Előfizetés

Fabiny Tamás: A táboron kívüli Jézus és az ő egyháza

Fabiny Tamás
Publikálás dátuma
2021.04.03. 19:45

Fotó: Marabu
Amikor tavaly ilyenkor a Bécsi kapu téren az üres templomban prédikáltam az üres sírról, azt gondoltam, hogy egyszeri ez a megrendítő élmény. Ám ez már a második húsvétunk a koronavírus árnyékában.
Amikor tavaly ilyenkor a Bécsi kapu téren az üres templomban prédikáltam az üres sírról, azt gondoltam, hogy egyszeri ez a megrendítő élmény. Ám ez már a második húsvétunk a koronavírus árnyékában. Hol van ilyenkor Isten? Kérdezik hívők és kívülállók egyaránt. Szenczi Molnár Albert szép fordításában a „Mint a szép híves patakra…” kezdetű 42. zsoltár is egy ilyen élethelyzetet mutat be: „Könnyem lett a kenyerem / éjjel és nappal, / mert egész nap ezt mondják nekem: / Hol van a te Istened?” (Zsolt 42,4). Lelkészként, aki sok embernek szoktam igét hirdetni mellbe vág és megszégyenít a következő mondat is: „Arra emlékezem, / hogy milyen tömeggel vonultam, / és hogyan vezettem Isten házához / hangos ujjongással és hálaénekkel / az ünneplő sokaságot.” Most nincs hangos ujjongás, elnémultak az énekek. Könnye lesz a kenyere a gyermeknek, aki mindkét szülőjét elveszítette a járványban. Sírva tárcsázzuk a kórházat, hogy lélegeztetőgépen van-e, akit szeretünk. A sokat tapasztalt orvosnő zokogva bújik ki szkafanderszerű ruhájából egy végtelen hosszúságú műszak végén. Lelki szomjúságunkban valóban eltikkadt szarvasként kívánkozunk a hűvös patakra. Hol van Isten ilyenkor? A válasz megtalálásában Elie Wiesel segít. Az éjszaka című írásában a koncentrációs táborba vezet minket, ahol három embert nyilvánosan felakasztanak. Közülük ketten felnőttek, ők hamar meghalnak. A kis Pipel, „a szomorú szemű angyal” teste azonban túl könnyű, így fél órán keresztül folyik a haláltusája. „Hol van most az Isten?” – kérdezi valaki. Az író a következő választ hallja magában: „Hol van? Ott, - ott lóg az akasztófán...” Magam úgy értem ezt a mondatot, hogy Isten nem távolról nézi a szenvedést, hanem együtt szenved az emberrel. Az amúgy „rettentő szavak tudósa, Ésaiás” nehezen találja a szavakat, amikor a kompasszió, az együtt-szenvedés példájaként mutatja be a szolgát, aki „megvetett volt, és emberektől elhagyatott, / fájdalmak férfia, betegség ismerője” (Ézs 53,3). A kereszténység Jézus előképét látja ebben a megvetett szenvedő szolgában. Nagypénteken ezt mondhatta a maroknyi vert sereg, amely el merte Jézust kísérni a keresztig: „Nem volt neki szép alakja, akiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna” – ám aztán nagyon halkan talán így idézték tovább a prófétát: „a mi betegségeinket viselte, / a mi fájdalmainkat hordozta; a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze” (Ézs 53,4-5). A „koponyák helye” Jeruzsálemen kívül, a város szeméttelepének közelében magasodott. Mint egy dögkút, a kerítésen kívül. Sintértelep, távol a lakóházaktól. A megfeszített Jézusnak csakis a falakon kívül volt helye. Ennek is megvan az előzménye a héber Bibliában. „Vidd ki az átkozódót a táboron kívülre – ott kell megkövezni”, olvassuk a Tórában (3 Móz 24,17). A Golgota Jeruzsálem egykori falain kívül, a nyugati és az északi városfal találkozásánál lehetett. Ám ez korántsem topográfiai, hanem teológiai kérdés. A Názáretit istenkáromlónak tekintették, akit „a táboron kívül” kellett likvidálni. A megváltás műve nem a Birodalom császári fővárosában, hanem annak egy távoli provinciájában valósult meg. Egy elnyomott, megszállt nép politikai hatalommal nem rendelkező fia nevéhez fűződik. Mindez ráadásul a városon kívül, a szeméttelepen történik. Valami ilyesmire volt példa karácsonykor is. Hiába helyezi el az evangélista a Római Birodalom nagy összefüggésében a