Előfizetés

Túl a határon (Kertai Csengerrel a megváltásról)

Rácz I. Péter
Publikálás dátuma
2021.04.10. 09:09

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
„Igyekeztem egy nagyon személyes istenképet létrehozni – és ezt az abszurditásban találtam meg” – mondja új, második, Hogy nekem jó legyen című, a költészet napjára megjelent verseskötete kapcsán Kertai Csenger, aki a megváltás fogalmát állította nyelvi kísérletének középpontjába.
Mennyire nehezményezné, ha a kötete alapján keresztény vagy vallásos költőként könyvelnék el? Netán félreértésnek tartaná, mivel inkább a vallásos, istenes költészet nyelvezetével való kísérletezés áll a központban? Már persze, ha egyáltalán megkülönböztethető a kettő.  Nem zavarna sem a keresztény, sem a katolikus, sem a vallásos költő titulusa, noha a versekben inkább az újragondolás, a nyelvi kísérlet a domináns. A keresztény jelző ugyanakkor ma akár szitokszó is lehet, mint a zenében, ahol a magukat kereszténynek nevező zenekarokat kevésbé becsülik, mert azt gondolják, hogy valamiféle ideológia mentén, célorientáltságtól vezérelve, a vallásos közegben próbálják eladni magukat. Az első, Mindig kivirágzik című kötetemhez képest, ahol jóval koncentráltabban, reflektáltabban tetten érhető az istenkeresés, ezúttal próbáltam hétköznapibb oldalról közelíteni a kérdéshez, profanizáltabban viszonyulni a liturgikusabb szövegekhez. De a vallásosság mégis egyértelműen jelen van. Milyen költészeti hagyományok azok, amelyekhez képest a megújhodás vezette, amitől eltávolodni igyekezett?  Nem konkrét klasszikus költészeti hagyományokról van szó – Pilinszky például fontos költő számomra –, sokkal inkább a megváltás fogalmát járja körül a kötet. Úgy vettem észre, a megváltásról ma már reflektálatlanul, magától értendő módon beszélünk, holott valójában nem világos, pontosan mit is értünk alatta. Olyan világképhez ragaszkodunk általa is, ami már korszerűtlen, de éppen ezért mégis szükségét éreztem, különösen ilyen kétségbeesett helyzetben, amikor gyakorlatilag a széthúzás lett az egyetemes norma, hogy érdemes újragondolni azt, ahogy a hétköznapokban megjelenik. A kötet nyelvezete pedig akár József Attilára, akár Szabó Lőrincre is alapozva, próbálja kitölteni, „kortárs módon”, ezt a vákuumot. A legmarkánsabban talán a közelmúltban elhunyt és a kötetben megidézett Borbély Szilárdnál érzékelhető még effajta érdeklődés.  Nála ez a kérdés, az újragondolás igénye egyértelműen jelen van, bár inkább a kétségbeesés aspektusából. Az az elhagyatottságélmény vagy -érzés, amit tapasztaltam a versei­ben, olyan hiányérzetet dolgoz fel, ahol már kimondottan emberi szemszögből csak egy borzalmas, pont ezért megfoghatatlan istenjelenlétről lehet beszélni, s ez a reménytelenség állapotaként jelenik meg. Rengeteg gondolkodnivalót adott és problémát okozott az istenfogalom leterheltsége a történeti és a költészeti hagyományban. Én a magam részéről igyekeztem egy nagyon személyes istenképet létrehozni – és ezt az abszurditásban találtam meg. A verseskötet címe is – Hogy nekem jó legyen – alapból provokatívan önző állításnak tűnik, miközben a versekben pont ennek az ellentéte jelentkezik: abúzus, fizikai fájdalom, elhagyatottság, mentális problémák… Ám a végén a beszélő, akár a gondviselés felől, mégis úgy értelmezi, hogy mindezek az előnyére válnak, szeretetnyelvvé alakulnak a számára. A líra mellett közelítsünk még egy kicsit prózaian a hit abszurditásához, a gondviseléshez. Miben áll ez pontosan?  