Előfizetés

József Attila születése napján

Vörös István Hartay Csaba Galyas Éva Klára Gerevich András Lencsés Károly Ayhan Gökhan Szabó Dárió
Publikálás dátuma
2021.04.11. 08:00

Fotó: ArtPanda / Shutterstock
Költészet napi összeállításunkban Ayhan Gökhan, Galyas Éva Klára, Gerevich András, Hartay Csaba, Lencsés Károly, Szabó Dárió és Vörös István verseit olvashatják.
VÖRÖS ISTVÁN Semmi sem annyi                                   Válasz Szabó Lőrincnek – vagy másnak? Hogy minden a pénz, nem hiszem, nem is igaz. Ha szeretsz, elveszted értékedet, mit a többieknek mutatsz. Mit számít, hogy a közgazdászok vagy a jog mennyi mindent ráfog, aki nem szeret, csak munkadarab, egy szám csupán, talán hasznos tapasztalat, rozsdafolt a vasgyár falán. Amíg a társadalomé vagy, belőled él. Semmit nem mondhatsz magadénak, fölösleges a szenvedély. Megalkuvás értéket adni a dolgoknak: semmi sem annyi, mint amennyiért eladják neked, a gazdaság számtanra fordítja az életed – de annak nem része a vágy. Félnek mindenkitől, aki önként ragyog. Kívánják így is a vállalati bulin, hogy az angyalok félretéve a gyanakvást, úgy tegyenek, mint ki nem tud mást, maradjon a női gyalázat örökre meg. Ez a törvénye a világnak? Ebben azért kételkedem. Százezer éve még nem volt pénz – volt szerelem. Persze ez is mesterséges ellentét alapvetően elvetem, de felhasználom, hogy megértsem, mi veszik el a szenvedélyben: az indulat hogyan vadul kis semmivé, ami fölött egy úr az úr, és régen nem mindenkié. Ki törvényt hoz, nem sejtheti, hogy a parancs, amit neki az elvei előírtak, rég elrohadt. Mint autó, hogyha leparkolja, bármikor vihesse pokolra, csak annyit ér neki a nő (s ha nő: a férj, a fiú, a vad szerető). A zsarnokság népünnepély. HARTAY CSABA Forgatási helyszín Kit érdekel az egyén, kit érdekelnek a háborgó reggelek. Könyv a kád szélén, út a folyón túlra. Kit érdekel a múlt. Miért van az, hogy akkor az idő is tágasabb volt, ott vagyok ma is. Mennyire nem múltak el azok az évek, ünnepek, vendégségek. Ahogy becsengettek, volt abban valami piros, valami hús. Hogy mindig húst ettünk, pörköltet, rántottát, és a konyak. Nem értettem, mit tudnak annyi konyakot inni, hol vannak ők. Hol vagyok én az alapállapotban, mert az alkohol mi helyett, az örömforrás mi helyett, miért nem lehetünk elégedettek, hogy csak ülnénk és néznénk előre mereven, mindig a boldogság. Haragszom a boldogságra, mennyi bánatot okozott már, hányok tőle. Csak boldog nem akarok lenni, utazni sem akarok, megérkezni igen. Jó lenne a végén valami okirat, hogy mire fel volt ez a boldogságvágy. Kit érdekel a tömeg, kit érdekelnek beomló esteledések. Könyv úszik a habfürdős kádvízben, kit érdekel a jövő. Miért van az, hogy a múlt olyan szűk és maradandó, ott haltok ma is. Mennyire elmúltak azok az ünnepek, mégis hallani a zenét. Ahogy kicsengettek, volt abban valami szétszéledés és hideg. Hogy mindig csak a boldogságban fürdés üres, koszcsíkos kádja. Nem értettem, mit tudnak annyit enni, hol vannak azok az ízek. Hol vagyok én az alapállapotban, mert a boldogtalanság mi helyett, nem akarok utazni, ha nem kínál megérkezést, ha nem várnak. Futás éji ligetben, miért nem érünk soha a körönd végére. Haragszom a lombkoronák részvétlen összezárására. Haragszom a boldogságra, mennyi vér tapad a boldogsághoz. Ünnepelni jöttem, de a forgatási helyszínen csak lengő ablakszárny. LENCSÉS KÁROLY sikátor            (bátorság, szabadság) már mindegy amerikában megvágtam magam az élménnyel. a bőröm alatt lüktető féreg ÉL, akár ilyen akár olyan nézőpontból tekintek rá. Él, mert megdobogtatja a szívemet, adrenalint