történéseket, említést téve Augustus császárról is, a megváltó egy távoli helyen született. Még csak nem is Jeruzsálemben, hanem a szinte no-name Betlehemben. Szegény napkeleti bölcsek is alig találtak oda: nem véletlen, hogy először Heródes jeruzsálemi villájában csetlettek-botlottak. Jézus azonban nem palotában, hanem kunyhóban született. Azért az istállóban jött a világra, mert a vendégfogadók ajtajai bezárultak Mária és József előtt. Talán ilyen szavak kíséretében csapták be előttük az ajtót: „Kívül tágasabb!” És Jézus ettől kezdve ennek tudatában élt: kívül tágasabb. Mindezek fölött Józsefnek Heródes bosszújától még Egyiptomba is kellett menekítenie családját, vagyis Jézus lényegében már csecsemő korában megtapasztalta, mit jelent menekültnek lenni. Kívül tágasabb? A falakon kívül, határokon kívül, a menekülttáborban. Felnőttként is ezt mondta: „A rókáknak barlangjuk van, az égi madaraknak fészkük, de az emberfiának nincs fejét hova lehajtania” (Mt 8,20). „Majd megtudod, hogy hol lakik az Úristen!” – hangzik gyakran a fenyegető kijelentés. Megtanuljuk-e – legalább most, a pandémia idején -, hogy hol lakik az Úristen? A kitaszítottak, a menekülni kényszerültek, a kiirtással fenyegetettek, a halállal megjelöltek között. Mindig a peremvidéken. A vesztőhelyen és a szeméttelepen. Betlehemben és a Golgotán. Soha nem a hatalmi központban. Nem az úgynevezett centrumban, hanem mindig a periférián. Voltak olyan történelmi korok, amikor nem csak a kívülállók, a pogányok, az istentelenek taszították el maguktól Jézust, de bizony még az egyház is. Azok, akik őrá hivatkoztak, ám nevével csúful visszaéltek. Akik látták mások testi–lelki szenvedését, a gyűlöletet, az elnyomást, de nem emelték fel szavukat a törvénytelenségek ellen. Bűnbánattal meg kell állapítanunk, hogy sokszor maga az egyház is ezt mondta Jézusnak: „Számodra itt nincs hely! Kívül tágasabb!” Erről ír Dosztojevszkij a Karamazov testvérekben, a nagy inkvizítorról szóló történetben. A középkori Spanyolországban játszódó cselekmény szerint Jézus ismét megjelenik egy városban, ám a szent inkvizíció képviselője mindenképpen máglyára akarja küldeni őt. Az agg bíboros-inkvizítor ezt vágja Jézus szemébe: „Nincs jogod, hogy változtass. Te mindent átruháztál ránk. Miért jöttél hát vissza?” Majd így vall színt arról, hogy Jézus számára nincsen hely a középkori egyházban: „Te azt mondtad, hogy szabaddá teszed az embereket. Ehelyett azonban mi feltétlen engedelmességet várunk. (…) Visszatéréseddel megrendítetted az emberek hitét abban, amit a te nevedben tettünk. (…) Nem engedhetjük meg, hogy ismét elmenj az emberekhez. Hogy lerombold azt az egyházat, amit mi építettünk fel.” A végén az ajtóhoz megy, kinyitja, és azt mondja Jézusnak: „Eredj, és többé ne jöjj ide... egyáltalán ne jöjj... soha, soha!” És kiengedi őt „a városnak sötét tereire”. Íme, Jézusnak ismét ajtót mutatnak. Neki a falakon kívül van a helye. Ám itt megint az Újszövetséghez fordulhatunk, ahol az egyik levél azt hangsúlyozza, hogy Jézus „a kapun kívül szenvedett”. Ezt a megszégyenítésnek szánt helyzetet azonban lehetőségnek is tekinti, követői számára pedig életprogramnak: „Menjünk ki tehát őhozzá a táboron kívülre, az ő gyalázatát hordozva…” (Zsid 13,12). E hosszú teológiai fejtegetés végén fel kell tennem a kérdést: akkor hol van ma az egyház helye? Ez logikusan következik a „hol van Isten?” kérdéséből. A válasz csakis ez lehet: ott, ahol Jézus van. Nem nagyobb a tanítvány a mesterénél. Ha a mesterből gúnyt űznek, a tanítvány sem úszhatja meg enélkül. Ha Jézus szegény, az egyház sem lehet gazdag. Ha ő lemond a hatalomról, akkor az övéi sem bástyázhatják magukat körül. Ha Jézus a kereszt útját járja, az egyház nem képviselheti a dicsőséget.
