Túl a határon (Kertai Csengerrel a megváltásról)

„Igyekeztem egy nagyon személyes istenképet létrehozni – és ezt az abszurditásban találtam meg” – mondja új, második, Hogy nekem jó legyen című, a költészet napjára megjelent verseskötete kapcsán Kertai Csenger, aki a megváltás fogalmát állította nyelvi kísérletének középpontjába.

Mennyire nehezményezné, ha a kötete alapján keresztény vagy vallásos költőként könyvelnék el? Netán félreértésnek tartaná, mivel inkább a vallásos, istenes költészet nyelvezetével való kísérletezés áll a központban? Már persze, ha egyáltalán megkülönböztethető a kettő.

Nem zavarna sem a keresztény, sem a katolikus, sem a vallásos költő titulusa, noha a versekben inkább az újragondolás, a nyelvi kísérlet a domináns. A keresztény jelző ugyanakkor ma akár szitokszó is lehet, mint a zenében, ahol a magukat kereszténynek nevező zenekarokat kevésbé becsülik, mert azt gondolják, hogy valamiféle ideológia mentén, célorientáltságtól vezérelve, a vallásos közegben próbálják eladni magukat. Az első, Mindig kivirágzik című kötetemhez képest, ahol jóval koncentráltabban, reflektáltabban tetten érhető az istenkeresés, ezúttal próbáltam hétköznapibb oldalról közelíteni a kérdéshez, profanizáltabban viszonyulni a liturgikusabb szövegekhez. De a vallásosság mégis egyértelműen jelen van.

Milyen költészeti hagyományok azok, amelyekhez képest a megújhodás vezette, amitől eltávolodni igyekezett?

Nem konkrét klasszikus költészeti hagyományokról van szó – Pilinszky például fontos költő számomra –, sokkal inkább a megváltás fogalmát járja körül a kötet. Úgy vettem észre, a megváltásról ma már reflektálatlanul, magától értendő módon beszélünk, holott valójában nem világos, pontosan mit is értünk alatta. Olyan világképhez ragaszkodunk általa is, ami már korszerűtlen, de éppen ezért mégis szükségét éreztem, különösen ilyen kétségbeesett helyzetben, amikor gyakorlatilag a széthúzás lett az egyetemes norma, hogy érdemes újragondolni azt, ahogy a hétköznapokban megjelenik. A kötet nyelvezete pedig akár József Attilára, akár Szabó Lőrincre is alapozva, próbálja kitölteni, „kortárs módon”, ezt a vákuumot.

A legmarkánsabban talán a közelmúltban elhunyt és a kötetben megidézett Borbély Szilárdnál érzékelhető még effajta érdeklődés.

Nála ez a kérdés, az újragondolás igénye egyértelműen jelen van, bár inkább a kétségbeesés aspektusából. Az az elhagyatottságélmény vagy -érzés, amit tapasztaltam a verseiben, olyan hiányérzetet dolgoz fel, ahol már kimondottan emberi szemszögből csak egy borzalmas, pont ezért megfoghatatlan istenjelenlétről lehet beszélni, s ez a reménytelenség állapotaként jelenik meg.

Rengeteg gondolkodnivalót adott és problémát okozott az istenfogalom leterheltsége a történeti és a költészeti hagyományban. Én a magam részéről igyekeztem egy nagyon személyes istenképet létrehozni – és ezt az abszurditásban találtam meg. A verseskötet címe is – Hogy nekem jó legyen – alapból provokatívan önző állításnak tűnik, miközben a versekben pont ennek az ellentéte jelentkezik: abúzus, fizikai fájdalom, elhagyatottság, mentális problémák… Ám a végén a beszélő, akár a gondviselés felől, mégis úgy értelmezi, hogy mindezek az előnyére válnak, szeretetnyelvvé alakulnak a számára.

A líra mellett közelítsünk még egy kicsit prózaian a hit abszurditásához, a gondviseléshez. Miben áll ez pontosan?

