A szellem szabadsága – Cziffra György újrafelfedezése

A járványhelyzet ismét közbeszólt: a Cziffra Fesztivál ma esti online koncertje, amelyen a fő szervező, Balázs János és Lajkó Félix improvizációit hallhattuk volna, új, egyelőre ismeretlen időpontot kapott.

Peter Williams angol zenetudós, Bach orgonazenéjének nagy szakértője egy (a Régizene 2 című kötetben magyarul is olvasható) esszéjében arról értekezik, hogy a híres d-moll toccata és fúga vagy nem a nagy zeneszerző műve, vagy eredetileg hegedűre készült. A részletektől tekintsünk most el, mindenesetre a szerző egy kicsit kételkedik elméletének egyik pontjában: ki más, ha nem Bach lehet a nagy hatású mű szerzője, kérdezi ő maga is. Ha meghallgatjuk, ahogy Cziffra György zongorán játssza az ellentmondásos kompozíciót – minden mű, amiről most szó lesz, megtalálható az ő előadásában a neten –, azt kell gondolnunk: ezt így csak egy nagy komponista elméje tudhatta összehozni.

Cziffra azzal, hogy az orgonához viszonyítva „kis” zongorán képes a nagy testvér illúzióját kelteni – nem a hangerőt értve ez alatt –, hanem sokkal inkább azt, szinte ugyanolyan gazdag skálán meg tudja mutatni a volumen béli különbségeket. Zongoráján a pianók és a forték váltakoztatásával, a hangszínek gazdagságának felmutatásával, a tagolásokkal, az összefüggések megmutatásával szinte proklamálja: ez csak a híres orgonista és zeneszerző alkotása lehet.

Cziffra György nem sok Bachot játszott, nincs számottevő Mozart- és Beethoven-felvétele sem, ezeket a szerzőket talán éppen azért nem játszotta, mert pianista fejlődéséből pont az a szakasz hiányzik, amikor rendes, formális képzés keretében őket is alaposan tanulmányoznia kellett volna. Ugyanakkor nem mondható, hogy ne tudná, hogyan kell közelítenie hozzájuk, nem csalódik, aki a Mozart a-moll zongoraszonátát, amelynek felvétele 1956-ból származik, meghallgatja. Cziffra egyéni módon érzi – máshol sehol nemigen hallható így – a kezdő motívum indulós karakterét, szépen formálja a lassú tételt, mint ahogy kivételesen elmélyülten adja vissza Beethoven Apassionátája második tételének sötét, borongós világát.

Játékából hiányoznak a sok pályatárásra jellemző, sokszor inkább idegesítő agogikai (gyorsítás-lassítás) és mikrodinamikai játékok. Cziffra tud egy-egy tétel egészét áttekintve annak fő tartalmára koncentrálni, minden hangot annak szolgálatába állítani, persze ami a lényeg, amit ott észrevesz, képes a hallgatónak megmutatni, miközben nem tolakszik az előtérbe. Ezek a zongorista erények mutatkoznak meg akkor is, amikor a francia barokk csembalisták műveihez nyúl. Az olyan remekmívű kis karakterdarabokban, mint Couperin Barricades mystérieuses-ja (Titokzatos abroncsszoknyák, netán szemöldökök), Rameau L'Egyptienne-je, ott érezzük a szerzők vágyainak dallamokban, harmóniákban manifesztálódott feszítő erejét.

A csodagyerekként indult Cziffra korán, kilencéves korában bekerült a Zeneakadémiára, hogy itt azután miért nem találta meg helyét, ma már nehezen kideríthető, sajnos önéletírásában (Ágyúk és virágok) sem igyekszik igazán megvilágítani az okokat. Sok mindent lehet sejteni a háttérben, talán a legfontosabb, hogy nem került egy olyan mentor kezébe, aki gondosan alakítani tudta volna a kamaszodó zongorista tudását, egyben személyiségét is.

