Előfizetés

Forgács Imre: Három ember egy csónakban

Forgács Imre
Publikálás dátuma
2021.04.10. 19:45

Fotó: Marabu / -
Egy formálódó német-francia-olasz trió így akár a járvány utáni helyreállítás motorja is lehet.
Jerome K. Jerome híres regényében három jóbarát a Temzén fölfelé haladva akar Kingstonból Oxfordba eljutni. Útjuk során rengeteg kalandban van részük: mindenekelőtt meg kell tanulniuk, hogy az árral szemben meglehetősen nehéz evezni. Angela Merkel, Emmanuel Macron és Mario Draghi mostani próbatétele hasonló: az európai gazdaságot kellene egy új – ráadásul fenntartható – növekedési pályára állítani. A járvány által okozott visszaesésre a II. világháború óta nem volt példa. Az Európai Unióban az idén februárban 16 millió volt a munkanélküliek száma, miután a gazdaság 2020-ban átlagosan 6,3 százalékkal zsugorodott. Németország még viszonylag jól teljesített: itt a visszaesés „csak” 5 százalékos volt. Franciaország GDP-je viszont 8,2 százalékkal csökkent, Olaszország pedig rekordokat döntött azzal, hogy elérte a mínusz 8,9 százalékos szintet. Nem mondható, hogy a méltatásról szólna Angela Merkel utolsó kancellári éve. A CDU elsősorban a járványadatok miatt gyengül, erre utalnak a márciusi tartományi választási eredmények. Emellett a kormányfőnek egy előkészítetlen döntésért (húsvéti zárás) is vállalnia kellett a felelősséget. Merkel azonban ettől még Európa legújabb kori történelmének meghatározó alakja, és a krónikaírók biztosan pozitívnak látják majd a mérleget. Ugyanakkor nem fogják elhallgatni azt sem, amiben nagy a személyes felelőssége: a Néppárt a magyar miniszterelnök európai ámokfutását jó tíz évig, egészen mostanáig tűrte. A német-francia tandem is részese az új kezdeményezésnek, amelyben 23 állam és a WHO járványügyekben globális összefogást sürget. Macron, az egyik aláíró igazi „eurofil”, de a vírus és a gazdasági bajok mostanában kevés európai szárnyalást engednek. Angela Merkel tavalyi irányváltása érdekében – ennek ellenére – sokat tett. A 750 milliárd eurós alap (Next Generation EU) és az eurókötvény elsősorban a tandem történelmi érdeme. A francia elnök emellett Draghi személyében komoly szövetségesre is szert tehet. Reménykeltő, hogy az új olasz miniszterelnök első hivatalos útja éppen Párizsba vezetett. A Tanács soros elnöki tisztségét egyébként 2022-ben először a franciák töltik be. Egy formálódó német-francia-olasz trió így akár a járvány utáni helyreállítás motorja is lehet.