Ez egyértelműen Kierkegaard Félelem és reszketésére vezethető vissza, ahol Ábrahám példáján mutatja be a hit abszurditását: a legnagyobb borzalom közepette a naiv, „egyszerű” hite nem engedi meg, hogy kétkedjen az isten és a világ jóságában. Nem hisz abban, hogy valóban arra kényszerítené az isten, hogy feláldozza a fiát. Az abszurd nyelv itt fogható meg, ebben a meggyőződésben: az alany, aki borzalmak elszenvedője lesz a hétköznapokban, csakis ezt tudja – a hit abszurditása által – kimondani: hogy nekem jó legyen. Neki ez elég, nem is akar egyebet. Ez a nyelvben és versekben megmutatkozó naivitás, mely ezt a bizonyosságot tapasztalatként hordozza – ahogy erre Tolnai Ottó is utalt az előző kötetem előszavában –, máig fontos szövegteremtő erő.
És az egyik legfontosabb nyelvi előd, a Biblia, melynek nyelvezete, akár akarjuk, akár nem, akár tudunk róla, akár nem, áthatja a beszédünket, mennyire jelentett leküzdendő akadályt vagy támaszt a szövegteremtésben?  Nyelvileg, filozófiailag és istenképileg nagyon erős szálakkal kapcsolódom hozzá. Izgalmas idézni belőle, utalni rá a versekben, ugyanakkor mindez sok hibalehetőséget is rejt a rengeteg hozzátapadó értelmezés miatt, nem lehet csak úgy, tét nélkül belenyúlni. A kötetben a próféták könyvei és a zsoltárok sorai mellett leginkább az Ószövetség istene jelenik meg – a hatalmas, elérhetetlen, kegyetlen isten, aki a büntetés, de egyben a szeretet istene is. Ahogy a megváltás előtti is.  Ez annál inkább érdekes, mert piarista iskolába jártam, ahol a vallásos nevelés főleg az Újszövetséget állítja előtérbe, míg az Ószövetség afféle történeti kuriózum, de én mégis az utóbbit érzem magamhoz közelebb, a saját borzalmaival és kilátástalanságaival együtt. A bibliai nyelvezet befolyásolta a természeti és az urbanitás képei közti kontrasztot a kötetben?  A város afféle menekülési pont: a természet nem a maga, sokszor túlesztétizált szépségében jelenik meg, hanem fenségesként, ami pusztító és hatalmas, és visszaűzi a versek beszélőjét a városba, a sokkal inkább emberi környezetbe. A természetben – lásd például a Balaton című versben – megtapasztalja a határait, ami túl van a korlátain, amihez nincs kapcsolódási pontja, vagy ha van is, nem akarja megérteni, mert valamiféle fájdalmas élményhez vezetne. A határok tapasztalata – az Én és a Másik, az én és az isten, az én és a nyelv között – milyen felismerésekkel gazdagította?  A versekben jelen lévő bipoláris megszólalási módokból adódóan a megkettőzöttség a saját tapasztalati határon túlnyúló élményt hordoz: az ember a saját korlátoltságának tudatában ugyan, de mégis a fenségeshez kapcsolódik. Túlmutat saját magán, s végső soron a határátlépésből (-sértésből) hasznot tud húzni. Megtapasztalhatja, hogy a saját határain túl is szeretve van, várja ott valaki. +1 kérdés  Értelmezhetők-e a versek másként, mint vallásos költészetként? Szerelmes versekként? Tudatok párbeszédeként?  Nagyon remélem, hogy léteznek egyéb olvasatai is a kötetnek. A fülszöveget író Simon Márton is az utazást, a bentről kifelé haladást emeli ki a narratív ív kapcsán, de a párbeszédes megszólalások a meditatív, békekereső, vagy az alá-fölérendeltségi viszonyokat megcserélő, játékosabb megoldások akár a szerelmi líra felőli értelmezések előtt is nyitottak.