és vért pumpál, az izmaim feszesek, mintha hirtelen trauma valami zavar állna be a gépezetbe összerándulok, mint kisegér a sarokban, ha belépek… úgy függnek a szobám falán az emlékek, akár a családi képek és Él, mert szinte felhasítja eremet, ha eszembe jut annyira visszahúz. a tehetetlenség erő. nyomaszt. olyan, mint a költöző madár lelke. csak el-el vissza-vissza megöleltem a bérház falát hogy beszívjam a beton és tégla vörös poremlékeit. mikor anyám diát vetített úgy ugrálnak elém hol tisztán hol le kell porolnom őket. egy biztos velem vannak. valahogy a sikátor levette vállamat sújtó terhet kiszívott a világomból minden sötét üzelmet, amit a múltban elkövettem egy kontinenssel távolabb. úgy mentem belé, mint krém a szájba és olvadtam eggyé a fal tövében álló szemetes konténerekkel. édesen. a falakon Z alakban felfutó tűzlétrákkal. savanyún. a vasajtóval, keserűn, ami az utcafront felőli kínai kifőzde hátsóajtaja lehetett. innen az ízek a sűlt hagyma szag az orromba maradt. hacsak percekre is, de voltam krém semleges íz a száj elnyelt. úgyhogy csak álltam ott vállamat a falnak vetve lábam hanyagul keresztbe, mint aki tudná, mit csinál szűzen érintetlenül, és hagytam hagy jöjjön, aminek jönnie kell. legyek tolvaj, aki áldozatra les legyek áldozat, akit lesnek egy a lényeg hacsak percekre is de levetettem a szabályokat életemben először bátran viselkedtem. ez a szabadság. GEREVICH ANDRÁS Gyerekkor, Baross utca A liftaknában próbálom befogni az elszökött nimfa papagájt, nem érem el, ül a rácson, néz és csipog, pislog, tollászkodik, hiába csalogatom kölessel. Az ecetfán gerlepár kotlik, de a szedett-vedett gallyfészekből egy széllökés a tojásokat kisodorja, szétloccsannak az aszfalton. Galambok turbékolnak a lichthofban, és a szűk, lebetonozott udvaron kapirgálnak a házmester tyúkjai. A szomszéd bérház tetején egy rigó nászdalba kezd, és mint Szent Kevin, kitárom a tenyeremet, fészkeljen bele, legyen a karom merev, mint a mestergerenda, fejem könnyű, mint a szmog, a 9-es busz morajlása ringasson, a szülészet nyitott ablakán kiáradó sírás mossa tisztára fülemet, faragott izmokkal márvány testem tartson családi fészkében nemzedékeket, mint Atlasz a timpanont a nyughatatlan, dübörgő utca felett, ahol felnőttem – itt bontogattam szárnyaimat, szavaimat. AYHAN GÖKHAN Jég Hagytam, személyiség legmélyén kössön meg családtól örökölt személyiség higanya, csésze jégkorszakából teremtett cukorkontinens, ha feltöröd, jéghegy és tojás éle, kiáll belőle mélység, kikel belőle édes, ha személyiségem rétegét feltöröd, kiszivárog a méreg. Hogy a szomorúság szégyenfogalom átrendeződése az életben, mostanáig nem tudtam, millió percig tartó lemezmozgást tapasztalsz objektíven, millió másodpercig tartó menekülést, sovány mozgást tapasztalok kétségbeesetten, mostanáig nem tudhattam, nincs olyan, hogy szégyen, ha arra, ami történik, egyszerűen nem léteznek megfelelő szavak, egyelőre nem találták fel az olvadás előtti megfogalmazást. Személyiségem, mint éveken át a tengerből húzott, hízásra hajlamos horog: zsírként rakódik rá tengeri állatvilág, belakja és élősködik rajta minden, ami él, tanúsít hízást dühkitörés, agresszió, hirtelen harag személyiségem több éven keresztül felhúzott horgán és horga körül, felszínt sért, tapogat dühkitörés, agresszió, hirtelen harag. Elnyel megbolondult mély. GALYAS ÉVA KLÁRA Nejlonszatyor boldogság Tegnap láttam a feleséged botorkált a macskakövön maga után húzva a gyereket nevetséges nejlonszatyor boldogság lenőtt haján világított a napfény, sáros glóriát húzva feje fölé szemünkben megannyi tér