Merkel hagyatéka

A francia-német kapcsolatok az integráció történetében mindig is különleges jelentőséggel bírtak. Az 1951-ben létrejött Európai Szén- és Acélközösség – kis túlzással – alig volt több, mint egy szellemes francia ötlet. A hadiipar két kulcságazatának közösségi szintre emelése ugyanis a német fegyverkezést is ellenőrző közös közigazgatást eredményezett. A német gazdasági csoda jórészt arra épült, hogy Bonnban elfogadták az új világhatalmi realitásokat és a hatékony szociális piacgazdaság kiépítésével – évtizedekre szólóan – kárpótolták magukat. Ismert, hogy a francia-német együttműködés korábbi csúcspontját az 1992-es Kohl-Mitterrand paktummal érte el. A közös valuta bevezetését főleg a franciák szorgalmazták, Németország újraegyesítése viszont csak Párizs támogatásával volt lehetséges. Ekkor dőlt el, hogy azok az államok lehetnek az euróövezet tagjai, amelyek kormányai megfelelnek a szigorú maastrichti pénzügyi követelményeknek. Egyszerűbben szólva: a nemzeti valuta, a márka feladásáért a németek európai ellentételezést kértek. A közös euróárfolyam pedig azóta is szilárd alapja az exportorientált gazdaságuk sikereinek. Angela Merkelt nem véletlenül tartják Helmut Kohl politikai örökösének: az ő „történelmi kompromisszuma” is a pénzügyekről szól. Merkel 2020 nyaráig nem akarta, hogy a déliek (olaszok, spanyolok) a súlyos gondjaikat az Európai Unió által garantált és a piaci feltételeknél kedvezőbb kamatozású hitelekkel oldják meg. A Next Generation EU elfogadása - egy sok évtizedes német dogma feladása - fontos döntés, bár azt minden tagállamnak meg kell erősítenie. A német Alkotmánybíróság március 26-án leállította a jogszabály ratifikálását, miután az AfD indítványában erre kérte. Bízzunk abban, hogy az ítéletet azért nem a szélsőjobboldal fogja sugalmazni a karlsruhei testületnek. A merkeli hagyaték elsősorban az európai szolidaritásról szól. Talán a kancellár is látja, hogy 2015-ben a menekültek tömeges befogadásával (Willkommenskultur) gazdaságilag és közigazgatásilag egyaránt megoldhatatlan feladatra vállalkozott. A hírek szerint Lampedusa szigetén már Mario Draghi kormányának is birkóznia kell a súlyos problémával, pedig csak néhány hete, hogy – politikai kompromisszumok árán – megalakulhatott. Látnunk kell, hogy a gyorsan globalizálódó és kettészakadó világ egyre nagyobb tömegeket taszít a teljes létbizonytalanságba. A „menekült-ügynek” ezért az országok (régiók) közötti elosztási viszonyok megváltoztatása nélkül nincs igazi megoldása. Az viszont biztos, hogy Merkel után a primitív és embertelen migránsozás nem lehet a civilizált Európa válasza.

Macron, az eurofil

Sokan emlékeznek még Macron 2017-es grandiózus belépőjére, amikor „a szuverén, egyesült és demokratikus Európát” új alapokra akarta helyezni. A Financial Times akkori értékelése szerint francia elnök az euró bevezetése óta nem mondott hasonlóan elkötelezett, integrációpárti beszédet. A két tucat konkrét javaslat jelentősen átrendezte volna az uniós kereteket. A gazdasági elképzelések különösen radikálisak voltak: az euróövezetben például a valódi szövetségi állam (vagyis a föderáció) lehetne a megfelelő működési forma. A pénzügyekről szóló javaslattal egyértelműen Berlinnek üzent, miután Macron ekkor érvelt először a közös adósságvállalás (kötvénykibocsátás) mellett. A németek által állandóan követelt pénzügyi fegyelem szerinte öncél, ami sehova nem vezet. Az ilyen és hasonló egykori felvetések 2021-ben, a járvány második évében már-már látnoki erejűnek tűnnek. Macron jövendölésében a nagyobb uniós költségvetésre például azért van szükség, hogy – válságok idején – a túléléshez szükséges forrásokhoz könnyebben hozzájussanak a kevésbé fejlett „déliek”. Mint utaltunk rá, Franciaország mostanában maga is rászorul az összefogásra és az uniós segítségre. A 2021-es márciusi adatok szerint – a heti új fertőzöttek számát tekintve – a spanyolokat és az olaszokat is megelőzik. A nyitási próbálkozások eddig náluk sem jártak sok sikerrel, és a francia gazdaságot is nagy állami tőkeinjekciókkal igyekeznek a felszínen tartani. A kibocsátás drámai csökkenése mellett az államadósság már tavaly szeptemberben rekordméretűre emelkedett, és elérte a 114 százalékos GDP-arányos szintet. A francia fiatalok egy részének már a napi élelmiszer-vásárlás is gondot okoz. Ráadásul külön tehertétel, hogy a felelőtlen brit kilépés okozta zűrzavaros helyzetet is kezelniük kellene. Köztudott, hogy Franciaország földrajzi helyzeténél fogva az Egyesült Királyság és a kontinens közötti áruforgalom egyik legfontosabb kapuja. Így a Brexit-szerződéssel visszaállított és meglehetősen költséges vámellenőrzés „beüzemelése” is jórészt a francia hatóságok feladata. Macron eddigi hivatali ideje láthatóvá tette, hogy a nagy ékesszólással előadott stratégiai elképzelések – igazságtartalmuk ellenére – önmagukban nem elegendőek. Ahhoz, hogy a jelszavakból megvalósítható programok legyenek még az ENSZ Biztonsági Tanácsa állandó tagjának (atomhatalomnak) is politikai szövetségesekre és uniós intézményi háttérre van szüksége.