Kertai Csenger

(1995) költő, az Új Forrás irodalmi folyóirat Forráspont című rovatának szerkesztője. Kötetei: Mindig kivirágzik (2019); Hogy nekem jó legyen (2021). 

Könyvbemutató

Az első, online kötetbemutató április 16-án, a szerző és a Napkút Kiadó Facebook-oldalán lesz elérhető.

Az identitás nélküli ember (Interjú Barna Imrével)

Rácz I. Péter
Publikálás dátuma
2021.04.03. 15:15

Fotó: Huszár Dávid / Népszava
Kérdezd meg tőle címmel jelent meg a múlt héten Barna Imre első regénye. Az identitás kérdését és a múlt rekonstruálásának lehetetlenségét is fókuszba állító, több generáció családtörténetének emlékezetét rögzíteni kívánó elbeszélés nemcsak az első és második világháború orosz hadifogolytáboraiba kalauzol el bennünket, de az apák és fiúk közötti bonyolult kapcsolatok feltérképezésére is kísérletet tesz. Hogy miként, arról a szerzőt kérdeztük.
Bármennyire is társadalmi és egyéni tragédiák sorozataként tekinthetünk a XX. század magyar történelmére, a regényből több szempontból – komikusabb figurák, cselekedetek, abszurd helyzetek – mégis valamiféle derű árad. Ezt a „tragikomikumot” a történet vagy a szerző világszemlélete eredményezi?  E tekintetben a szándékosság, azt hiszem, leginkább a könyv azon betoldott beszélgetéseire vonatkoztatható, amelyek meg-megszakítják a főhős visszaemlékezését. Ezek a beszélgetések évtizedekkel a regény gerincét képező visszaemlékező történetmesélés után esnek meg egy matuzsálemi kort megérő apa és az idősödő fia között – ezek nem egy esetben valóban az abszurditás határait súrolják, s némelykor viccesek abból fakadóan, hogy az apa nem tud vagy nem is akar emlékezni a múlt eseményeire, ködösít még önmaga előtt is. Honnan volt az a „történetcsíra”, az alapgondolat, ami éppen mostanra „kikényszerítette” önből az elmesélését, méghozzá regényként, fikcióként megírva?  Az, hogy a történet életrajzi hátterű, megmagyarázza azt is, miért vártam a közlésével olyan sokáig, miközben amúgy műfordítással, irodalomszervezéssel, könyvkiadással telt az időm: életem első regényét hamarabb nem lehetett megírnom. Ahogy az sem volt borítékolható, hogy a történetből szépirodalom, regény lesz. A tisztázásra váró, nyakamba szakadt történet engem és legalább három generációt is érintett, megnehezítve az öndefiníciómat már gyerekkoromtól kezdve. Szinte feladattá vált, hogy kezdjek vele valamit – nem kerülve meg a feldolgozás terápiás jellegét sem –, és a tisztázás szándéka mellett, úgy éreztem, olyan tanulsággal is bír, ami miatt megéri ezt a munkát elvégezni. Az eredeti terv szerint ennek a történetnek, melynek a gyökerei több mint száz évre nyúlnak vissza, a tisztázási folyamatát írtam volna meg. S ezzel együtt a nyomozás nehézségeit, a feladat lehetetlenségét is. De nemcsak a történet, hanem ahogy az pél­dául kedves szerzőm, Umberto Eco emblematikus regényében, A rózsa nevében is történik, egy „talált kézirat” is a nyomozó ölébe hullott. A valóságban a regényem szereplője már tett egy sikertelen kísérletet arra, hogy megírja, mi minden történt vele. Publikálásra ugyan nem szánta ezt a kéziratot, de én fel szerettem volna használni a párbeszédes nyomozás hátteréhez. Aztán menet közben rájöttem, hogy csak akkor jutok egyről kettőre, ha én magam veszem fel az elbeszélő szerepét. Ez eleinte nehéz volt, lelkileg is megterhelt, de meglepően hamar nagyon is működni kezdett. És attól fogva már tényleg „velem” történt mindaz, amit felidéztem, amit az elbeszélő nevében el- és továbbképzeltem. Mert hát sok mindenben a képzeletemre kellett hagyatkoznom. Az pedig persze már nem lehetett kérdéses, hogy a történet csakis szépirodalmi formában, regényként tud alakot ölteni. „Az atya fia” jelentésű vezetéknevet viselő Barabás Endre hol szibériai orosz-mongolként, hol zsidóként, hol magyarként, hol pravoszláv keresztényként aposztrofálódik, hol munkaszolgálatos, hol katonaszökevény, hol hazaáruló, hadifogoly vagy fogolytábor-parancsnok – az identitása folyamatosan változik. Hogy látja, mennyire választott, mennyire kapott az identitásunk?  