és torzult világ Az elgurult áru, szerteszét szóródó tükörben meztelen valónk furcsa karok, széteső testek, kiszáradva a napon szétfolyó boldogság a menny apró fekete pöttyök a fehér papíron, megcsúfolva a macskaköves teret a szentségtelen glória ott ragyog a feje felett, mint a töredezett húsba vájó körmök, melyek újabb konyhákba vezetnek ott a pamlag nem szeret, zöld bársony trehány szemrehányás omlik a mindenség párnáira, de ezt nem te választottad gyöngyöző húsleves a konyhában, egy szertartásos vasárnap a világunk. szomorú asszony te növesztheted bensődben a kitakart világot. sóhajod lehet egy könnyed, nyári szél a barna testeken. kisírt szemű asszony kék égbe öltözik, nem várt fordulat lenne a teraszról lehányni. gátlástalan hajbókolás, az elhagyott züllött, meddő jövevény vagy a saját földeden. a befőző lekvár mögül is savanykás íz. pata dobogás, Lucifer, a legyőzött fényes. egyszerű, könnyed szerető, szinte vétlen. SZABÓ DÁRIÓ Levél a levelekről Nem tudok levelet írni. Ezért nézek annyi filmet. A filmekben olyan jól hangzanak a sorok, hogy már eleve készek, nem akkor születnek. Olyan jól áll nekik, ahogy a kamera rájuk tapad, és követi őket. Sorról sorra egyenes vonalon halad, de a betűk mégis hullámoznak, mintha bárki írná, mintha olvasni lenne érdemes. Az elköszönés a legfontosabb, az aláírás jól hangzik, de nem számít. Míg a megszólítás múlik el, mint az érintés, a boríték egy szemfedélnyi csók. Alóla a halott hiányzik. A filmekben a leveleket szép papírra írják, nem látszik a hajtogatás, nyoma csak a képzeletben él – elsétál, mint aki feltámadt. Ha én írok levelet, egyik betű halványabb, másik erősebb, ebből épül fel a szó; a szavak közti űrt pedig nem kell külön megcsinálni – valahogy helyet talál magának, ahogy testen a balzsam. A filmekben mindig ideális körülmények között olvasnak levelet a szereplők, csak utána zökken ki valami. Ha én olvasok levelet, ez pont fordítva van. A boríték sarka izgalom, ha fennakad rajta a perc, elvérzik menten. Ma már a sorozatok mintha népszerűbbek lennének, mint a filmek. És ma már a sorozatokban is vannak levelek bőven. És ezzel nem tudok mit kezdeni; de nem is kell, mert a levelekben nincs helye tanulságnak. Régi leves Nézd velem, hogy a kultúra zacskós leves. Hogy belül ki- zabáltuk, kívül mégsem bomlik le. Nézd velem, hogy nem igényel túl sok keverést. Hogy kóstolást pláne nem: eszed vagy nem eszed! Nézd velem, ahogy a fűszer a vízzel keveredik, komótosan ismerkednek. Hogy van egy kanyargós sáv, ami nem színeződik el teljesen. Hogy amikor onnan kóstolsz, nem találsz semmi újat. Nézd velem, hogy nem csak a leves készül, de a konyha is. Hogy az éhség egy szakácskönyv utolsó lapjára rajzolt fenevad. Nézd velem, gondolj nélkülem a dinoszauruszokra a régi levesben, többet fulladtak, mint amennyit égtek. Pécs, évszaktól függetlenül Te azt mondtad, Pécs a te városod, jó idegenvezetőnek mégsem tudnálak elképzelni itt. A város belsejében az utcák avantgárd verssorok klasszicista épületárnyékokkal, te pedig innen nézve, még ha tükének is vallod magad, bezárt kocsmára emlékeztetsz a Szent István tér lábánál. Sok vers szól Pécsről és sok vers született Pécsett – rókaként alszanak a tyúkok mellett. A ciszterci köz mindig szeles, ott össze- kuszálódom az utcával, ott a sok vers mintha félrepakolna az út szélére, kissé szabálytalanul; kompromisszumot akkor kötök a tájjal, amikor tudatosul, hogy a széchenyis dzsámi ugyanolyan árnyékot vet, mint a legtöbb lokálpatrióta, akik nyelvükön és orrukban hordozzák a komlóillatot az Ifjúság útjáról haza. Öncél az ország szíve alatt.