A Draghi-terv

Olaszország a többi tagállamhoz képest is drámai helyzetben van. Egyike a leginkább fertőzött nagyrégióknak, és a gazdasági bajok kezelését az anarchikus pártpolitika is akadályozza. Salvini az európai populisták nagy reménysége, és folytatódik a balközép, amúgy kormánytényező Demokrata Párt – még Matteo Renzi által elkezdett – szétverése. Draghi miniszterelnök minden tapasztalatára és az európai szövetségesek aktív támogatására is szükség lesz ahhoz, hogy a nem mindennapi nehézségeken úrrá lehessen. A már nyilvánosságra hozott gazdasági tervek (élénkítés, a középrétegeket támogató adóreform stb.) észszerűek. Olaszország a 209 milliárd eurós részesedésével egyike a helyreállítási alap legnagyobb kedvezményezettjeinek. Ha a fejlesztési pénzeket nem ellopják, vagy/és stadionokra költik, akkor esélye lehet a válságok idején már sokszor bevált „keynesiánus” keresletösztönzésnek. Kellő bizalom esetén a kormány erőfeszítéseit a lakossági megtakarítások elköltése, illetve befektetése is kiegészítheti, amelyek a járvány okozta lezárások miatt jó egy éve folyamatosan nőnek. Az Európa-csónak legénysége ősszel változni fog. Az esélyesek közül bárki is lesz a német kancellár, már egyre kevésbé lehet Orbán állandó védelmezője. Az SPD és a Zöldek feljövőben, a CDU-CSU lehetséges jelöltje, Markus Söder pedig azt mondta, hogy a Néppártnak nem kell senkit tartóztatnia, s a Fidesz kilépésével igaza lett. Egyébként ő a közigazgatásban is jártas: a bajor kormányban fontos – többek között – pénzügyminiszteri tisztséget töltött be. Reménykedjünk, hogy a csónakban ülők egy irányba húznak. Így lenne rá esély, hogy – akár már a nyáron – békésebb vizeken hajózzanak.