Akár a regény alcíme is lehetne: Az identitás nélküli ember. S ez nem feltétlenül ironikus. A Ki vagyok én? kérdésre ez a könyv nem ad választ, a szándékom szerint, de itt rejlik a probléma: ez egy minden ízében hihetetlennek látszó, sokszor logikátlan, bizonyos elemeiben rekonstruálhatatlan történet, mégis van benne valami nagyon általános. A Ki vagyok én? ennek a rendkívüli körülmények közé született embernek az esetében drámai módon tevődik fel. Hogy zsidó vagyok vagy orosz vagyok vagy jó magyar vagyok-e, békeidőben is felvetődő kérdések, de amikor az identitáskényszerek XX. századában tevődnek fel, akkor komoly tétjeik vannak, élet és halál kérdésévé válnak. A regényhős már pici korától fogva újra meg újra olyan helyzetbe csöppen, amikor sorsot kell választania a sorstalanságok korában. És úgy kell sorsot választania magának, hogy nem tudhatja előre, ez életet vagy halált jelent-e majd a számára. Az orosz anyjával a hadifogoly apa segítségével menekülnek el a szovjet rendszer elől, és a menedéket egy szentendrei zsidó család jelenti, amely később, az idő előrehaladtával éppen a veszélyek forrásává válik. A Ki vagyok én? kérdésnek, hogy tudniillik ki kinek a fia, ki kinek az apja, van ebben a történetben egy biológiai vonatkozása is, ami tovább fokozza a tétet. Ha az elbeszélő papírt szerez arról, hogy nem zsidó, akkor megússza a munkaszolgálatot és a hős németek oldalán harcolhat a gaz bolsevikok ellen. Míg ha zsidónak vallja magát, elviszik munkaszolgálatra, ő pedig, már ahogy elképzeli, átsétál az oroszokhoz és a nácik ellen küzd, akik szeretett apját üldözik. A választásnak sok év hadifogság lesz az ára, újabb és újabb választások elé állítva a hőst. Az apák és fiúk, az elbeszélők sorsában ismétlődések figyelhetők meg. Ezek – állítja talán a regény – egy családon belül kikerülhetetlenek?  Ennek élményéből fogant a regény: a történetek hajlamosak megismétlődni generációról generációra, évszázadról évszázadra. Sok múlik persze a véletleneken is, és hogy milyen korban vetődnek fel ezek a kérdések. A történelmi regények sajátja, hogy az oldalaikon valóban élt személyiségek nevei is felbukkannak. A Kérdezd meg tőlében például Münnich Ferencé, Hindy Iváné, Endre Lászlóé, Vajna Gáboré vagy Vas Zoltáné – tényleg pusztán a zsáner miatt?  Ezek a nevek ugyanabból a legendáriumból származnak, ahonnan a történet többi eleme is. Furcsa lett volna megváltoztatni a szovjet tisztté előlépett Vas Zoltánnak a nevét, aki az újdonsült magyar hadifoglyok közül toboroz kommunista ellenállókat, s levegőnek nézi a zsidó munkaszolgálatost. Vagy az elbeszélő apjának állítása szerint, a vele baráti viszonyban lévő budapesti városparancsnok Hindy Ivánét, akinek lelkén a főváros ostromakor tízezrek halála szárad. A történetben is hihetetlennek hat ez a kapcsolat, nem tudni, igaz vagy sem. Az ilyenek miatt hangzik el újra meg újra a párbeszédekben: kérdezd meg tőle! Igyekeztem persze nagyon is utánajárni a megfogható részleteknek. Magyar nyelvű irodalma a szovjet hadifogságnak, Örkény Lágerek népe című könyvén kívül nemigen van, bár a könyv egyik fontos helyszínét, Lebegyanyt Pákh Tibor is megírta, német hadifoglyok visszaemlékezéseiből viszont, köztük olyanokéiból, akik részben ugyanezeket a helyszíneket járták meg, nagyon is sok olvasható. Ahogy a ’30-as, ’40-es évek kultúrtörténeti tényei sem kerülték el a figyelmét, a könyv rá a tanúbizonyság: számos film is említésre kerül, a borítón is egy mozifilm plakátja látható. A korhűség vagy a személyes érdeklődés dominált ez esetben?  Ezek elsősorban a regény hősének a személyes érdeklődését tükrözik, de tagadhatatlan, hogy az enyémet is: nyilván van köze ahhoz, hogy rengeteg filmkritikát írtam életemben. A borítón – mondjuk így – nyilván nem véletlenül látható annak a némafilmnek, A sejk fiának a moziplakátja, amelyet a főhős négy és fél évesen és éppen akkor lát a szüleivel, amikor a legendás főszereplő, Rudolph Valentino meghalt. De hasonlóképp megidéződik egy Tosca-operafilm és benne Cavaradossi-búcsúáriája is, továbbá A Kék Hold völgye és egy szerelmes-háborús szovjet film, amit hősünk egy hadifogolytábor-beli vetítésen lát. Van egy sanda gyanúm, ami a könyv olvasásának élvezetéből fakad, így lehet, inkább remény: hogy a debütnek lesz folytatása is.  Ennek a könyvnek biztos nem, ez a könyv a megírása által teljesítette azt a feladatot, amiért íródott. Barabás története persze „folytatódik”, igen, de a folytatás már nem róla szól. És van is olyasmi, amit sok éve írok már, és amiből szintén lehet valami előbb-utóbb. De hosszú szünet után a műfordításhoz is visszatértem: Boccaccio Dekameronjának újrafordítása ad most majd jó időre munkát.

