VÖRÖS ISTVÁN
Semmi sem annyi
Válasz Szabó Lőrincnek – vagy másnak?
Hogy minden a pénz, nem hiszem,
nem is igaz.
Ha szeretsz, elveszted értékedet,
mit a többieknek mutatsz.
Mit számít, hogy a közgazdászok
vagy a jog mennyi mindent ráfog,
aki nem szeret, csak munkadarab,
egy szám csupán,
talán hasznos tapasztalat,
rozsdafolt a vasgyár falán.
Amíg a társadalomé vagy,
belőled él.
Semmit nem mondhatsz magadénak,
fölösleges a szenvedély.
Megalkuvás értéket adni
a dolgoknak: semmi sem annyi,
mint amennyiért eladják neked,
a gazdaság
számtanra fordítja az életed –
de annak nem része a vágy.
Félnek mindenkitől, aki
önként ragyog.
Kívánják így is a vállalati
bulin, hogy az angyalok
félretéve a gyanakvást,
úgy tegyenek, mint ki nem tud mást,
maradjon a női gyalázat
örökre meg.
Ez a törvénye a világnak?
Ebben azért kételkedem.
Százezer éve még nem volt pénz –
volt szerelem.
Persze ez is mesterséges ellentét
alapvetően elvetem,
de felhasználom, hogy megértsem,
mi veszik el a szenvedélyben:
az indulat hogyan vadul
kis semmivé,
ami fölött egy úr az úr,
és régen nem mindenkié.
Ki törvényt hoz, nem sejtheti,
hogy a parancs,
amit neki az elvei
előírtak, rég elrohadt.
Mint autó, hogyha leparkolja,
bármikor vihesse pokolra,
csak annyit ér neki a nő
(s ha nő: a férj,
a fiú, a vad szerető).
A zsarnokság népünnepély.
HARTAY CSABA
Forgatási helyszín
Kit érdekel az egyén, kit érdekelnek a háborgó reggelek.
Könyv a kád szélén, út a folyón túlra. Kit érdekel a múlt.
Miért van az, hogy akkor az idő is tágasabb volt, ott vagyok ma is.
Mennyire nem múltak el azok az évek, ünnepek, vendégségek.
Ahogy becsengettek, volt abban valami piros, valami hús.
Hogy mindig húst ettünk, pörköltet, rántottát, és a konyak.
Nem értettem, mit tudnak annyi konyakot inni, hol vannak ők.
Hol vagyok én az alapállapotban, mert az alkohol mi helyett,
az örömforrás mi helyett, miért nem lehetünk elégedettek,
hogy csak ülnénk és néznénk előre mereven, mindig a boldogság.
Haragszom a boldogságra, mennyi bánatot okozott már, hányok tőle.
Csak boldog nem akarok lenni, utazni sem akarok, megérkezni igen.
Jó lenne a végén valami okirat, hogy mire fel volt ez a boldogságvágy.
Kit érdekel a tömeg, kit érdekelnek beomló esteledések.
Könyv úszik a habfürdős kádvízben, kit érdekel a jövő.
Miért van az, hogy a múlt olyan szűk és maradandó, ott haltok ma is.
Mennyire elmúltak azok az ünnepek, mégis hallani a zenét.
Ahogy kicsengettek, volt abban valami szétszéledés és hideg.
Hogy mindig csak a boldogságban fürdés üres, koszcsíkos kádja.
Nem értettem, mit tudnak annyit enni, hol vannak azok az ízek.
Hol vagyok én az alapállapotban, mert a boldogtalanság mi helyett,
nem akarok utazni, ha nem kínál megérkezést, ha nem várnak.
Futás éji ligetben, miért nem érünk soha a körönd végére.
Haragszom a lombkoronák részvétlen összezárására.
Haragszom a boldogságra, mennyi vér tapad a boldogsághoz.
Ünnepelni jöttem, de a forgatási helyszínen csak lengő ablakszárny.
LENCSÉS KÁROLY
sikátor
(bátorság, szabadság)
már mindegy amerikában
megvágtam magam az élménnyel. a bőröm alatt lüktető féreg ÉL,
akár ilyen akár olyan nézőpontból tekintek rá.