A Lenin-szobor rész(l)eges elbontása

Köves József
Publikálás dátuma
2021.04.10. 17:27

Fotó: A.GALAMBOS / AFP
A történetet a hatvanas évek vége felé több írótól is hallottam. Hogy valójában kik voltak ott, nem tudom. A kaland, ahogy emlegették, egy Új Írás-esthez köthető. Így egy kicsit behatárolható az időpont: az Új Írás 1961-től jelent meg, és Gerelyes Endre az egyik fix pont a történetben, az ő nevét (1973-ban halt meg) mindenki említette. Egyesek szerint – és feltehetően – rajta kívül ott volt (lehetett) Végh Antal, Soós Zoltán, talán Ladányi, Baráth Lajos, esetleg Csurka is - és még sokan mások. 
Valahol Szabolcsban rendeztek nagyszabású irodalmi estet, s ahogy szokás volt,  utána a háziak alaposan vendégül látták a sok pesti írót. Hogy ez a vendéglátás mit jelentett, arról nekem is vannak emlékeim: leetetést, majd kemény leitatást. A sárga földig vagy a nyírségi homokig. 
A reményteli derék fiatal írók a friss levegőn érezték meg igazán, mennyire berúgtak. Annyi maradt még tudatukból, hogy ne menjenek a szállodába, próbálják egy kicsit kiszellőztetni ködös fejüket. Ahogy lenni szokott, népdalokat (Csillagok, csillagok) meg tiltott nótákat kurjongattak a sötét szabolcsi éjszakában, természetesen a Székely himnuszt is, mert azzal nagyon jól lehetett sírva-vigadni. 
Olyan koromsötét volt, hogy csak egymás körvonalait látták. Olykor kettőzve is ugyanazt a körvonalat. Akkoriban a vidéki közterületek – főként persze a végeken – alig-alig voltak megvilágítva. Az egyik magyar író majdnem elbotlott valami kőben. Fölemelte, komoly súlya van, állapította meg. És eldobta.
A kő alig repült a kinyújtott karjától távolabbra.
- Piszok nehéz – kiáltotta. – Mint az ólom. 
- Fogadjunk, hogy én messzebbre tudom lökni – mondta valamelyikük, talán Végh Tóni. Már érezte, hogy itt rengeteg hasonló terméskő fekszik a lábuk előtt.  Fölkapott hát ő is egyet, és súlylökő pózban elhajította.
Ez valamivel jobb dobás volt, mint az előző. A többiek is felkaptak egy-egy követ, és ők is ellökték, ki mennyire bírta. Soós Zoli, aki mokány melós gyerek volt, lelépte az eldobott kövek távolságát. 
- Na, figyeljetek, mert én ezt mind túldobom – kiáltotta, és valóban, megelőzte a többit.
Ezt már Gerelyes se hagyhatta szó nélkül: 
- Ez semmi, most figyelj, ápám – mondta ismert palócos akcentusával. – Ákkor most jön a rekord…
Jött is, túldobta valamennyit.
Csurka is megpróbálta. Jó nagydarab ember volt, de nem súlylökő. A felkapott újabb kő a többiektől hátrébb huppant a földre. Aztán Végh kapott fel újabb követ, repült a nehéz kő, de valahol csak megállt. Gerelyesé mellett.
Az elsőséget el kellett dönteni.
- Dobjunk újrá, ápám?
- Dobjunk.
Mindketten újabb térkövet vagy affélét kaptak fel, de dobásra már nem volt idejük.  Több zseblámpa fénye világította meg őket.
- Állj! Igazolják magukat! – kiáltotta az egyik rendőr, s nyomatékul a gumibotját is megemelte. – Mit művelnek itt? - Hát, mi csak… - Ez nem egyszerű garázdaság! Szétbontották a talapzatot! - Milyen talapzatot? - Hát a Lenin elvtársét. Nemrég avattuk…
Most néztek csak hátra, amikor a kézilámpák az eddig sötétbe burkolózott szoborra világítottak.
- Te jószagú… - mormolta valamelyikük. Komoly rongálást okoztak a talapzat köveiben.
Hiába magyarázkodtak, hogy ők magyar írók Budapestről, és itt volt találkozójuk, az egész társaságot előállították a nagyközségi kapitányságra. Az volt a szerencséjük, hogy az Új Írás egyik belső munkatársának valami közeli rokona belügyminiszter-helyettes volt, vagy ilyesmi. Néhány telefonos segítségkérés meg magyarázkodás – és elengedték őket.
Addigra szinte kijózanodtak.
- Máskor, ha vetélkedni akarnak – mondta búcsúzóul a parancsnok –, nézzenek jobban körül. Mert ez nem egyszerű garázdaság meg rongálás ám, ez rendszerellenes tevékenység.
Megértették, hiszen akkor még Csurka sem volt szélsőjobbos. (Vagy nem mutatta.)

Bóta Gábor: Örüljünk a jóknak!