A belegabalyodás művészete (Debreczeny György: Három menetben, kollázs nélkül)

horner
Publikálás dátuma
2021.04.10. 14:14

Fotó: Dokk - Irodalmi Kikötő / -
Ringbe hív – a borítókép és a cím szerint – tizenötödik kötetében Debreczeny György. Inkább baráti mérkőzésre, semmint kiütéses viadalra – lásd szintén a címet, ahol a talán középsúlyúbb kollázs mentességébe a K. O. letaglózó-földbe döngölő ereje is beleérthető. Ugyanakkor a küzdelem nem tét nélküli. A három részre, menetre osztott száz-egynéhány vers bökései­vel, szurkálásaival komoly technikai tudást oszt meg, táncos lépéseivel, játékos-ironikus alapállásával az állóképességet (a befogadó érzékenységét) is teszteli – és a tanulás mellett kondiban tartja az elmét. És hát becsúszik hol egy gyomros balhorog (valami kiemelkedik), hol egy állcsúcsra helyezett jobbegyenes (egy szelet ízletes hús) is. Keménynek hat, mégis, mintha csak simogatna – a nyelven túli valóság összecsapásaira, megpróbáltatásaira felkészítve. A Nyitott mondat olvasói számára nem ismeretlen Debreczeny György költészeti-nyelvi sokoldalúsága (verseivel, sajátos bagatelljeinek és félrehallás és -értéseinek sorozatával nemegyszer találkozhattak már oldalainkon), amiről ez a kötet is számot ad. Szójátékos, szóvicces, abszurd és szatirikus sorai az (ön)iróniáért sem mennek a szomszédba, vagy ha igen, akkor csak egy másik költő, író (hódolat Proustnak; a való [hódolat Eliadénak]; talált versek; őrjegy a mindenséghez) alanyához (és állítmányához). S semmi önérdek-pehelysúly, mert a vihánc játéknak, amit például a félrebicsakló nyelv rímpárokba önt az egyes versekben (protézis-poézis; komikus-kozmikus; onanizált-moralizált), a közérdek-nehézsúly szabja a gravitációt, legyen szó akár a Kádár-rendszer politikájáról (miért nem lettem sakkvilágbajnok), szoborállításról és -döntésről (a szobor története), jelenkori politika közeli bulvár-„eseményről” („mégis kinek az / eldobott pelenkája / ez a kis ország?”); elesettségről (karácsonyi haiku, 2016; nyugdíjasok balladája); vak­ci­na­­hiányról (Még nincs – még ha az kanyaró elleni is…); szolidaritásról (valaki becsinált), mindennapi eseményekről (mandula), vagy én- és létversről (vajon én; a való). A kötött haikuelemeket is felbontó, kötelmeket újragondoló mégishaikuk tömör és színpadias – magamutogató – játékossága mellett a kötetnyi vers talán legjellemzőbb vonása éppen ez a poétikus magamutogatás: a nyelvi játék, a verscsinálmány „alkotásfolyamat közbeni” felkínálása: ami maga a vers, a mű. Ez az avantgárd gesztus-hagyomány a visszájáról is megmutatja a versöltözetet – lásson a varrás! –, a vers születését és architektúráját is a vers (esztétikailag releváns) részének, tárgyának, témájának tudja (vö. a közkeletű építészeti példával, de a kulturális kincsei-hozadéka és hatalmas könyvtárai révén is idevágó [a