Dietrich Bonhoeffer, a nácik által meggyilkolt német evangélikus teológus így ír: „Hol van az egyház tulajdonképpeni helye? Nem egy olyan konkrét hely, melyet előre ki lehetne jelölni. A jelenlevő Krisztus helye ez a világban. Isten akarata kiválasztja ezt vagy azt a helyet erre a célra. Ezért az emberek nem jelölhetik ki és nem foglalhatják ezt le előre. Isten minősíti ezt a helyet kegyelmes jelenléte révén. A helynek meg kell vallania Őt. Az egyháznak nem adatott meg az arról való rendelkezés, hogy egy történelmi helyet Isten helyévé tegyen. Sem az államegyház, sem a polgárság nem ez a hely. (…) Ahol Isten az ő gyülekezetével beszél, ott a gyülekezet minden emberi hely tényleges központja lesz, néha az emberi körülmények közepette a leginkább nélkülözhetőnek tűnik. (…) Senki sem tudja előre, hol lesz ez a középpont. Történelmi mérték szerint ez lehet egészen a periférián is, mint Galilea a Római Birodalomban, vagy Wittenberg a 16. században. Isten azonban láthatóvá teszi ezt a helyet.” A koncentrációs tábor és a börtön igazán a periféria – akkor és ott mégis az vált az igazi központtá. A hitvalló keresztényeknek Jézus nyomán „a táboron kívülre” kellett menniük. Így tették korunkban is Jézus hiteles tanítványai: ezt tette a zsidó és más üldözött gyermekeket mentő Sztehlo Gábor, a rábízottakért mártírsorsot vállaló Jane Haining, vagy a kisebbségi lét ügyének felvállalásáért börtönbe vetett Esterházy János. És ezt teszik mindazok, akik ma messzire elmennek a kicsinyekért, az árvákért, a menekültekért, a hajléktalanokért, a mélyszegénységben élőkért, érkezzen a hívás akár Böjte Csabától, akár Iványi Gábortól, vagy diakóniai szolgálataink, segélyszervezeteink köréből. Ferenc pápa egy nappal megválasztása előtt erről az igéről prédikált: „Jézus az ajtó előtt áll, és zörget”. Ezt a mondatot általában úgy értjük, hogy Jézus bebocsátást kér, és őt csak belülről lehet beengedni egy közösségbe. Bergoglio bíboros azonban így folytatta: „Jézus ma az egyház ajtaján kopogtat, és ki akar menni onnan.” Húsvét az én értelmezésemből arról is szól, hogy Jézus nem akar csakis az egyházában maradni. Még csak Jeruzsálemben sem. A falak között a legkevésbé. Tudja és vallja: kívül tágasabb. Ezért a feltámadott Jézus így üzen tanítványainak: „előttetek megyek Galileába.” Ami a betlehemi istállóban kezdődött, majd a falakon kívüli szemétdombon folytatódott, az egy temetőben teljesedett be. Ma, a járvány idején, amikor rettenetes veszteségek érnek bennünket, ennek erős üzenete van. A végtisztesség megadására készülő asszonyok és az elkeseredett tanítványok vert serege ott, a sírkertben találkozott a feltámadott Jézussal. Ők átélik a csodát, a húsvéti hit lényegét: hogy az élet győz a halál fölött. A feltámadott Jézus követői ezután már nem magukkal törődnek. Jézus nem önmagába forduló egyházat akar. Enyhén szólva áthallásosnak kell tekintenünk ennek latin kifejezését: ecclesia incurvata in se. Egyház ott van, ahol Krisztus van. És hol van Krisztus? Legtöbbször félreállítva. A margón. A betegek és szenvedők között, a halál árnyékának völgyében. Az ő egyházának is ott van a helye, nem a napfényes oldalon. A feltámadott Jézus a temetőből elindult a világba, a „pogányok Galileája” felé. Követi-e őt az egyháza a perifériára, az elesettek közé?