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2021.04.10. 16:16

Fotó: Urbán Ádám
Három műsort pár hétnyi különbséggel végignézni csak magyar artistákkal, erre aligha volt mód az elmúlt évtizedekben. Szétszéledtek ugyanis a nagyvilágban. Gyakran jó pénzért, szép dicsőségért. Nehéz volt őket „összekaparni.” Amikor százéves volt a Fővárosi Nagycirkusz, a jubileumi műsorban mindössze három magyar számot láthattunk. A mostani épület ötvenéves. Nem állítom, hogy csak ennek a kissé megkopott, némiképp korszerűtlen, de itt-ott fel-felújított, megszeretett, ám kinőtt, az artisták Nemzeti Színházának is titulált épületnek a tiszteletére dekkol most itthon a 70 fellépő. Ennek bizony a legfőbb oka az átkozott Covid-járvány. Emiatt világszerte kiüresedtek a porondok. Nem lehet eleget tenni a leggondosabban megkötött szerződéseknek sem. Ebben a szakmában is kitört a munkanélküliség. Nálunk pedig szerencsére akadtak, akik gondoltak egy nagyot, ha úgyis kerek születésnapja van az épületnek, és kényszerűen itthon dekkolnak az artisták, miért ne lehetne kihasználni ezt a lehetőséget arra, hogy ha csak az interneten lehet közvetíteni, akkor úgy, kiadós mustrát tartsanak. Így lett Dinasztiák címmel, A, B és C műsor, mindegyik 3 hétig, hétvégénként 3-szor látható, már a C-nél járnak. Sajnos a járvány is tart még, így ahelyett, hogy új programot mutatnának be, ami nyár végéig fut, feltehetően lesz D is, változatlanul stream formájában. Ez roppant nagy, tiszteletre méltó munka. Ami az előnye, hogy ennyi magyar artistát láthatunk, az olykor a hátránya is. Seregszemle ez ugyanis inkább, mint tisztán kiváló színvonal alapján válogatott gála. Törvényszerűen bekerülnek gyengébb számok, akár a sorrend szempontjából egyáltalán nem ideális helyre szerkesztve. Öröm például látni milyen remek zsonglőrattrakciók vannak. Az viszont kevésbé szerencsés, hogy egy kimondottan gyenge, izzadtságszagú kerül a C műsorba, ráadásul annak is a második részébe, amikor a fokozás elve szerint, már a legeslegjobbaknak kellene következni. De örüljünk a jóknak! Még gyerekként ott van Varga Riko Manuel, aki tavaly a Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztiválon, a fiatalságot felvonultató Newcomer Show-ban játékosan virgonc, felpörgetett tempójú, ötletes produkciójával méltán vitte el a pálmát. Zsilák Olivér édesapja, Fudi néven, varázslatos egyéniségű, villámkezű zsonglőr volt. A fia is remek kunsztokat mutat be szélsebesen. Érdemes lenne még kicsit a figuráján, a színészi teljesítményén dolgozni. Ez ugyanis mind fontosabb a cirkuszban. A Veres Duo, melynek tagjai, Veres Henrik és Patrik, három évig a Cirque du Soleil-ben is szerepeltek, markáns fazonok. Olyanok, mint két, felnőni nem is akaró, vásott kölyök. Megjátsszák, hogy froclizzák, piszkálják, felhúzzák egymást, és ezzel mind nagyobb teljesítményre sarkalják a másikat. Dittmar Laido is igencsak biztos kezű, gyors. Boldogan, szinte mámorosan, kissé ábrándosan kivirul a képe, ha egy-egy nehezebb mutatványt sikerül végrehajtania. Mindannyian különböző egyéniségek, és ez tükröződik is abban, amit csinálnak. Szép ezt így egymás után látni. Kicsit mintha zsonglőrfesztiválon lennénk.
