Bármennyire is társadalmi és egyéni tragédiák sorozataként tekinthetünk a XX. század magyar történelmére, a regényből több szempontból – komikusabb figurák, cselekedetek, abszurd helyzetek – mégis valamiféle derű árad. Ezt a „tragikomikumot” a történet vagy a szerző világszemlélete eredményezi?
E tekintetben a szándékosság, azt hiszem, leginkább a könyv azon betoldott beszélgetéseire vonatkoztatható, amelyek meg-megszakítják a főhős visszaemlékezését. Ezek a beszélgetések évtizedekkel a regény gerincét képező visszaemlékező történetmesélés után esnek meg egy matuzsálemi kort megérő apa és az idősödő fia között – ezek nem egy esetben valóban az abszurditás határait súrolják, s némelykor viccesek abból fakadóan, hogy az apa nem tud vagy nem is akar emlékezni a múlt eseményeire, ködösít még önmaga előtt is.
Honnan volt az a „történetcsíra”, az alapgondolat, ami éppen mostanra „kikényszerítette” önből az elmesélését, méghozzá regényként, fikcióként megírva?
Az, hogy a történet életrajzi hátterű, megmagyarázza azt is, miért vártam a közlésével olyan sokáig, miközben amúgy műfordítással, irodalomszervezéssel, könyvkiadással telt az időm: életem első regényét hamarabb nem lehetett megírnom. Ahogy az sem volt borítékolható, hogy a történetből szépirodalom, regény lesz. A tisztázásra váró, nyakamba szakadt történet engem és legalább három generációt is érintett, megnehezítve az öndefiníciómat már gyerekkoromtól kezdve. Szinte feladattá vált, hogy kezdjek vele valamit – nem kerülve meg a feldolgozás terápiás jellegét sem –, és a tisztázás szándéka mellett, úgy éreztem, olyan tanulsággal is bír, ami miatt megéri ezt a munkát elvégezni. Az eredeti terv szerint ennek a történetnek, melynek a gyökerei több mint száz évre nyúlnak vissza, a tisztázási folyamatát írtam volna meg. S ezzel együtt a nyomozás nehézségeit, a feladat lehetetlenségét is. De nemcsak a történet, hanem ahogy az például kedves szerzőm, Umberto Eco emblematikus regényében, A rózsa nevében is történik, egy „talált kézirat” is a nyomozó ölébe hullott.
A valóságban a regényem szereplője már tett egy sikertelen kísérletet arra, hogy megírja, mi minden történt vele. Publikálásra ugyan nem szánta ezt a kéziratot, de én fel szerettem volna használni a párbeszédes nyomozás hátteréhez. Aztán menet közben rájöttem, hogy csak akkor jutok egyről kettőre, ha én magam veszem fel az elbeszélő szerepét. Ez eleinte nehéz volt, lelkileg is megterhelt, de meglepően hamar nagyon is működni kezdett. És attól fogva már tényleg „velem” történt mindaz, amit felidéztem, amit az elbeszélő nevében el- és továbbképzeltem. Mert hát sok mindenben a képzeletemre kellett hagyatkoznom. Az pedig persze már nem lehetett kérdéses, hogy a történet csakis szépirodalmi formában, regényként tud alakot ölteni.
„Az atya fia” jelentésű vezetéknevet viselő Barabás Endre hol szibériai orosz-mongolként, hol zsidóként, hol magyarként, hol pravoszláv keresztényként aposztrofálódik, hol munkaszolgálatos, hol katonaszökevény, hol hazaáruló, hadifogoly vagy fogolytábor-parancsnok – az identitása folyamatosan változik. Hogy látja, mennyire választott, mennyire kapott az identitásunk?
Akár a regény alcíme is lehetne: Az identitás nélküli ember. S ez nem feltétlenül ironikus. A Ki vagyok én? kérdésre ez a könyv nem ad választ, a szándékom szerint, de itt rejlik a probléma: ez egy minden ízében hihetetlennek látszó, sokszor logikátlan, bizonyos elemeiben rekonstruálhatatlan történet, mégis van benne valami nagyon általános. A Ki vagyok én? ennek a rendkívüli körülmények közé született embernek az esetében drámai módon tevődik fel. Hogy zsidó vagyok vagy orosz vagyok vagy jó magyar vagyok-e, békeidőben is felvetődő kérdések, de amikor az identitáskényszerek XX. századában tevődnek fel, akkor komoly tétjeik vannak, élet és halál kérdésévé válnak.