Barna Imre

József Attila-díjas műfordító, kritikus 1951-ben, Budapesten született. 1976-tól négy évtizeden át az Európa Könyvkiadó munkatársa, 2006–2013 között a kiadó ügyvezető igazgatója. 1995–1998 között a római Magyar Akadémia igazgatója; Umberto Eco regényei mind az ő fordításában olvashatók magyarul. 2003-ban az Olasz Köztársaság Érdemrendjének lovagkeresztjével, 2018-ban tisztikeresztjével tüntették ki. Kérdezd meg tőle című regénye 2021 márciusának végén jelent meg az Európa Könyvkiadó gondozásában.

Oláh Péter: paraj

Oláh Péter
Publikálás dátuma
2021.04.03. 13:13

Fotó: Andrzej Kubik / Shutterstock
Feri hajszálat keres a szájában, ha spenótot kell ennie, nem szereti. A felesége évek óta nem főzött, mert tudja, hogy nem szereti. Hétfő reggel volt, és Éva még rettentő álmosnak érezte magát, amikor kitalálta, hogy megtöri a hagyományt, és spenótot fog főzni. Lehet, hogy csak azért tört rá ennyire ez a vágy, mert a családban mindenki odavolt érte, és számára ez jelenti a hétfőt, az ebédet. Nem tudta, hogy miért pont most szeretné ezt ennyire nagyon, de úgy ment ki a konyhába, hogy mindig is ezt szerette volna, hogy végre nem gondolkozik azon, hogy mi hiányzik, és nem ücsörög az ablak előtt, hogy jöjjön már ide valaki, hogy megmondja, mi a baj vele, ha boldog a férjével, de valamit mégis hiányol. Nem válaszolt, amikor Feri kérdezte, mit főz, csak mosolygott, és próbált úgy viselkedni, hogy hát akkor is szeretsz, ha nem a kedvencedet főzöm. Évát tényleg elbűvölte, hogy elkészítheti a kedvencét. Még azt sem bánta volna, hogyha megfőzi a spenótot, ami azt mondaná neki, hogy ezentúl a szolgája lesz, és az ő természetes robotja. Természetesen nem gondolta végig, mert miért is tette volna, ha csak azt látja maga előtt, hogy úszik ebben a sötétzöld spenótban. Feri gyanút fogott, és a szagáról felismerte, hogy mire készül a felesége. Nem kell a konyhában lennie, hogy érezze a szájában a hajszálakat, és azt a telt ízt, és rosszul lesz, ha meg kell rágnia, mert olyan, mintha több rágó lenne a szájában, és ebből a nagy gumóból kéne kiszedegetnie a hajszálakat. Nem értette a feleségét, hogy miért kell ezt tennie, miért ma, és miért nem holnap, ha tudja, hogy neki nehéz napja lesz, mondjuk vonatvezetőként egyik nap sem könnyű, de legalább ne ma tette volna, hiszen hogy fog így vizsgázni, amikor ketten mellette ülnek, hogy ne rontson el semmit, és jól vezesse azt a mozdonyt. Semmi baj, elmegy éhgyomorral, de azért megpuszilja Évát, mert nem nevelték bunkónak a szülei, majd eszik a sarki gyroszosnál, hátha azt gyorsan be tudja kapni, mire odaér a vizsgahelyszínre. A macska keresztbetett lábbal aludt, így nem