Él, mert megdobogtatja a szívemet, adrenalint és
vért pumpál, az izmaim feszesek, mintha hirtelen
trauma valami zavar állna be a gépezetbe
összerándulok, mint kisegér a sarokban, ha belépek…
úgy függnek a szobám falán az emlékek, akár a családi képek
és Él, mert szinte felhasítja eremet, ha eszembe jut
annyira visszahúz. a tehetetlenség erő. nyomaszt.
olyan, mint a költöző madár lelke. csak el-el vissza-vissza
megöleltem a bérház falát hogy beszívjam
a beton és tégla vörös poremlékeit. mikor anyám
diát vetített úgy ugrálnak elém hol tisztán hol
le kell porolnom őket. egy biztos velem vannak.
valahogy a sikátor levette vállamat sújtó terhet
kiszívott a világomból minden sötét üzelmet,
amit a múltban elkövettem egy kontinenssel távolabb.
úgy mentem belé, mint krém a szájba és olvadtam
eggyé a fal tövében álló szemetes konténerekkel. édesen.
a falakon Z alakban felfutó tűzlétrákkal. savanyún. a vasajtóval,
keserűn, ami az utcafront felőli kínai kifőzde hátsóajtaja lehetett.
innen az ízek a sűlt hagyma szag az orromba maradt.
hacsak percekre is, de voltam krém semleges íz a száj elnyelt.
úgyhogy csak álltam ott vállamat a falnak vetve
lábam hanyagul keresztbe, mint aki tudná, mit csinál
szűzen érintetlenül, és hagytam hagy jöjjön, aminek jönnie kell.
legyek tolvaj, aki áldozatra les legyek áldozat, akit lesnek
egy a lényeg hacsak percekre is de levetettem a szabályokat
életemben először bátran viselkedtem. ez a szabadság.
GEREVICH ANDRÁS
Gyerekkor, Baross utca
A liftaknában próbálom befogni
az elszökött nimfa papagájt, nem érem el,
ül a rácson, néz és csipog, pislog,
tollászkodik, hiába csalogatom kölessel.
Az ecetfán gerlepár kotlik,
de a szedett-vedett gallyfészekből
egy széllökés a tojásokat kisodorja,
szétloccsannak az aszfalton.
Galambok turbékolnak a lichthofban,
és a szűk, lebetonozott udvaron
kapirgálnak a házmester tyúkjai.
A szomszéd bérház tetején
egy rigó nászdalba kezd, és mint
Szent Kevin, kitárom a tenyeremet,
fészkeljen bele, legyen a karom merev,
mint a mestergerenda, fejem könnyű,
mint a szmog, a 9-es busz morajlása
ringasson, a szülészet nyitott ablakán
kiáradó sírás mossa tisztára fülemet,
faragott izmokkal márvány testem
tartson családi fészkében nemzedékeket,
mint Atlasz a timpanont a nyughatatlan,
dübörgő utca felett, ahol felnőttem –
itt bontogattam szárnyaimat, szavaimat.
AYHAN GÖKHAN
Jég
Hagytam, személyiség legmélyén
kössön meg családtól örökölt személyiség higanya,
csésze jégkorszakából teremtett cukorkontinens,
ha feltöröd, jéghegy és tojás éle, kiáll belőle mélység, kikel belőle édes,
ha személyiségem rétegét feltöröd, kiszivárog a méreg.
Hogy a szomorúság szégyenfogalom átrendeződése az életben,
mostanáig nem tudtam,
millió percig tartó lemezmozgást tapasztalsz objektíven,
millió másodpercig tartó menekülést, sovány mozgást tapasztalok kétségbeesetten,
mostanáig nem tudhattam,
nincs olyan, hogy szégyen,
ha arra, ami történik, egyszerűen nem léteznek megfelelő szavak,
egyelőre nem találták fel
az olvadás előtti megfogalmazást.
Személyiségem, mint éveken át a tengerből húzott, hízásra hajlamos horog:
zsírként rakódik rá tengeri állatvilág,
belakja és élősködik rajta minden, ami él,
tanúsít hízást dühkitörés, agresszió, hirtelen harag
személyiségem több éven keresztül felhúzott horgán és horga körül,
felszínt sért, tapogat dühkitörés, agresszió, hirtelen harag.
Elnyel megbolondult mély.