A regényhős már pici korától fogva újra meg újra olyan helyzetbe csöppen, amikor sorsot kell választania a sorstalanságok korában. És úgy kell sorsot választania magának, hogy nem tudhatja előre, ez életet vagy halált jelent-e majd a számára. Az orosz anyjával a hadifogoly apa segítségével menekülnek el a szovjet rendszer elől, és a menedéket egy szentendrei zsidó család jelenti, amely később, az idő előrehaladtával éppen a veszélyek forrásává válik.
A Ki vagyok én? kérdésnek, hogy tudniillik ki kinek a fia, ki kinek az apja, van ebben a történetben egy biológiai vonatkozása is, ami tovább fokozza a tétet. Ha az elbeszélő papírt szerez arról, hogy nem zsidó, akkor megússza a munkaszolgálatot és a hős németek oldalán harcolhat a gaz bolsevikok ellen. Míg ha zsidónak vallja magát, elviszik munkaszolgálatra, ő pedig, már ahogy elképzeli, átsétál az oroszokhoz és a nácik ellen küzd, akik szeretett apját üldözik. A választásnak sok év hadifogság lesz az ára, újabb és újabb választások elé állítva a hőst.
Az apák és fiúk, az elbeszélők sorsában ismétlődések figyelhetők meg. Ezek – állítja talán a regény – egy családon belül kikerülhetetlenek?
Ennek élményéből fogant a regény: a történetek hajlamosak megismétlődni generációról generációra, évszázadról évszázadra. Sok múlik persze a véletleneken is, és hogy milyen korban vetődnek fel ezek a kérdések.
A történelmi regények sajátja, hogy az oldalaikon valóban élt személyiségek nevei is felbukkannak. A Kérdezd meg tőlében például Münnich Ferencé, Hindy Iváné, Endre Lászlóé, Vajna Gáboré vagy Vas Zoltáné – tényleg pusztán a zsáner miatt?
Ezek a nevek ugyanabból a legendáriumból származnak, ahonnan a történet többi eleme is. Furcsa lett volna megváltoztatni a szovjet tisztté előlépett Vas Zoltánnak a nevét, aki az újdonsült magyar hadifoglyok közül toboroz kommunista ellenállókat, s levegőnek nézi a zsidó munkaszolgálatost. Vagy az elbeszélő apjának állítása szerint, a vele baráti viszonyban lévő budapesti városparancsnok Hindy Ivánét, akinek lelkén a főváros ostromakor tízezrek halála szárad. A történetben is hihetetlennek hat ez a kapcsolat, nem tudni, igaz vagy sem. Az ilyenek miatt hangzik el újra meg újra a párbeszédekben: kérdezd meg tőle! Igyekeztem persze nagyon is utánajárni a megfogható részleteknek. Magyar nyelvű irodalma a szovjet hadifogságnak, Örkény Lágerek népe című könyvén kívül nemigen van, bár a könyv egyik fontos helyszínét, Lebegyanyt Pákh Tibor is megírta, német hadifoglyok visszaemlékezéseiből viszont, köztük olyanokéiból, akik részben ugyanezeket a helyszíneket járták meg, nagyon is sok olvasható.
Ahogy a ’30-as, ’40-es évek kultúrtörténeti tényei sem kerülték el a figyelmét, a könyv rá a tanúbizonyság: számos film is említésre kerül, a borítón is egy mozifilm plakátja látható. A korhűség vagy a személyes érdeklődés dominált ez esetben?
Ezek elsősorban a regény hősének a személyes érdeklődését tükrözik, de tagadhatatlan, hogy az enyémet is: nyilván van köze ahhoz, hogy rengeteg filmkritikát írtam életemben. A borítón – mondjuk így – nyilván nem véletlenül látható annak a némafilmnek, A sejk fiának a moziplakátja, amelyet a főhős négy és fél évesen és éppen akkor lát a szüleivel, amikor a legendás főszereplő, Rudolph Valentino meghalt. De hasonlóképp megidéződik egy Tosca-operafilm és benne Cavaradossi-búcsúáriája is, továbbá A Kék Hold völgye és egy szerelmes-háborús szovjet film, amit hősünk egy hadifogolytábor-beli vetítésen lát.
Van egy sanda gyanúm, ami a könyv olvasásának élvezetéből fakad, így lehet, inkább remény: hogy a debütnek lesz folytatása is.
Ennek a könyvnek biztos nem, ez a könyv a megírása által teljesítette azt a feladatot, amiért íródott. Barabás története persze „folytatódik”, igen, de a folytatás már nem róla szól. És van is olyasmi, amit sok éve írok már, és amiből szintén lehet valami előbb-utóbb. De hosszú szünet után a műfordításhoz is visszatértem: Boccaccio Dekameronjának újrafordítása ad most majd jó időre munkát.
