A belegabalyodás művészete (Debreczeny György: Három menetben, kollázs nélkül)

Ringbe hív – a borítókép és a cím szerint – tizenötödik kötetében Debreczeny György. Inkább baráti mérkőzésre, semmint kiütéses viadalra – lásd szintén a címet, ahol a talán középsúlyúbb kollázs mentességébe a K. O. letaglózó-földbe döngölő ereje is beleérthető. Ugyanakkor a küzdelem nem tét nélküli. A három részre, menetre osztott száz-egynéhány vers bökéseivel, szurkálásaival komoly technikai tudást oszt meg, táncos lépéseivel, játékos-ironikus alapállásával az állóképességet (a befogadó érzékenységét) is teszteli – és a tanulás mellett kondiban tartja az elmét. És hát becsúszik hol egy gyomros balhorog (valami kiemelkedik), hol egy állcsúcsra helyezett jobbegyenes (egy szelet ízletes hús) is. Keménynek hat, mégis, mintha csak simogatna – a nyelven túli valóság összecsapásaira, megpróbáltatásaira felkészítve.

A Nyitott mondat olvasói számára nem ismeretlen Debreczeny György költészeti-nyelvi sokoldalúsága (verseivel, sajátos bagatelljeinek és félrehallás és -értéseinek sorozatával nemegyszer találkozhattak már oldalainkon), amiről ez a kötet is számot ad. Szójátékos, szóvicces, abszurd és szatirikus sorai az (ön)iróniáért sem mennek a szomszédba, vagy ha igen, akkor csak egy másik költő, író (hódolat Proustnak; a való [hódolat Eliadénak]; talált versek; őrjegy a mindenséghez) alanyához (és állítmányához). S semmi önérdek-pehelysúly, mert a vihánc játéknak, amit például a félrebicsakló nyelv rímpárokba önt az egyes versekben (protézis-poézis; komikus-kozmikus; onanizált-moralizált), a közérdek-nehézsúly szabja a gravitációt, legyen szó akár a Kádár-rendszer politikájáról (miért nem lettem sakkvilágbajnok), szoborállításról és -döntésről (a szobor története), jelenkori politika közeli bulvár-„eseményről” („mégis kinek az / eldobott pelenkája / ez a kis ország?”); elesettségről (karácsonyi haiku, 2016; nyugdíjasok balladája); vakcinahiányról (Még nincs – még ha az kanyaró elleni is…); szolidaritásról (valaki becsinált), mindennapi eseményekről (mandula), vagy én- és létversről (vajon én; a való).

A kötött haikuelemeket is felbontó, kötelmeket újragondoló mégishaikuk tömör és színpadias – magamutogató – játékossága mellett a kötetnyi vers talán legjellemzőbb vonása éppen ez a poétikus magamutogatás: a nyelvi játék, a verscsinálmány „alkotásfolyamat közbeni” felkínálása: ami maga a vers, a mű. Ez az avantgárd gesztus-hagyomány a visszájáról is megmutatja a versöltözetet – lásson a varrás! –, a vers születését és architektúráját is a vers (esztétikailag releváns) részének, tárgyának, témájának tudja (vö. a közkeletű építészeti példával, de a kulturális kincsei-hozadéka és hatalmas könyvtárai révén is idevágó [a szerző könyvtáros] párizsi Pompidou-központ high-tech stílusával, mely „kifordított bundakesztyűként” a funkcionális csővezetékeket kívül, nem rejtetten, viseli magán). Rögtön ide sorolható a kötetnek keretet adó kezdő és záró vers is (el fogok kezdeni írni egy verset; a postást várom), melyek a költészet „gyártási folyamata” külső tényezőinek visszás aspektusait (irodalmi lapok, közösségimédia-jelenlét, költői hiúság, fontoskodás, versek mulandósága/hiábavalósága) jelenítik meg. De a mátrixba rendeződő, multiplikatív szómágia, mely az ismétlések, a variációk kijátszásából is nyeri varázsát (hősei szájába adja; a lila kabátos hölgy; a való; Még nincs; Csinos kis minták; szivarfüst-variációk), miközben újra- és újrarendezi ugyanazokat(?) a szavakat, létrehozva a verset, ezenközben a jelentések és az értelmezési lehetőségek instabilitására, változatosságára is felhívja a figyelmet, egyszersmind mindig túl is mutat a nyelvi valóságon, miközben azonnal vissza is vonja ennek a nemnyelvi létezésre tett állításnak a lehetőségét. Demonstráció gyanánt érdemes itt a való című vers első és utolsó, ötödik strófáját idézni:

legyen bár isten

vagy apró bogár

időben való léte

puszta tényéből

fájdalom következik

(…)

legyen bár tény

vagy apró isten

fájdalma létéből

a való következik

az idő pusztasága

A verskonstrukciók „folyamatábrájának” láttatása kapcsán persze a mcluhani szlogen-paradigma – „A médium maga az üzenet” – is eszünkbe juthat, ugyanakkor, nem kétségbe vonva ezt, egy „pluszontológia” is befolyása alatt tartja a Debreczeny-féle lírai beszédmódot, melynek ars poeticája leginkább a hősei szájába adja című költeményből hüvelyezhető: „a képalkotó tudat létrehozza / és felfogja a poézist / akarom mondani a protézist / mint az esztétika tárgyát / a szövőnő lepkeszárnyon / a helyzetbe belegabalyodik / és ez a belegabalyodás eredendően / magához a lényeghez // magukhoz a lényekhez tartozik”.

Az értelmezések széles skáláját felkínáló vers sorai alapján sem lehet kétséges, hogy versolvasóként is érdemes belegabalyodni a „képzettársítások szövedékébe”, amiket a Debreczeny-kötet játszi könnyedséget imitálva, bőkezűen tár elénk.

(AJ Téka Kiadó, Szeged, 2020. 116 o.)