szerző könyvtáros] párizsi Pompidou-központ high-tech stílusával, mely „kifordított bundakesztyűként” a funkcionális csővezetékeket kívül, nem rejtetten, viseli magán). Rögtön ide sorolható a kötetnek keretet adó kezdő és záró vers is (el fogok kezdeni írni egy verset; a postást várom), melyek a költészet „gyártási folyamata” külső tényezőinek visszás aspektusait (irodalmi lapok, közösségimédia-jelenlét, költői hiúság, fontoskodás, versek mulandósága/hiábavalósága) jelenítik meg. De a mátrixba rendeződő, multiplikatív szómágia, mely az ismétlések, a variációk kijátszásából is nyeri varázsát (hősei szájába adja; a lila kabátos hölgy; a való; Még nincs; Csinos kis minták; szivarfüst-variációk), miközben újra- és újrarendezi ugyanazokat(?) a szavakat, létrehozva a verset, ezenközben a jelentések és az értelmezési lehetőségek instabilitására, változatosságára is felhívja a figyelmet, egyszersmind mindig túl is mutat a nyelvi valóságon, miközben azonnal vissza is vonja ennek a nemnyelvi létezésre tett állításnak a lehetőségét. Demonstráció gyanánt érdemes itt a való című vers első és utolsó, ötödik strófáját idézni: legyen bár isten vagy apró bogár időben való léte puszta tényéből fájdalom következik (…) legyen bár tény vagy apró isten fájdalma létéből a való következik az idő pusztasága A verskonstrukciók „folyamatábrájának” láttatása kapcsán persze a mcluhani szlogen-paradigma – „A médium maga az üzenet” – is eszünkbe juthat, ugyanakkor, nem kétségbe vonva ezt, egy „pluszontológia” is befolyása alatt tartja a Debreczeny-féle lírai beszédmódot, melynek ars poeticája leginkább a hősei szájába adja című költeményből hüvelyezhető: „a képalkotó tudat létrehozza / és felfogja a poézist / akarom mondani a protézist / mint az esztétika tárgyát / a szövőnő lepkeszárnyon / a helyzetbe belegabalyodik / és ez a belegabalyodás eredendően / magához a lényeghez // magukhoz a lényekhez tartozik”. Az értelmezések széles skáláját felkínáló vers sorai alapján sem lehet kétséges, hogy versolvasóként is érdemes belegabalyodni a „képzettársítások szövedékébe”, amiket a Debre­czeny-kötet játszi könnyedséget imitálva, bőkezűen tár elénk. (AJ Téka Kiadó, Szeged, 2020. 116 o.)

Fölfelé szökik és valóságot teremt (Schein Gáborral a rinocéroszról)

Csejtei Orsolya
Publikálás dátuma
2021.04.10. 12:12

Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
Mindennek az oka az orrszarvú. Legalábbis ez olvasható ki Schein Gábor frissen megjelent Ó, rinocérosz című verses regényéből, mely a képzeletet segítségül híva mutat kiutat a kényszerűségből. A szerzővel többek között arról beszélgettünk, mennyire felszabadító ereje van a gondolatnak, hogy Europét Zeusz nem bika, hanem egy rozmaringillatú afrikai rinocérosz képében rabolta el, hogy a káromkodás is lehet ima, s hogy a névadáshoz nem kell kétharmad.
