versek;Magyar Költészet Napja;A költészet napja;

2021-04-11 08:00:00

József Attila születése napján

Költészet napi összeállításunkban Ayhan Gökhan, Galyas Éva Klára, Gerevich András, Hartay Csaba, Lencsés Károly, Szabó Dárió és Vörös István verseit olvashatják.

VÖRÖS ISTVÁN

Semmi sem annyi 

                                 Válasz Szabó Lőrincnek – vagy másnak?

Hogy minden a pénz, nem hiszem,

nem is igaz.

Ha szeretsz, elveszted értékedet,

mit a többieknek mutatsz.

Mit számít, hogy a közgazdászok

vagy a jog mennyi mindent ráfog,

aki nem szeret, csak munkadarab,

egy szám csupán,

talán hasznos tapasztalat,

rozsdafolt a vasgyár falán.

Amíg a társadalomé vagy,

belőled él.

Semmit nem mondhatsz magadénak,

fölösleges a szenvedély.

Megalkuvás értéket adni

a dolgoknak: semmi sem annyi,

mint amennyiért eladják neked,

a gazdaság

számtanra fordítja az életed –

de annak nem része a vágy.

Félnek mindenkitől, aki

önként ragyog.

Kívánják így is a vállalati

bulin, hogy az angyalok

félretéve a gyanakvást,

úgy tegyenek, mint ki nem tud mást,

maradjon a női gyalázat

örökre meg.

Ez a törvénye a világnak?

Ebben azért kételkedem.

Százezer éve még nem volt pénz –

volt szerelem.

Persze ez is mesterséges ellentét

alapvetően elvetem,

de felhasználom, hogy megértsem,

mi veszik el a szenvedélyben:

az indulat hogyan vadul

kis semmivé,

ami fölött egy úr az úr,

és régen nem mindenkié.

Ki törvényt hoz, nem sejtheti,

hogy a parancs,

amit neki az elvei

előírtak, rég elrohadt.

Mint autó, hogyha leparkolja,

bármikor vihesse pokolra,

csak annyit ér neki a nő

(s ha nő: a férj,

a fiú, a vad szerető).

A zsarnokság népünnepély.

HARTAY CSABA

Forgatási helyszín

Kit érdekel az egyén, kit érdekelnek a háborgó reggelek.

Könyv a kád szélén, út a folyón túlra. Kit érdekel a múlt.

Miért van az, hogy akkor az idő is tágasabb volt, ott vagyok ma is.

Mennyire nem múltak el azok az évek, ünnepek, vendégségek.

Ahogy becsengettek, volt abban valami piros, valami hús.

Hogy mindig húst ettünk, pörköltet, rántottát, és a konyak.

Nem értettem, mit tudnak annyi konyakot inni, hol vannak ők.

Hol vagyok én az alapállapotban, mert az alkohol mi helyett,

az örömforrás mi helyett, miért nem lehetünk elégedettek,

hogy csak ülnénk és néznénk előre mereven, mindig a boldogság.

Haragszom a boldogságra, mennyi bánatot okozott már, hányok tőle.

Csak boldog nem akarok lenni, utazni sem akarok, megérkezni igen.

Jó lenne a végén valami okirat, hogy mire fel volt ez a boldogságvágy.

Kit érdekel a tömeg, kit érdekelnek beomló esteledések.

Könyv úszik a habfürdős kádvízben, kit érdekel a jövő.

Miért van az, hogy a múlt olyan szűk és maradandó, ott haltok ma is.

Mennyire elmúltak azok az ünnepek, mégis hallani a zenét.

Ahogy kicsengettek, volt abban valami szétszéledés és hideg.

Hogy mindig csak a boldogságban fürdés üres, koszcsíkos kádja.

Nem értettem, mit tudnak annyit enni, hol vannak azok az ízek.

Hol vagyok én az alapállapotban, mert a boldogtalanság mi helyett,

nem akarok utazni, ha nem kínál megérkezést, ha nem várnak.

Futás éji ligetben, miért nem érünk soha a körönd végére.

Haragszom a lombkoronák részvétlen összezárására.

Haragszom a boldogságra, mennyi vér tapad a boldogsághoz.

Ünnepelni jöttem, de a forgatási helyszínen csak lengő ablakszárny.

LENCSÉS KÁROLY

sikátor

           (bátorság, szabadság)

már mindegy amerikában

megvágtam magam az élménnyel. a bőröm alatt lüktető féreg ÉL,

akár ilyen akár olyan nézőpontból tekintek rá.