Papp Sándor Zsigmond: Teremtmények

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2021.04.03. 19:16

Fotó: DESIREE MARTIN / AFP
Tavaly a spanyolországi karanténban valahogy bizakodóbb voltam húsvétkor. Akkor – talán még fel sem fogva a baj nagyságát – átmenetinek, a talpunkba fúródott tüskének gondoltam a járvány által okozott felfordulást, és azt hittem, minket – Magyarországot – valahogy nem érint majd olyan súlyosan. Születtek akkoriban erre különféle elméletek is, hogy a gyermekkori oltások miatt nem képes akkora károkat okozni köztünk a pandémia. Lám, mégiscsak van bennünk valami, ami ellenáll a világot lassan megroggyantó nyavalyának. Ma már látszik: azért nem okozott, mert egyrészt jóval komolyabban vettük az amúgy egyszerű szabályokat (akkor a feleségem minden bevásárlás után külön fertőtlenítő ronggyal törölte át a vásárolt termékeket), és messze nem volt olyan agresszív a vírus, mint a mostani. Most meg már úgy vagyunk, mint a sokadik gyerek után: ha leesett a földre a kanala, lenyaljuk, és már használhatja is tovább. A feltámadásra próbáltam gondolni akkor is a kihalt parton, ahová a szabályokat áthágva mentem le, négyszer a másfél hónap alatt. Hogy most először nézem inkább a vallás, pontosabb a hit felől ezt az ünnepet. Addig – főként gyerekkoromban – a világi örömök domináltak. Apám vezetett be a locsolkodás nagyon is profán szokásrendjébe, majd abba a még profánabb tudásba, hogy miként lehet – elvileg – különösebb elázás nélkül eljutni az estéig. Például lehet engedni a folytonos kínálásnak, csak sósat is egyek két öntözés közben, hogy legyen mi felszívja a kis vonakodással elfogadott pálinkát, sört, bort. Már ahogy jött. Mert egy idő után az számított a felnőttség jelének, hogy a kalács és sonka mellett már piával is kínálgattak, és ahogy a nap folyamán csökkent az ellenállás, és nőtt bennünk a felnőttség bátorító gőze, úgy hagytunk magunk mögött szabályt, hitet, formát. Mivel nekem már akkor sem kellett sok, hogy megártson, a felnőttség megalázóan nagy pillanatai akkor még elkerültek. Szóval sokáig ez volt a húsvét: irdatlan sok kaja, a pacsuliktól egyre inkább bűzlő, az elhervadás nyomait sem mutató virágszálak, és diszkrét hányinger a nap végére. Nem tudom, mennyi szerepe volt mindebben a regnáló hatalomnak, amely eltűrte, sőt preferálta a húsvétnak ezt a profán verzióját, az Isten nélküli feltápászkodást másnap, de az biztos, hogy mi magunk is ragaszkodtunk a „szokásokhoz”, a tartalom nélküli formához. Aki körül forog a világ, egészen máshol keresi a szilárdnak vélt pontokat. Ma sem lettem sokkal vallásosabb, a hitem inkább kételyekkel, semmint bizonyságokkal van tele, ám az ember nélküli tengerpart roppant magányában és magára hagyottságában mégis felderengett valami Istenből, vagy annak hiányából. Hirtelen viszonyulni kezdtem hozzá. Megszólítani a külső, belső ürességet. Teremtő nélkül vágyakoztam a feltámadás után, a profán szokásokat levedlő megújulás iránt. Hogy legyen mibe kapaszkodni, feldolgozni a tenger felől hömpölygő végtelenséget, amely épp azzal fenyegetett, hogy hullámok nélkül mos el. A puszta jelenlétével. Most Bécsben várjuk a húsvétot, épp egy ki tudja hányadik lezárás előtt, távol egymástól, az idegeinkben ottragadt türelmetlenséggel. S persze tudjuk, hogy mindez óvintézkedés, értünk és nem ellenünk zajlik, néha már nem könnyű eldönteni egy-egy megnyilatkozás, komment, reakció