Miért pont rinocérosz? Egyszer csak jött az ötlet. Annyi előzménye azért volt, hogy 2017-ben abból az alkalomból, hogy a római szenátus 2000 év után megkegyelmezett Ovidiusnak (még Augustus császár űzte el a városból – a szerk), megírtam az Ovidius szabad című verset. Kerestem valamit, egyfajta abszurd reményt, ami kapaszkodó lehet abban a kilátástalanságban, amit akkoriban éreztem. Ezt találtam: semmi sem tart örökké. Odaadtam Takács Zsuzsának, akivel rendszeresen meg szoktuk egymásnak mutatni a még nem publikált verseinket, és ő azt mondta, hogy érdekes lenne valamilyen ciklust írni köré. Sokat gondolkodtam rajta, mi legyen, de nem jutottam semmire. Aztán egyszer csak megjelent a képzeletemben a rinocé­roszbőrbe bújt Zeusz, és egyből tudtam, hogy ez az! Ez a starthelyzet, egy mai Átváltozások. De hogy miért pont rinocérosz, azt nem tudom. Hirtelen ott termett, és jelentések sokaságát hozta magával. A játék lehetőségét. Ahhoz képest most eléggé elszabadult a képzelete…  Már az alaptörténet rengeteg mindent hozott magával. Benne van Európa története, benne van a szöktetés, a szabadság, az ehhez kapcsolódó háború és béke kérdése. Az erőszak, a szerelem, a nő és a férfi, mindennek az elvesztése és valami távoli, isteni utáni vágy. Kimozdulás a megszokott nézőpontokból. Ahogy elkezdtem írni ezt az alternatív mítoszt, beszivárgott a történetbe sokféle nyelv, a tudományé, a politikáé, a szerelemé, a vallásé, de minden kimozdítva, humorosan. Az idő bizonytalansága. Már az első versbe, ami Zeuszról és Européról szól, belekerült például Szidón és 1975 – amikor a tüntető halászokba belelövetett a jordán kormány. Azt rögtön tudtam, nem az a célom, hogy kultúrtörténeti munkát írjak arról, hogyan bukkantak fel rinocéroszok az európai történelem során. Utánanéztem persze sok mindennek. Ismertem Dürer-metszetét, ami egy elképzelt rinocéroszt ábrázol, és így az emberi képzelet tükrévé vált, a művészi teremtés csodálatos megnyilvánulása lett. Rábukkantam Clarára, az európai történelem első állatcelebjére, akit egy holland hajóskapitány hozott be Európába a 18. században. Ezek nagyon érdekes szálak, de számomra fontosabb volt, hogy olyan történetek is előkerüljenek, amelyek nem kapcsolódnak közvetlenül a rinocéroszhoz. Amelyek távolabbra mutatnak. Így került bele a könyvbe például egy olyan vitának az anyaga, ami a Clara-sztorival nagyjából egy időben zajlott az első fekete költőnő körül, akiről csak a versei megjelenése és a sikerük után derült ki, hogy rabszolga. Ez elbizonytalanította a közvéleményt: lehetséges volna, hogy egy fekete nő, aki ráadásul rabszolga, jó verseket írjon? Még a Harvard egyetemre is felvételizett, ahol szintén felmerült egy természetjogi disputa arról, fel lehet-e venni fekete bőrű nőt az egyetemre. Ez a téma aztán hozott magával egy csomó olyan másikat, ami a mai napig velünk van. Például a Porgy és Bess operaházi bemutatóját, a zsidót, a cigányt mint a mindenkori magyar tükrét, a menekültek megjelenésére adott válaszokat. Ez egyébként már az alaptörténetben is benne volt, hiszen az is egy meneküléstörténet. A fülszöveg azt írja, hogy az Ó, rinocérosz egyfajta „ironikus enciklopédia, Ovidius, Rabelais és Karl Kraus találkozása a karneváli állatkertben.” Ovidiust értjük, Rabelais zabolázatlan, bumfordi Pantagrueljével is könnyű párhuzamot találni, de hogy jön a képbe Karl Kraus?  