokat. Ez egyébként már az alaptörténetben is benne volt, hiszen az is egy meneküléstörténet.

A fülszöveg azt írja, hogy az Ó, rinocérosz egyfajta „ironikus enciklopédia, Ovidius, Rabelais és Karl Kraus találkozása a karneváli állatkertben.” Ovidiust értjük, Rabelais zabolázatlan, bumfordi Pantagrueljével is könnyű párhuzamot találni, de hogy jön a képbe Karl Kraus?

A fülszöveget ugyan nem én írtam, hanem a szerkesztő, de érvényesnek tekintem.Az elbeszélés alaptónusát mélyen meghatározza a szeretetteljes irónia, ami nem jobban tudó, nem felülről tekint rá a mára és az európai történelemre, hanem kétségekkel teli alternatív nézőpontokat választ hozzá. Azt, amit a rinocérosz megtestesít, megszólaltat, él és elszenved. Hangsúlyozom, hogy eredetileg ez egy afrikai rinocérosz, ami nagyon sok módon kapcsolódik ebben a könyvben Európa jelenéhez és történetéhez. Akár magához az íráshoz is, a kobaltbányák megidézésével – a számítógép nem működne azok nélkül a kobaltbányák nélkül, ahol gyerekek dogoznak éhbérért. Nem tudnánk mi sem beszélgetni most egymással. Sokkal közelebbi kapcsolatot feltételez a bolygóval, az emberivel teljes mértékben egyenrangú állatival, vagy akár Afrikával, mint ahogy azt manapság gondoljuk. Ez a könyv másfajta Európa- és másfajta Magyarország-képet mutat, mint amit megszokhattunk. Más gondolkodásra késztet, de nem diktál semmit. Olvasót, írót egyaránt. Miközben öröm volt írni, és remélem, olvasni is az, lehetőséget adott rá, hogy olyan személyes dolgaim is hangot kapjanak benne, amelyek másképpen nem kaphattak volna. Azt hiszem, a maga módján ez vallásos könyv is lett.

Előző verseskötete, az Üdvözlet a kontinens belsejéből egy nagyon zárt világból szólt, itt meg mintha kinyílna a világ…

Igaz, hogy az Üdvözlet… zárt világ volt, de már az is kijelölt egyfajta szökésvonalat, hiszen az egyik vers ott azt mondja, hogy „szökni innen csak fölfelé lehet”. Azt hiszem, hogy bizonyos értelemben fölfelé szökés a rinocérosz. Bár ide érkezik meg, egy olyan nehezen élhető Magyarországra, amit egyszerre sújt járvány és diktatúra, de mindez itt a képzelet megnyitásához vezet. A politika, a média, az iskola kényszeresen zárt világot teremt, az ismétlések világát. A rinocérosz valami másnak, idegennek a betörését jelenti, amiről kiderül, hogy amit idegennek vélünk, az a sajátunk. Felnyitja a világot. És ezt vadul, zabolátlanul, de racionálisan teszi. A zárt világokat készítő nyelvekkel szemben a gondolkodás ezzel a megnyílással kezdődhet el. Ehhez sok humorra van szükség. A humor annak a felismerését is jelenti, hogy szélesebb és szabadabb a világ, mint hisszük és mint ahogy el akarják hitetni velünk. Ez a felismerés, a képzelet, többek közt a nyelvi képzelet felszabadulása adhatja vissza nekünk ezt az országot. Vagy gyógyíthat bennünket mindaközben, amit átélünk.

A rinocérosz többféle szerepben jelenik meg a kötetben – íróként arról beszél, hogy fel kell számolni az emlékezetet, ami meg akar felelni az élet zökkenőmentes és személytelen folytathatóságának. Ezek Kertész Imre gondolatai, nemde?

Igen, amikor a rinocérosz mint prózaíró jelenik meg, az nagyon sokszor Kertész Imre jegyzeteit tartalmazza, olykor átfogalmazva. Viszont attól, hogy ezt ő mondja, és nem Kertész, a jelentése is némiképp megváltozik. A képzelet természetesen nincsen meg anélkül, ami volt, amire emlékezni tudunk. De ahhoz, hogy mint írás működni tudjon, először el kell merülnie az emlékeknek. Tulajdonképpen el kell felejtődnie a múltnak, hogy aztán ebből a felejtésből a képzelet segítségével újraalkotva elő tudjon jönni megint. Az újraalkotás, az áthangolás azért szükséges, mert így a múlt a visszatérésben új kapcsolatokat képes teremteni. Illetve lényegi vonásai kiemelődnek, a realitásból átkerül egy valódibb valóságba. A rinocéroszon keresztül, aki egyszerre mitikus lény, Zeusz, illetve az ősidőknek valami egészen valószerűtlen teremtménye, ugyanakkor kihalástól fenyegetett állat is, eljut az emberen túlihoz, hogy onnan kanyarodjon vissza mégis az emberibe.