kapcsán, hogy vajon Istenre, vagy csak egy jó pszichológusra lenne-e szükségünk. Szentmise helyett egy közös és nagy szentterápiára, ahol kijön majd minden sérelem, frusztráció, újra és újra lenyelt düh. Ahol a teremtmény végre visszakapja a magába (vagy másokba) vetett hitét. Aztán lehet továbblépni magasztosabb célok felé. (Tapasztalataim szerint könnyebb gyűlölni a pirézeket, mint felebaráti szeretetet mímelni a velünk más véleményen lévő szomszédunk iránt.) Persze ma sokkal több eszközünk van arra, hogy a köztünk lévő ellentéteket megjelenítse. A Facebook és a kommentek előtt még lehetett hinni valamiféle egységben, akaratban, szent illúzióban. Ha úgy tetszik, isteni akaratban. Az még teológiai viták tárgya, hogy vajon a Jóistennek van-e ideje kommenteket olvasgatni, illetve hogyan nézett volna ki a Biblia, ha a hívők szabadon posztolgathattak volna a szent szöveg kanonizálása közben. De talán ez sem zajlik az isteni szándék híján. Talán meg kell tanulnunk tudomásul venni (még csak nem is kedvelni), hogy ennyire sokszínűek vagyunk (sokakat már maga a kifejezés is irritál) hitben és bolondériában, járványban és egészségben? Hogy ezerféle rögeszme és hiedelem mozgat minket a vallás látszólag egységes jelmeze alatt? Bár tudnám. Gondolatban most is megpróbálom felidézni a tengert. A nyugalomban remegő félelmet. Azt, hogy egyedül hagytak. Azt, hogy szembe kell néznem a világgal, amelybe vetettek, és amelyet én is teremtek minden gondolatommal, megnyilvánulásommal. Átérezni a vétségeket, a magammal és másokkal szemben elkövetett merényleteimet, hogy legyen némi esélyem az újrakezdésre. Fogalmam sincs, hogy ez mire lehet elég: csak nyersanyag a puszta prédikációhoz vagy akár erőt is adhat az első lépésekhez. De merre? Hová? Mi az emberi természet lényege: a pontos kérdések vagy a bizonytalan válaszok?

Kácsor Zsolt: Megyesi Gusztáv (1950-2016)

Kácsor Zsolt
Publikálás dátuma
2021.04.03. 18:41

Fotó: Népszava
AZ IRIGYKEDŐ UTÓKOR XXX.
Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak. Eléggé sokat söröztünk együtt Budapesten, Debrecenben és Egerben, de soha nem jött a számra az a szó, hogy Guszti. Ki vagyok én, hogy a magyar újságírás Gusztiját csak úgy legusztizzam? Az meg hülyén hangzott volna, hogy Gusztáv. Még egy korsó, kedves Gusztáv? Jaj, nem. Inkább elintéztem a megszólítást egy Majsztróval, ami még jól is állt neki. Az írásait tizenhét éves koromtól, azaz 1989-től olvastam, és nem untam rá soha, ami nagy szó. Megyesi nem adott lejjebb a színvonalból, mindig hozta azt a „Guszti-élményt”, amiért szerettük: a humort, a sajátos nézőpontot, és azt a kitekert, kifacsart, abszurd perspektívát, amiben elhelyezte a magyar világ jelenségeit. Micsoda bemondásai, beszólásai, anekdotái, bonmot-i voltak! S nem csak a cikkeiben sziporkázott, hanem a magánéletben is: egy vele való sörözés órákig tartó röhögést jelentett. Boross Péter volt miniszterelnökre ő találta ki a Hóbagoly szót, ami aztán úgy rajtamaradt, hogy egyszer szemtől-szemben majdnem lehóbagolyoztam – utána azzal a hülye kérdéssel igyekeztem kivágni magamat, hogy megkérdeztem tőle: tudta, hogy a Hóbagoly elnevezést Megyesi Gusztáv találta ki? Mire Hóba…, akarom mondani, Boross Péter idegesen beleszívott a cigijébe, s azt válaszolta, hogy Megyesi Gusztávról soha nem hallott. Furcsállottam. Hogy lehetett miniszterelnök az ilyen? Az Élet és Irodalom közönségtalálkozóin, meg a