A fülszöveget ugyan nem én írtam, hanem a szerkesztő, de érvényesnek tekintem.Az elbeszélés alaptónusát mélyen meghatározza a szeretetteljes irónia, ami nem jobban tudó, nem felülről tekint rá a mára és az európai történelemre, hanem kétségekkel teli alternatív nézőpontokat választ hozzá. Azt, amit a rinocérosz megtestesít, megszólaltat, él és elszenved. Hangsúlyozom, hogy eredetileg ez egy afrikai rinocérosz, ami nagyon sok módon kapcsolódik ebben a könyvben Euró­pa jelenéhez és történetéhez. Akár magához az íráshoz is, a kobaltbányák megidézésével – a számítógép nem működne azok nélkül a kobaltbányák nélkül, ahol gyerekek dogoznak éhbérért. Nem tudnánk mi sem beszélgetni most egymással. Sokkal közelebbi kapcsolatot feltételez a bolygóval, az emberivel teljes mértékben egyenrangú állatival, vagy akár Afrikával, mint ahogy azt manapság gondoljuk. Ez a könyv másfajta Európa- és másfajta Magyarország-képet mutat, mint amit megszokhattunk. Más gondolkodásra késztet, de nem diktál semmit. Olvasót, írót egyaránt.  Miközben öröm volt írni, és remélem, olvasni is az, lehetőséget adott rá, hogy olyan személyes dolgaim is hangot kapjanak benne, amelyek másképpen nem kaphattak volna. Azt hiszem, a maga módján ez vallásos könyv is lett.   Előző verseskötete, az Üdvözlet a kontinens belsejéből egy nagyon zárt világból szólt, itt meg mintha kinyílna a világ…  Igaz, hogy az Üdvözlet… zárt világ volt, de már az is kijelölt egyfajta szökésvonalat, hiszen az egyik vers ott azt mondja, hogy „szökni innen csak fölfelé lehet”. Azt hiszem, hogy bizonyos értelemben fölfelé szökés a rinocérosz. Bár ide érkezik meg, egy olyan nehezen élhető Magyarországra, amit egyszerre sújt járvány és diktatúra, de mindez itt a képzelet megnyitásához vezet. A politika, a média, az iskola kényszeresen zárt világot teremt, az ismétlések világát. A rinocérosz valami másnak, idegennek a betörését jelenti, amiről kiderül, hogy amit idegennek vélünk, az a sajátunk. Felnyitja a világot. És ezt vadul, zabolátlanul, de racionálisan teszi. A zárt világokat készítő nyelvekkel szemben a gondolkodás ezzel a megnyílással kezdődhet el. Ehhez sok humorra van szükség. A humor annak a felismerését is jelenti, hogy szélesebb és szabadabb a világ, mint hisszük és mint ahogy el akarják hitetni velünk. Ez a felismerés, a képzelet, többek közt a nyelvi képzelet felszabadulása adhatja vissza nekünk ezt az országot. Vagy gyógyíthat bennünket mindaközben, amit átélünk.
A rinocérosz többféle szerepben jelenik meg a kötetben – íróként arról beszél, hogy fel kell számolni az emlékezetet, ami meg akar felelni az élet zökkenőmentes és személytelen folytathatóságának. Ezek Kertész Imre gondolatai, nemde?  Igen, amikor a rinocérosz mint prózaíró jelenik meg, az nagyon sokszor Kertész Imre jegyzeteit tartalmazza, olykor átfogalmazva. Viszont attól, hogy ezt ő mondja, és nem Kertész, a jelentése is némiképp megváltozik. A képzelet természetesen nincsen meg anélkül, ami volt, amire emlékezni tudunk. De ahhoz, hogy mint írás működni tudjon, először el kell merülnie az emlékeknek. Tulajdonképpen el kell felejtődnie a múltnak, hogy aztán ebből a felejtésből a képzelet segítségével újraalkotva elő tudjon jönni megint. Az újraalkotás, az áthangolás azért szükséges, mert így a múlt a visszatérésben új kapcsolatokat képes teremteni. Illetve lényegi vonásai kiemelődnek, a realitásból átkerül egy valódibb valóságba. A rinocéroszon keresztül, aki egyszerre mitikus lény, Zeusz, illetve az ősidőknek valami egészen valószerűtlen teremtménye, ugyanakkor kihalástól fenyegetett állat is, eljut az emberen túlihoz, hogy onnan kanyarodjon vissza mégis az emberibe. Ennek a játéknak részei a vendégszövegek is? Kertészen kívül vannak itt enciklopédiaszerű jegyzetek, politikai nyilatkozatok – az istenkereséssel kapcsolatban például egy olyan vers, amelyben ocsmány szavakkal illeti a bokorban kucorgó rinocérosz Jézust, hátha kihúzza végre a gyufát és reakció­ra készteti a teremtőt. Ez Petrire emlékeztet.  