Él, mert megdobogtatja a szívemet, adrenalint és

vért pumpál, az izmaim feszesek, mintha hirtelen

trauma valami zavar állna be a gépezetbe

összerándulok, mint kisegér a sarokban, ha belépek…

úgy függnek a szobám falán az emlékek, akár a családi képek

és Él, mert szinte felhasítja eremet, ha eszembe jut

annyira visszahúz. a tehetetlenség erő. nyomaszt.

olyan, mint a költöző madár lelke. csak el-el vissza-vissza

megöleltem a bérház falát hogy beszívjam

a beton és tégla vörös poremlékeit. mikor anyám

diát vetített úgy ugrálnak elém hol tisztán hol

le kell porolnom őket. egy biztos velem vannak.

valahogy a sikátor levette vállamat sújtó terhet

kiszívott a világomból minden sötét üzelmet,

amit a múltban elkövettem egy kontinenssel távolabb.

úgy mentem belé, mint krém a szájba és olvadtam

eggyé a fal tövében álló szemetes konténerekkel. édesen.

a falakon Z alakban felfutó tűzlétrákkal. savanyún. a vasajtóval,

keserűn, ami az utcafront felőli kínai kifőzde hátsóajtaja lehetett.

innen az ízek a sűlt hagyma szag az orromba maradt.

hacsak percekre is, de voltam krém semleges íz a száj elnyelt.

úgyhogy csak álltam ott vállamat a falnak vetve

lábam hanyagul keresztbe, mint aki tudná, mit csinál

szűzen érintetlenül, és hagytam hagy jöjjön, aminek jönnie kell.

legyek tolvaj, aki áldozatra les legyek áldozat, akit lesnek

egy a lényeg hacsak percekre is de levetettem a szabályokat

életemben először bátran viselkedtem. ez a szabadság.

GEREVICH ANDRÁS

Gyerekkor, Baross utca

A liftaknában próbálom befogni

az elszökött nimfa papagájt, nem érem el,

ül a rácson, néz és csipog, pislog,

tollászkodik, hiába csalogatom kölessel.

Az ecetfán gerlepár kotlik,

de a szedett-vedett gallyfészekből

egy széllökés a tojásokat kisodorja,

szétloccsannak az aszfalton.

Galambok turbékolnak a lichthofban,

és a szűk, lebetonozott udvaron

kapirgálnak a házmester tyúkjai.

A szomszéd bérház tetején

egy rigó nászdalba kezd, és mint

Szent Kevin, kitárom a tenyeremet,

fészkeljen bele, legyen a karom merev,

mint a mestergerenda, fejem könnyű,

mint a szmog, a 9-es busz morajlása

ringasson, a szülészet nyitott ablakán

kiáradó sírás mossa tisztára fülemet,

faragott izmokkal márvány testem

tartson családi fészkében nemzedékeket,

mint Atlasz a timpanont a nyughatatlan,

dübörgő utca felett, ahol felnőttem –

itt bontogattam szárnyaimat, szavaimat.

AYHAN GÖKHAN

Jég

Hagytam, személyiség legmélyén

kössön meg családtól örökölt személyiség higanya,

csésze jégkorszakából teremtett cukorkontinens,

ha feltöröd, jéghegy és tojás éle, kiáll belőle mélység, kikel belőle édes,

ha személyiségem rétegét feltöröd, kiszivárog a méreg.

Hogy a szomorúság szégyenfogalom átrendeződése az életben,

mostanáig nem tudtam,

millió percig tartó lemezmozgást tapasztalsz objektíven,

millió másodpercig tartó menekülést, sovány mozgást tapasztalok kétségbeesetten,

mostanáig nem tudhattam,

nincs olyan, hogy szégyen,

ha arra, ami történik, egyszerűen nem léteznek megfelelő szavak,

egyelőre nem találták fel

az olvadás előtti megfogalmazást.

Személyiségem, mint éveken át a tengerből húzott, hízásra hajlamos horog:

zsírként rakódik rá tengeri állatvilág,

belakja és élősködik rajta minden, ami él,

tanúsít hízást dühkitörés, agresszió, hirtelen harag

személyiségem több éven keresztül felhúzott horgán és horga körül,

felszínt sért, tapogat dühkitörés, agresszió, hirtelen harag.

Elnyel megbolondult mély.