Ennek a játéknak részei a vendégszövegek is? Kertészen kívül vannak itt enciklopédiaszerű jegyzetek, politikai nyilatkozatok – az istenkereséssel kapcsolatban például egy olyan vers, amelyben ocsmány szavakkal illeti a bokorban kucorgó rinocérosz Jézust, hátha kihúzza végre a gyufát és reakcióra készteti a teremtőt. Ez Petrire emlékeztet.

Igen, itt Petri gyerekkori történetének próbáltam hangot adni. Ebben a versben a káromkodás imádság. Ahogy a Petri-emlék is egy teljesen tiszta jelenet. Mivel nyelvileg nem maradt meg, csak a beszámoló róla, megpróbáltam újraalkotni. Túllendülni a tabukon és ott megtalálni a tiszta beszéd forrását.

Néha pengeélen táncol. Például, amikor aktualitásokat ránt be a szövegbe. Ez is a játék része? Úgy beleírni egy versbe az operatív törzset, hogy az véletlenül se legyen buta kiszólás.

Persze, ez is nagyon fontos, hogy az aktualitás része legyen a játéknak. Attól, mert éppen szenvedünk tőle, még játékba vonható. Azt hiszem, a szenvedés játékba vonhatóságához a belépőt évekkel ezelőtt megváltottam. Sok idő kellett hozzá, hogy a betegség végül is egy teljes belső szabadságot eredményezzen bennem.

Ez is átváltozás? Ovidiusi? A gyógyulás.

Nem egyszerűen a gyógyulás. Inkább az a belső átalakulás, felszabadulás, ami a betegséggel járt. Nem a puszta túlélés, sokkal inkább annak a tágasságnak a megtapasztalása, amit az jelent, hogy betegen rá kell hagyatkoznunk mások segítségére és valami olyasmire, ami túl van rajtunk. A ráhagyatkozás bizalmat jelent. Miközben a legelemibb, a legmateriálisabb módon van szó az életünkről. A háláról is beszélek. A sajtó, a politika elve kész kategóriákat használ, és a legkegyetlenebb módon behelyez mindent ezekbe a kategóriákba. Csonkít, torzít, megbélyegez és szűkösséget teremt. Azt akarja elhitetni velünk, hogy faltól falig ennyi a világunk, de ez nem így van. Az előző regényem, a Megleszünk itt még a fogság könyve, aminek a vége ugyan keresi a remény lehetőségét, de az még nem felszabadult remény. A Megleszünk itt érvényes elbeszélése a mai Magyarországnak. A rinocérosz meghaladja azt, ami van. Jótékony vihart kavar, és felnyitja a valóságot. Úgy, hogy abban bárki részesülhet, bárki élvezetét lelheti benne. Képesek vagyunk felszabadítani a nyelvünket, a képzeletünket, mindent, ami bennünk van. A rinocérosz a folyamatos átváltozás hőse. Az, amit valóságnak nevezünk, sokkal tágasabb annál, mint amit elsőre a valóságról gondolunk. Valóság az is, amit elképzelünk. Valóság az is, amit egy állat vagy egy növény érzékel a világból. Ennek mi az emberi pszichénkkel és szemünkkel csak egy nagyon-nagyon szűk töredékét érzékeljük és éljük meg. Megszokott nézőpontjaink kimozdításával, a társadalom állandósul kódjainak játékba vonásával kiderülhet, hogy sokkal tágasabb a világ. Igen, a képzeletünk is a valósághoz tartozik. Az első jelentős hazai enciklopédista Apáczai Csere János volt. Nagyon érdekes, amikor Apáczai elgondolkodik azon, felvegye-e az enciklopédiájába a sárkány szót. Azon dolgok közé, amelyek biztosan léteznek, a valóság alkotóelemei. Mennyivel valószínűtlenebb a sárkány létezése, mint a rinocéroszé, amiről Dürer csak hallott, amikor lerajzolta? Apáczai leírja, hogy sárkányok valószínűleg nem léteznek, mégis felveszi az enciklopédiába. Miért? Azt hiszem, megsejti, hogy ha ő az egész valóságot akarja enciklopédikusan leltárba venni, akkor azt is muszáj belevennie, ami a hétköznapi érzékelésünkön túlmutat, de amit az elbeszéléseink valósággá tesznek. Egykor ilyen dolog volt az ember számára a repülés. Először képzelődni kellett róla, történeteket mesélni, hogy aztán valamikor megvalósuljon.

+1 kérdés

Az egyik vers egy örökbe fogadható rinocérosznak keres nevet, szavazásra buzdít. Eldőlt, hogy a vers valóságában hogy hívják: Antoine, Desirée, Csülök vagy Fülig Jimmy?

Igen, ez a szavazás már eldőlt. Akkor, amikor Orbán Viktor örökbe fogadott egy indiai orrszarvút, a nyíregyházi állatkert lakóját. A név kiválasztását „az emberekre” bízta. Közösségi oldalán Cseh Tamástól és Rejtő Jenőtől vett neveket javasolt neki. „Az emberek” döntöttek, kétharmad nélkül. Csülök lett az indiai orrszarvú neve.