látja, hogy mit csinál Éva, jobb is így, mert biztos, hogy addig nyávogna neki, amíg abba nem hagyja, és főz valami mást, mondjuk csirkét vagy halat. Éva, amikor elzárta a gázt, még megnézte, hogy ennek biztos így kell-e kinéznie. Kicsit világoszöldebb volt, mint amire emlékezett gyerekkorából, de ezt is csak annak tudta be, hogy azóta nagyon sok minden történt, és kifakulhatott, mert miért ne történne ilyesmi, egy spenóttal is. Nézi a pénztárcát, és elfogja az a rettentő izgalom, hogy most megy, és a benne lévő papírpénzből nagyon sok spenótot vásárol be. Meg is fogja a pénztárcát, mintha tényleg itt lenne az ideje, hogy boltba menjen, de aztán leteszi, mert hét órakor még ne menjünk boltba. Van még egy órája, visszaalszik kicsit, amíg kihűl ez a finom főzelék. Az ébresztő keltette fel, gyorsan kiugrott az ágyból, azt is elfelejtette, hogy mit álmodott, pedig ez neki mindig nagyon fontos, például a múltkor zsiráfokkal beszélgetett, és nem tudott mit kezdeni vele, mert nem tudta hova tenni az intelligens gondolataikat, még egy-két mondatuk ott van valahol a fejében, de most mennie kell, mert mi van, ha megszökött a spenót, mit fog így reggelizni. Szerencsére a gáztűzhelyen volt a lábas, és nem párolgott el. Ha Feri itt ülne előtte, akkor biztos mondaná neki, hogy ne kezdje nehéz ételekkel a reggelt, mert nem tesz jót a gyomrának, de hiába magyarázza, ha ő akkor is megeszi a tegnapi maradékot, legyen az gulyásleves vagy aranygaluska, teljesen mindegy. Nem bírja megenni, mert rossz íze van. Valahogy ez nem az a spenót, amit az anyukája csinált, és igaza van a férjének, amikor azt mondja, hogy hajszálakat kell kihalásznod a szádból, annyira rossz. Nem is értem, hogy miért képzelte azt, hogy tud jó spenótot csinálni, de ezt betudja annak, hogy reggel volt, és borzasztó álmos. Fogja a lábast, és a mosogatóba önti az egészet. Próbálja elfordítani a fejét, és úgy csinálni, mint akinek ezek nem a kezei, mintha csak robot lenne. Készülődik, mert mindjárt meetingje van, és hiába otthonról dolgozik, azért pizsamában nem jelenhet meg, ezt előírja a szabályzat. A fürdőszobából bugyborékoló hangot hall, de nem is ahhoz hasonló, hanem inkább a macska morgásához, mielőtt megtámadja a másik vörös macskát. Éva a fürdőszobáig sem tud eljutni, mert folyik vele szemben a spenót, és ettől nagyon megijed, mert azt hiszi, hogy bosszúra szomjas, és bármit csinálhat vele, mert kiöntötte, és nem becsülte meg. Kirohan a lakásból, és kikeresi Ferit a telefon névjegyzékéből, de nem tudja, hogy mit fog neki mondani, mert attól fél, hogyha az igazat mondja, hogy ellepte egy spenót a házukat, azt nem hinné el neki, és nem jönne haza.