GALYAS ÉVA KLÁRA
Nejlonszatyor boldogság
Tegnap láttam a feleséged
botorkált a macskakövön
maga után húzva a gyereket
nevetséges nejlonszatyor boldogság
lenőtt haján világított a napfény,
sáros glóriát húzva feje fölé
szemünkben megannyi tér és torzult világ
Az elgurult áru, szerteszét szóródó
tükörben meztelen valónk
furcsa karok, széteső testek, kiszáradva a napon
szétfolyó boldogság a menny
apró fekete pöttyök a fehér papíron,
megcsúfolva a macskaköves teret
a szentségtelen glória ott ragyog a feje felett, mint a
töredezett húsba vájó körmök, melyek
újabb konyhákba vezetnek
ott a pamlag nem szeret, zöld bársony trehány
szemrehányás omlik a mindenség párnáira,
de ezt nem te választottad
gyöngyöző húsleves a konyhában,
egy szertartásos vasárnap a világunk.
szomorú asszony
te növesztheted bensődben
a kitakart világot.
sóhajod lehet egy könnyed, nyári szél
a barna testeken.
kisírt szemű asszony kék égbe öltözik,
nem várt fordulat lenne a teraszról lehányni.
gátlástalan hajbókolás,
az elhagyott züllött, meddő
jövevény vagy a saját földeden.
a befőző lekvár mögül is savanykás íz.
pata dobogás, Lucifer, a legyőzött fényes.
egyszerű, könnyed szerető,
szinte vétlen.
SZABÓ DÁRIÓ
Levél a levelekről
Nem tudok levelet írni. Ezért nézek annyi filmet. A filmekben olyan
jól hangzanak a sorok, hogy már eleve készek, nem akkor születnek.
Olyan jól áll nekik, ahogy a kamera rájuk tapad, és követi őket.
Sorról sorra egyenes vonalon halad, de a betűk mégis hullámoznak,
mintha bárki írná, mintha olvasni lenne érdemes. Az elköszönés a
legfontosabb, az aláírás jól hangzik, de nem számít. Míg a megszólítás
múlik el, mint az érintés, a boríték egy szemfedélnyi csók. Alóla
a halott hiányzik.
A filmekben a leveleket szép papírra írják, nem látszik a hajtogatás,
nyoma csak a képzeletben él – elsétál, mint aki feltámadt. Ha én írok
levelet, egyik betű halványabb, másik erősebb, ebből épül fel a szó;
a szavak közti űrt pedig nem kell külön megcsinálni – valahogy helyet
talál magának, ahogy testen a balzsam.
A filmekben mindig ideális körülmények között olvasnak levelet
a szereplők, csak utána zökken ki valami. Ha én olvasok levelet,
ez pont fordítva van. A boríték sarka izgalom, ha fennakad rajta
a perc, elvérzik menten.
Ma már a sorozatok mintha népszerűbbek lennének, mint a filmek.
És ma már a sorozatokban is vannak levelek bőven. És ezzel nem
tudok mit kezdeni; de nem is kell, mert a levelekben nincs helye
tanulságnak.
Régi leves
Nézd velem, hogy a kultúra
zacskós leves. Hogy belül ki-
zabáltuk, kívül mégsem bomlik le.
Nézd velem, hogy nem igényel
túl sok keverést. Hogy kóstolást
pláne nem: eszed vagy nem eszed!
Nézd velem, ahogy a fűszer a vízzel keveredik,
komótosan ismerkednek. Hogy van egy kanyargós
sáv, ami nem színeződik el teljesen. Hogy amikor
onnan kóstolsz, nem találsz semmi
újat.
Nézd velem, hogy nem csak a leves készül, de
a konyha is. Hogy az éhség egy szakácskönyv utolsó
lapjára rajzolt fenevad.
Nézd velem, gondolj
nélkülem a dinoszauruszokra a régi levesben,
többet fulladtak, mint amennyit
égtek.
Pécs, évszaktól függetlenül
Te azt mondtad, Pécs a te városod,
jó idegenvezetőnek mégsem tudnálak
elképzelni itt. A város belsejében az
utcák avantgárd verssorok klasszicista
épületárnyékokkal, te pedig innen
nézve, még ha tükének is vallod magad,
bezárt kocsmára emlékeztetsz a Szent
István tér lábánál.
Sok vers szól Pécsről és sok vers született
Pécsett – rókaként alszanak a tyúkok mellett.
A ciszterci köz mindig szeles, ott össze-
kuszálódom az utcával, ott a sok vers mintha
félrepakolna az út szélére, kissé szabálytalanul;
kompromisszumot akkor kötök a tájjal, amikor
tudatosul, hogy a széchenyis dzsámi ugyanolyan
árnyékot vet, mint a legtöbb lokálpatrióta, akik
nyelvükön és orrukban hordozzák a komlóillatot
az Ifjúság útjáról haza. Öncél
az ország szíve alatt.