Igen, itt Petri gyerekkori történetének próbáltam hangot adni. Ebben a versben a káromkodás imádság. Ahogy a Petri-emlék is egy teljesen tiszta jelenet. Mivel nyelvileg nem maradt meg, csak a beszámoló róla, megpróbáltam újraalkotni. Túllendülni a tabukon és ott megtalálni a tiszta beszéd forrását. Néha pengeélen táncol. Például, amikor aktualitásokat ránt be a szövegbe. Ez is a játék része? Úgy beleírni egy versbe az operatív törzset, hogy az véletlenül se legyen buta kiszólás.  Persze, ez is nagyon fontos, hogy az aktualitás része legyen a játéknak. Attól, mert éppen szenvedünk tőle, még játékba vonható. Azt hiszem, a szenvedés játékba vonhatóságához a belépőt évekkel ezelőtt megváltottam. Sok idő kellett hozzá, hogy a betegség végül is egy teljes belső szabadságot eredményezzen bennem. Ez is átváltozás? Ovidiusi? A gyógyulás.  Nem egyszerűen a gyógyulás. Inkább az a belső átalakulás, felszabadulás, ami a betegséggel járt. Nem a puszta túlélés, sokkal inkább annak a tágasságnak a megtapasztalása, amit az jelent, hogy betegen rá kell hagyatkoznunk mások segítségére és valami olyasmire, ami túl van rajtunk. A ráhagyatkozás bizalmat jelent. Miközben a legelemibb, a legmateriálisabb módon van szó az életünkről. A háláról is beszélek. A sajtó, a politika elve kész kategóriákat használ, és a legkegyetlenebb módon behelyez mindent ezekbe a kategóriákba. Csonkít, torzít, megbélyegez és szűkösséget teremt. Azt akarja elhitetni velünk, hogy faltól falig ennyi a világunk, de ez nem így van. Az előző regényem, a Megleszünk itt még a fogság könyve, aminek a vége ugyan keresi a remény lehetőségét, de az még nem felszabadult remény. A Megleszünk itt érvényes elbeszélése a mai Magyarországnak. A rinocérosz meghaladja azt, ami van. Jótékony vihart kavar, és felnyitja a valóságot. Úgy, hogy abban bárki részesülhet, bárki élvezetét lelheti benne. Képesek vagyunk felszabadítani a nyelvünket, a képzeletünket, mindent, ami bennünk van. A rinocérosz a folyamatos átváltozás hőse. Az, amit valóságnak nevezünk, sokkal tágasabb annál, mint amit elsőre a valóságról gondolunk. Valóság az is, amit elképzelünk. Valóság az is, amit egy állat vagy egy növény érzékel a világból. Ennek mi az emberi pszichénkkel és szemünkkel csak egy nagyon-nagyon szűk töredékét érzékeljük és éljük meg. Megszokott nézőpontjaink kimozdításával, a társadalom állandósul kódjainak játékba vonásával kiderülhet, hogy sokkal tágasabb a világ. Igen, a képzeletünk is a valósághoz tartozik. Az első jelentős hazai enciklopédista Apáczai Csere János volt. Nagyon érdekes, amikor Apáczai elgondolkodik azon, felvegye-e az enciklopédiájába a sárkány szót. Azon dolgok közé, amelyek biztosan léteznek, a valóság alkotóelemei. Mennyivel valószínűtlenebb a sárkány létezése, mint a rinocéroszé, amiről Dürer csak hallott, amikor lerajzolta? Apáczai leírja, hogy sárkányok valószínűleg nem léteznek, mégis felveszi az enciklopédiába. Miért? Azt hiszem, megsejti, hogy ha ő az egész valóságot akarja enciklopédikusan leltárba venni, akkor azt is muszáj belevennie, ami a hétköznapi érzékelésünkön túlmutat, de amit az elbeszéléseink valósággá tesznek. Egykor ilyen dolog volt az ember számára a repülés. Először képzelődni kellett róla, történeteket mesélni, hogy aztán valamikor megvalósuljon. +1 kérdés  Az egyik vers egy örökbe fogadható rinocérosznak keres nevet, szavazásra buzdít. Eldőlt, hogy a vers valóságában hogy hívják: Antoine, Desirée, Csülök vagy Fülig Jimmy?  Igen, ez a szavazás már eldőlt. Akkor, amikor Orbán Viktor örökbe fogadott egy indiai orrszarvút, a nyíregyházi állatkert lakóját. A név kiválasztását „az emberekre” bízta. Közösségi oldalán Cseh Tamástól és Rejtő Jenőtől vett neveket javasolt neki. „Az emberek” döntöttek, kétharmad nélkül. Csülök lett az indiai orrszarvú neve.