Apám gyakran mesélte, hogy látott egy kabarétréfát, melyben egy tisztviselő körmölt a hivatalában, mögötte a falon tábla lógott: „Itt minden szigorúan tilos!” Belépett egy ember, de valahányszor meg akart szólalni, a tisztviselő a táblára mutatott, és ujját az ajkára téve csendre intette.
Talán nem csodálja a kedves olvasó, ha ez jut mostanában eszembe. Az egész világon a médiákban folyton azt közlik, hogy éppen mit nem szabad. Angliában például nincs éjszakai kijárási tilalom, de ki volt adva a „stay home” (maradj otthon) jelszó, vagyis hogy indok nélkül nem szabad elmenni hazulról, és külföldre is csak igazolt okból lehet utazni (munka, gyász stb.). Sokan tényleg otthon maradnak, részben mert tudnak otthonról is dolgozni, részben mert bezárt a munkahelyük. De a húsvét előtti hétvégén gyönyörű idő volt, már nemigen lehetett az embereket visszatartani attól, hogy – angol módra – kitelepüljenek a parkok füvére. Elvileg maximum háromfős csoportokban lehetett lenni, ezt polgárőrök ellenőrizték, nem túl szigorúan, de ha nagyon szoros csoportot láttak, rájuk szóltak. A polgárőrök mindig kettesével járnak, egy férfi és egy nő – talán hogy kevésbé legyen a megjelenésük rendőrség-szerű? Bár már a rendőrök is gyakran férfi-nő párban járnak (ez Magyarországon is egyre gyakoribb). A minap jött az örömhír: a „maradj otthon” szabályt március 29-ével feloldották, és „maradj a környéken” (stay local) lett belőle. Április 12-től lehet az éttermek teraszán, kertjében asztal mellett ülve fogyasztani (vigyázat: Walesben csak április 25-től!), aztán május 17-étől kívül-belül megnyílhatnak az éttermek. Már amelyik nem ment végleg tönkre.
Nagyon furcsa ez az egész járvány-időszak, ha visszatekintek egy évre. Mert bár pusztít a betegség, azért hála Istennek nem olyan szörnyű, mint a pestis Boccaccio Firenzéjében, amikor a hullákat se bírták eltakarítani. A mostani járványnál azt mondhatjuk, hogy le is állt az élet meg nem is. Hiszen nem állt le annyira, mint Magyarországon 44/45-ben az ostrom alatt, vagy akár az 56-os forradalomkor november 4. után – bevallom, a zsigereimben erre számítottam itt Londonban is. De egyrészt az élelmiszer-ellátás bőséges és zavartalan, a gyorsbüfék is nyitva vannak, be is szabad menni, csak leülni nem. Másrészt interneten meg telefonon mindent lehet rendelni, a gombostűtől a háromajtós szekrényig, és ki is hozzák. Az iparcikk-kereskedelem, az sajnos döglődik, az üzletek zárva vannak, az élelmiszeren kívül csak a patika, a posta, a mosoda és – érdekes módon – a vas- és szerszámkereskedés van nyitva. Londonra rá sem lehet ismerni, pedig ez a város, ha nem is legszebb a világon, árukínálatban verhetetlen, a kereskedelem fellegvára, egy hatalmas piac, és most pont ez nem működik. (Nyomokban, interneten kicsit működik – no de mi ez ahhoz képest, amikor bel- és külföldi turisták tömegei hömpölyögtek a boltokból ki-be?)
Végigsétáltam ma délelőtt a Regent Streeten, az Oxford Circustől le a Piccadilly Circusig, ott, ahol roppant elegáns, piacvezető üzletek vannak. Minden zárva, pár ember lézengett az utcán, többnyire illegális sétálók, mint én. Ám egy keskeny, de nagyon méltóságteljes üzletportál előtt elhaladva észrevettem, hogy nyitva van, vásárlók is vannak bent. Megálltam. A csupa üveg portál felső részén mértéktartó, szinte diszkrét felirat: Läderach Swiss Chocolate, azaz svájci csokoládé. Ja persze, a csokoládé is élelmiszer, nem lehet betiltani, úgyhogy Läderach úr szorgosan nyitva tart, húsvét előtt bolond is lenne nem kinyitni. A Läderach márkáról eddig nem hallottam, nyilván exkluzív és drága, ha bírja fizetni a Regent Streeten a bérleti díjat. A bolt ősszel még nem volt ott, ezek szerint a zárlat ideje alatt nyitott meg. Ügyes. Ráadásul az „ä” betű (az ún. umlaut) látványa az angol nyelvű emberekben jóleső borzongást kelt, Közép- és Észak-Európa kézműves termékeit idézi: ugyanezért választott a Häagen-Dazs amerikai fagylaltcég is ilyen nevet, pedig ez nincs semmilyen nyelven, csak olyan jó németes-skandinávos, mintha két derék cukrászmester, az öreg Häagen és unokaöccse, az ifjú Dazs alapították volna a céget valahol Koppenhágában. (Egyébként a fagylaltjuk elsőrendű, szokásos kiejtése „hagendáz”.)