Egy időre egy azután galeriféleség tagja is lett – erről maga számol be –, végül nagyon hosszú időt, 16 évet töltött – leszámítva a háborús éveket, és a disszidálási kísérletért kapott 3 év munkatábort – kávéházi zongorázással, a klasszikus zenélési ideáloktól messzire távolodva. Csak 1954-ben, 33 évesen került ismét a komoly zongorázás közelébe, amikor elképesztő tudásával, pianista erényeivel ismét felkeltette több szakértő érdeklődését, akik meghallgatták őt a gyakorlatilag kocsmáknak nevezhető helyeken. Ekkor már ő maga is rájöhetett, mennyivel többre predesztinálja a tehetsége, és ami a fő: megértette, sokat kell tennie még annak teljes kibontakoztatásáért.

Ferenczy György nyomására és irányításával – ismét a Zeneakadémián – 2-3 évig rendszeres tanulásba, és nagyon alapos, napi nyolc-tíz órás gyakorlásokba kezdett. Ferenczy azt is hathatósan segítette, hogy a zenei élet korifeusai megismerjék a kivételes zongoristát, bár közülük többen nem voltak igazán megelégedve vele, sőt kifejezetten ellenségesen bántak vele. Érdemes e tárgyban elolvasni Ferenczi Miklós – Ferenczy fia egy hónapja megjelent cikkét a Prae című lapban, amelyben apja szerepét Cziffra életében megvilágítja. (Sajnos a rosszakarókat név nélkül említi, így – eme, ismerjük be, kényes tárgyban – forrásként az írás nem használható.)

Mindenesetre Cziffra miután valódi zongoraművészi karrierje beindulni látszott, ismét csak megpróbálkozott a disszidálással – ma már úgy mondjuk, emigrálással – 1956 zavaros napjaiban, ezúttal sikerrel. Innentől kezdve valódi nagy világkarriert futott be, de leginkább félelmetes, valóban mindmáig csodálatot keltő technikájú virtuózként szerették emlegetni. Nem mintha műsorán nem szerepeltek volna akár Scarlatti vagy az említett francia barokk szerzők művei, de például Liszt vagy a saját improvizatív tűzijátékai valóban elképesztő tempókat és hangözönöket felmutatva szólaltak meg keze alatt, miközben a bennük rejlő valódi finomságokra, szépségekre is fény derült.

Azért jegyezzük meg: már akkor is csodálatos zongoristák tucatjai szerepeltek a hangversenytermekben és az egyre szaporodó lemezfelvételeken, így nem kárhoztatható, hogy őt abba a szerepbe – mondhatni – skatulyázta be a zenei ipar és sajtó, amelyben tényleg egyedülálló volt: a felülmúlhatatlan virtuózéba. De ezzel kapcsolatban érdemes egy Kocsis Zoltán-írásból idéznünk – innen származik írásunk címe is –, amely a Holmiban 1997-ben jelent meg: „Mert – és ez a lényeg lényege – Cziffra olvasatai alapállás ide, virtuozitás oda, teljes mértékben megfelelnek a felállítható legmagasabb követelményeknek, vagyis a művek szellemiségének”.

Természetesnek vehető, hogy a kiváló zongoristák tengerében a XXI. században Cziffrát szinte újra fel kellett fedezni, ebben elévülhetetlenek Balázs János zongoraművész érdemei. Működése e tárgyban intő jel a napokban a Kocsis-hagyatékkal kapcsolatban napvilágot látott hírekkel kapcsolatban is. Valakinek személyesen fontosnak kell éreznie az ő szintén sok tekintetben példátlan művészi örökségének ápolását, a nemzeti értékekre oly büszke jelenlegi kormány Esterházy Péteré után immár az elmúlt évtizedek másik nagy magyar művésze emlékének megtartását tartja kevésbé fontosnak, mint mondjuk egy vadászati világkiállításra belépést kínáló, koncepciójában, és majdani megvalósulásában is borzalmas agancskapu felépítését. De sebaj, ők már a csillagkapun bejutottak – a halhatatlanok közé.

Infó:

Freund Tamás április 12-ére meghirdetett előadása is elmarad a Cziffra Fesztivál keretében, ám ugyanazon a napon megtartják Tompos Kátya és Balázs János online estjét. A koncert élőben, díjtalanul megtekinthető a cziffrafesztival.hu/kozvetitesek oldalon, a Cziffra György Fesztivál Facebook-csatornáján és a Filharmónia web- és Facebook-oldalán, valamint YouTube- és Vimeo-csatornáján.