lap és a Soros Alapítvány közös riport- és glosszaversenyeinek díjátadóin az 1990-es években sokszor találkoztam vele, de közelebbről azután kerültünk kapcsolatba, mikor Tóth Ákos, a Népszabi volt főszerkesztő-helyettese közös sörözésre hívott Megyesivel egy óbudai kiskocsmába a 2010-es évek elején. Attól kezdve rendszeresen találkoztunk és röhögtünk. Istenem, mennyit röhögtünk együtt! Egyszer vendégül láttam őt és Szebeni Andrást Debrecenben is, ahová dolgozni jöttek: a Hócipőnek írtak anyagot a legendás Ibolya kocsmáról. Vonattal érkeztek délután, letettük a csomagjaikat nálam, aztán irány a kocsma. Nem tudom, hogy hajnalban mikor kerültünk ágyba, mindenesetre én nem otthon ébredtem, így fordulhatott elő, hogy reggel 8-kor telefonált Megyesi, hogy ők már az Ibolyában vannak megint, anyagot vesznek fel, mikor érkezem? Különleges páros volt, egyszer elvittem őket Egerbe is, hogy megnézzük a Putyi kocsmáját, a Kacsát és a Hársfát, meg is néztük mind a hármat jó alaposan és közben röhögtünk. Rá egy fél évre Szentendrén, a folyó partján üldögéltem a volt feleségemmel egy teraszon, a Dunát bámultuk, s egyszerre csak kit láttunk felbukkanni a sétányon? Megyesit. S mögötte kissé lemaradva Szebenit. Jöttek anyagot felvenni, beszélgetni kezdtünk, és szokás szerint röhögtünk. Egy idő után fájlalni kezdte a derekát, sérvre gyanakodott, nehezen mozgott, botra kellett támaszkodnia, de a kedélyét mindez nem viselte meg. Később kiderült, hogy a sérv igazából rák. Látszólag derűsen fogadta a hírt, sőt, némi büszkeséggel emlegette, hogy milyen magas értéket mértek neki valamiből, amiből a szervezetben nagyon kevésnek kellene lennie. Erre azért volt büszke, mert úgy tűnt, hogy megúszta, legalábbis az első beavatkozások után jobban lett. Megfogadtatta velem, hogy negyven fölött évente elmegyek rákszűrésre, de hiába, még egyszer sem voltam, pedig tanulhatnék az ő esetéből. Sajnos egyre rosszabb hírek jöttek felőle, de a cikkein ezt nem lehetett észrevenni. Már csak kerekesszékkel tudott közlekedni, és az átlagolvasó ebből mit sem érzékelt. Fél lábbal a sírban is olyan cikkeket írt, mint fénykorában – drukkoltam neki. Nevetni is ugyanúgy tudott, mint régen. Felhívtam 2015 szeptemberében, hogy aggasztó egészségügyi híreket hallottam a barátjáról, Esterházy Péterről, mire kuncogva visszakérdezett: – Mi tartott ennyi ideig? Nem értettem, majd a rá oly jellemző, nevetős anekdota-mesélős modorban elmagyarázta: Esterházy a nyáron szűk baráti körben elárulta a rákos daganatát, mire Megyesi elkezdte számolni, hogy ez a hír vajon mikor kerül ki a sajtóba. Úgyhogy kissé le lettem tolva a késlekedés miatt. – Három hónap! – csattant fel a Majsztro. – Pedig lefogadtam volna, hogy két hétnél nem kell több! És elkövetkezett a 2016-os év, amikor sorra hulltak el a nagyok. Súlyos beteg volt, nem mertem sokszor hívni, nem akartam zavarni, csak e-mail kapcsolatban voltunk. Keveset és néhány mondatban írt. 2016 őszén jött tőle az utolsó levél, egy hosszabb beszámoló az állapotáról. Azzal zárta, hogy „most befejezem, mert már fél flekknél vagyok, és ha többet írnék, azért már honor járna”. Óbudán temették el, és szívszorító volt hallani, hogy a sírjánál a legjobb barátjának, Kovács Zoltánnak, az ÉS főszerkesztőjének elcsuklott a hangja. Nem tudta folytatni a gyászbeszédét, amit megértek – már nem volt ott az az ember, akivel ezt az egészet jól ki lehetett volna röhögni.