És fölöttébb szép három cirkuszdinasztia, az Ádám, a Donnert és a Richter lovas számainak egymásba fonódása. Először mindegyikük ad a sajátjából ízelítőt, aztán mozgó lovakon bemutatott látványos gúlában „egyesülnek.” Ez direkt erre az alkalomra készült, és mindhárom műsor szünet előtti száma. Néhány produkció ugyanis az A, a B, és a C programon is „keresztülível.” Ilyen a kedves, de nem különösebben kiugró papagáj- és kutyaszám. Szintén ilyen a Weiss Junior fliegende, vagyis lengőtrapéz attrakció és Richter Kevin ugródeszkacsoportja. A légtornász csapat víg kedélyű, táncos lábú, lendületes, tehetséges. Igaz, még olykor a kettős szaltó sem megy kellő biztonsággal, még nincsenek bonyolultan megcsavart ugrások, de süt, hogy a fiataloknak van ehhez érzékük, szeretik csinálni, minden bizonnyal sokat fejlődnek majd. Richter Kevin mindössze 19 éves, lóháton is derekasan vitézkedik, csikó csapata kirobban az energiától, valamennyi műsornak ez a zárószáma. Öt ember magasságra is ugranak, néha inog az érkezés, időnként kézzel is meg kell segíteni, de láthatóan van bennük szufla, akarás. Mondanám azt, hogy fel tudják paprikázni a hangulatot, mert ezt érzem, de hát szomorúan üres a nézőtér. A program alá felvételről kevert tapsot, ujjongást pedig mesterkéltnek érzem, hiszen látjuk, hogy a széksorokat letakarták, nem ül rajtuk senki. Emiatt a legnehezebb helyzetben a bohócok vannak, a Könyöt házaspár, meg a hozzájuk csatlakozott Pom Pom. Ez a műfaj végképp nem él meg interaktivitás, a publikum aktív jelenléte nélkül. Ezért nehéz is megítélni a munkájukat. Az azonban látszik, hogy bár igyekeznek a különböző műsorokban mást-mást adni, nincs annyi a tarsolyukban, hogy ennyi időt szellemesen kitöltsenek. Amikor Pom Pom Maka Gyula konferansziéval leül Legyen ön is milliomos!-t játszani, ami egyáltalán nem illik cirkuszba, és semmilyen teljesítmény nincs benne, az mélypont. Kár ilyen töltelék „semmikkel” az amúgy is háromórás műsort hígítani. Nereus Lajoson viszont igazán jóízűt nevettem. Túl a hetvenen, eljátszik egy reszketeg kisembert, aki minden bátorságát összeszedve utcai állólámpára mászik, azon kézen, fejen áll úgy, hogy a lámpa jócskán ki is leng. Bohócosan azt mutatja, hogy ügyefogyott, miközben meglehetősen ügyes. Fia, ifj. Nereus Lajos tányérpörgetésben jeleskedik. Neki is igencsak jó a humora, flegma nyugalmat mímelve hátat fordít a hosszú pálcákon vad iramban „tekergő” tányéroknak, majd „hetedik” érzékkel észleli, ha valamelyik már inog, mindjárt lepottyan. Odanyargal, szélsebesen megforgatja az alatta lévő pálcát, és ettől a bajba jutott, már-már megsemmisülésre ítélt tányér újra magabiztos körtáncba kezd. Sokadszorra csodálom meg Biritz Ákost, aki a Müpa kiváló cirkusz-színházi együttesének, a Recirquelnek is volt tagja, amint irigylésre méltó mámorral szeli a levegőt. Úgynevezett gurtnin, gumiszíjon tekeri fel magát a légbe, ami totálisan természetes közegének tűnik. Poétikus ez, ahogy a műsorokat rendező házaspár, Füzy Anita és Kranitz Krisztián Silver Power erőemelő produkciója szintén. Egymást emelik fel, közben valósággal összeolvadnak, a két test gyönyörűségesen, szerelmetesen eggyé válik. Kevesen tudnak ennyire bensőségesen, őszintén kitárulkozva beszélni a szerelemről. Remek példa ez arra, hogy mitől lehet komoly, akár nagy művészet a cirkusz, ha igazán jól csinálják. Ehhez sokan hozzájárulnak, például a kiváló formában lévő zenekar, amelyik döntő többségben nem hagyományos cirkuszi zenét játszva, modern hangzásával hozzásimul az artisták munkájához. A Fővárosi Nagycirkusz saját tánckara fejlődik - ez főleg a C műsor kis revüképeiből látszik –, de azért bőven van hová fejlődnie. A finálé valamennyi fellépő közreműködésével, pezsgős fogadást idéző, temperamentumos táncjelenettel zárul. Van mit ünnepelni. Ez a három műsor, minden hibája ellenére, bőven bizonyítja a magyar artistaművészet életképességét, kvalitását, indokolt nemzetközi rangját.