Ez egyértelműen Kierkegaard Félelem és reszketésére vezethető vissza, ahol Ábrahám példáján mutatja be a hit abszurditását: a legnagyobb borzalom közepette a naiv, „egyszerű” hite nem engedi meg, hogy kétkedjen az isten és a világ jóságában. Nem hisz abban, hogy valóban arra kényszerítené az isten, hogy feláldozza a fiát. Az abszurd nyelv itt fogható meg, ebben a meggyőződésben: az alany, aki borzalmak elszenvedője lesz a hétköznapokban, csakis ezt tudja – a hit abszurditása által – kimondani: hogy nekem jó legyen. Neki ez elég, nem is akar egyebet. Ez a nyelvben és versekben megmutatkozó naivitás, mely ezt a bizonyosságot tapasztalatként hordozza – ahogy erre Tolnai Ottó is utalt az előző kötetem előszavában –, máig fontos szövegteremtő erő.

És az egyik legfontosabb nyelvi előd, a Biblia, melynek nyelvezete, akár akarjuk, akár nem, akár tudunk róla, akár nem, áthatja a beszédünket, mennyire jelentett leküzdendő akadályt vagy támaszt a szövegteremtésben?

Nyelvileg, filozófiailag és istenképileg nagyon erős szálakkal kapcsolódom hozzá. Izgalmas idézni belőle, utalni rá a versekben, ugyanakkor mindez sok hibalehetőséget is rejt a rengeteg hozzátapadó értelmezés miatt, nem lehet csak úgy, tét nélkül belenyúlni. A kötetben a próféták könyvei és a zsoltárok sorai mellett leginkább az Ószövetség istene jelenik meg – a hatalmas, elérhetetlen, kegyetlen isten, aki a büntetés, de egyben a szeretet istene is.

Ahogy a megváltás előtti is.

Ez annál inkább érdekes, mert piarista iskolába jártam, ahol a vallásos nevelés főleg az Újszövetséget állítja előtérbe, míg az Ószövetség afféle történeti kuriózum, de én mégis az utóbbit érzem magamhoz közelebb, a saját borzalmaival és kilátástalanságaival együtt.

A bibliai nyelvezet befolyásolta a természeti és az urbanitás képei közti kontrasztot a kötetben?

A város afféle menekülési pont: a természet nem a maga, sokszor túlesztétizált szépségében jelenik meg, hanem fenségesként, ami pusztító és hatalmas, és visszaűzi a versek beszélőjét a városba, a sokkal inkább emberi környezetbe.

A természetben – lásd például a Balaton című versben – megtapasztalja a határait, ami túl van a korlátain, amihez nincs kapcsolódási pontja, vagy ha van is, nem akarja megérteni, mert valamiféle fájdalmas élményhez vezetne.

A határok tapasztalata – az Én és a Másik, az én és az isten, az én és a nyelv között – milyen felismerésekkel gazdagította?

A versekben jelen lévő bipoláris megszólalási módokból adódóan a megkettőzöttség a saját tapasztalati határon túlnyúló élményt hordoz: az ember a saját korlátoltságának tudatában ugyan, de mégis a fenségeshez kapcsolódik. Túlmutat saját magán, s végső soron a határátlépésből (-sértésből) hasznot tud húzni. Megtapasztalhatja, hogy a saját határain túl is szeretve van, várja ott valaki.

+1 kérdés

Értelmezhetők-e a versek másként, mint vallásos költészetként? Szerelmes versekként? Tudatok párbeszédeként?

Nagyon remélem, hogy léteznek egyéb olvasatai is a kötetnek. A fülszöveget író Simon Márton is az utazást, a bentről kifelé haladást emeli ki a narratív ív kapcsán, de a párbeszédes megszólalások a meditatív, békekereső, vagy az alá-fölérendeltségi viszonyokat megcserélő, játékosabb megoldások akár a szerelmi líra felőli értelmezések előtt is nyitottak.