GALYAS ÉVA KLÁRA

Nejlonszatyor boldogság

Tegnap láttam a feleséged

botorkált a macskakövön

maga után húzva a gyereket

nevetséges nejlonszatyor boldogság

lenőtt haján világított a napfény,

sáros glóriát húzva feje fölé

szemünkben megannyi tér és torzult világ

Az elgurult áru, szerteszét szóródó

tükörben meztelen valónk

furcsa karok, széteső testek, kiszáradva a napon

szétfolyó boldogság a menny

apró fekete pöttyök a fehér papíron,

megcsúfolva a macskaköves teret

a szentségtelen glória ott ragyog a feje felett, mint a

töredezett húsba vájó körmök, melyek

újabb konyhákba vezetnek

ott a pamlag nem szeret, zöld bársony trehány

szemrehányás omlik a mindenség párnáira,

de ezt nem te választottad

gyöngyöző húsleves a konyhában,

egy szertartásos vasárnap a világunk.

szomorú asszony

te növesztheted bensődben

a kitakart világot.

sóhajod lehet egy könnyed, nyári szél

a barna testeken.

kisírt szemű asszony kék égbe öltözik,

nem várt fordulat lenne a teraszról lehányni.

gátlástalan hajbókolás,

az elhagyott züllött, meddő

jövevény vagy a saját földeden.

a befőző lekvár mögül is savanykás íz.

pata dobogás, Lucifer, a legyőzött fényes.

egyszerű, könnyed szerető,

szinte vétlen.

SZABÓ DÁRIÓ

Levél a levelekről

Nem tudok levelet írni. Ezért nézek annyi filmet. A filmekben olyan

jól hangzanak a sorok, hogy már eleve készek, nem akkor születnek.

Olyan jól áll nekik, ahogy a kamera rájuk tapad, és követi őket.

Sorról sorra egyenes vonalon halad, de a betűk mégis hullámoznak,

mintha bárki írná, mintha olvasni lenne érdemes. Az elköszönés a

legfontosabb, az aláírás jól hangzik, de nem számít. Míg a megszólítás

múlik el, mint az érintés, a boríték egy szemfedélnyi csók. Alóla

a halott hiányzik.

A filmekben a leveleket szép papírra írják, nem látszik a hajtogatás,

nyoma csak a képzeletben él – elsétál, mint aki feltámadt. Ha én írok

levelet, egyik betű halványabb, másik erősebb, ebből épül fel a szó;

a szavak közti űrt pedig nem kell külön megcsinálni – valahogy helyet

talál magának, ahogy testen a balzsam.

A filmekben mindig ideális körülmények között olvasnak levelet

a szereplők, csak utána zökken ki valami. Ha én olvasok levelet,

ez pont fordítva van. A boríték sarka izgalom, ha fennakad rajta

a perc, elvérzik menten.

Ma már a sorozatok mintha népszerűbbek lennének, mint a filmek.

És ma már a sorozatokban is vannak levelek bőven. És ezzel nem

tudok mit kezdeni; de nem is kell, mert a levelekben nincs helye

tanulságnak.

Régi leves

Nézd velem, hogy a kultúra

zacskós leves. Hogy belül ki-

zabáltuk, kívül mégsem bomlik le.

Nézd velem, hogy nem igényel

túl sok keverést. Hogy kóstolást

pláne nem: eszed vagy nem eszed!

Nézd velem, ahogy a fűszer a vízzel keveredik,

komótosan ismerkednek. Hogy van egy kanyargós

sáv, ami nem színeződik el teljesen. Hogy amikor

onnan kóstolsz, nem találsz semmi

újat.

Nézd velem, hogy nem csak a leves készül, de

a konyha is. Hogy az éhség egy szakácskönyv utolsó

lapjára rajzolt fenevad.

Nézd velem, gondolj

nélkülem a dinoszauruszokra a régi levesben,

többet fulladtak, mint amennyit

égtek.

Pécs, évszaktól függetlenül

Te azt mondtad, Pécs a te városod,

jó idegenvezetőnek mégsem tudnálak

elképzelni itt. A város belsejében az

utcák avantgárd verssorok klasszicista

épületárnyékokkal, te pedig innen

nézve, még ha tükének is vallod magad,

bezárt kocsmára emlékeztetsz a Szent

István tér lábánál.

Sok vers szól Pécsről és sok vers született

Pécsett – rókaként alszanak a tyúkok mellett.

A ciszterci köz mindig szeles, ott össze-

kuszálódom az utcával, ott a sok vers mintha

félrepakolna az út szélére, kissé szabálytalanul;

kompromisszumot akkor kötök a tájjal, amikor

tudatosul, hogy a széchenyis dzsámi ugyanolyan

árnyékot vet, mint a legtöbb lokálpatrióta, akik

nyelvükön és orrukban hordozzák a komlóillatot

az Ifjúság útjáról haza. Öncél

az ország szíve alatt.