Valamelyik nap busszal mentem végig a városon, a Liverpool Street pályaudvartól a Victoria pályaudvarig. A busz jóformán üres volt, fönt ültem legelöl, úgy éreztem magam, mint egy gazdag turista privát városnézésen. A hosszú úton csak egyszer állt meg a busz, a Trafalgar téren, akkor is csak azért, hogy a menetrendet betartsa. A kormány utcájában, a Whitehall-on a két lovas díszőr a szokott helyen posztolt, ültek gyönyörű fekete lovukon, de ember is, ló is láthatólag unatkozott, csak az üres utcát bámulták. Azelőtt turisták gyűrűi vették körül őket, fotózkodva és lökdösődve, most csak a lovak csaptak egyet-egyet a farkukkal, hogy mégis történjen valami.
Az internet meg a mobiltelefon léte miatt elviselhetőbb az egész zárlat. Elgondolni is rossz, mi lett volna mondjuk negyven évvel ezelőtt ilyen helyzetben. Én például tudok tanítani, megbeszéléseken veszek részt, és rendszeresen megyünk „vendégségbe” is online. Egy ismerős társaság azt csinálja, hogy egyikük megfőz mind a nyolcukra, autóval körbeszalad, mindenkinek leteszi a küszöbére a vacsorát, és amikor a Zoomot bekapcsolják, mindnyájan terített asztalnál ülnek, ugyanazt eszik, és dicsérik az aznapi szakácsot. Valljuk be, a járvány kényszerített sokunkat arra, hogy megtanuljuk az online eszközök használatát, aminek előnyei máris mutatkoznak: lehet élőben dolgozni olyanokkal, akik egészen máshol vannak. Ez technikailag azelőtt is lehetséges lett volna, de valahogy nem csinálta a magamfajta bölcsész – talán mert olyan menedzser-tempónak éreztük volna.
Rózsásnak mégse mondanám a helyzetet. Sokan már rosszul tűrik a karantént, és – talán éppen azért, mert Boris Johnson miniszterelnök konkrét időpontokat tűzött ki a fokozatos nyitás fázisaival – az emberek kezdenek kirúgni a hámból, mint a börtönben a rabok, akik a szabadulásuk előtti heteket bírják a legnehezebben. Történt ugyanis, hogy a fiatal Sarah Everardot, aki éjjel hazafelé ment egy londoni utcán, valaki elrabolta és megölte. Holttestét napokkal később, vidéken találták meg. A szörnyű bűntény nyomán – a gyülekezési tilalmat megszegve – tüntetések kezdődtek, melyeken főleg nők tömörültek, a nők hathatósabb védelmét követelve („Sarah Vigil Demo” azaz Sarah-virrasztás-tüntetés – írja a vastagbetűs újságcím). A rendőrség elég keményen oszlatta föl a tüntetésbe torkolló virrasztást, a sajtó tele volt képekkel, ahogyan bilincsben vonszolják el a tüntető nőket. Az ellenzék követelte a londoni rendőrfőnök, Cressida Dick asszony lemondását, ettől volt visszhangos a rádió és a tévé. (Itt ugyanis az ellenzéket is meg szabad szólaltatni a közmédiában.) Dick azonban megvédte a rendőrséget: ha egyszer tilalom van, akkor tilalom van, a törvényt be kell tartani. És hát tény, hogy szegény Sarah-hoz hasonló női áldozatok elég sűrűn vannak ebben az országban (nem tudom, több-e, mint másutt), és talán valóban tenni kéne valamit a nők biztonsága érdekében, mindenesetre a tüntetéshullám legalább annyira volt a lefojtott mozgásvágynak, az általános frusztrált türelmetlenségnek a következménye, mint a tragikus esetnek.
Valóban gond sokaknál a lelki-szellemi egyensúly megbillenése a zárlat miatt. Számos plakát és reklám látható-hallható, amely erre hívja föl a figyelmet: „Mental Health” – ezt lelki, szellemi, elmebeli egészségnek lehetne fordítani. Szeretik az egyszerű, praktikus jelszavakat, erre az angol nyelv alkalmas is. A Classic FM rádióban félóránként elhangzik a társadalmi célú reklám: „Hands, Face, Space!” (kéz, arc, térköz), illetve pár napja már hozzáteszi a női hang: „and Fresh Air!” (és friss levegő).
Március közepén jöttem Budapestről Londonba, miután az első Pfizer oltásomat megkaptam, és közölték, hogy a másodikat csak öt hétre rá fogom megkapni. Nem volt értelme ezt az időt Pesten egyedül eltöltenem, így egy vasárnap esti géppel eljöttem. Ferihegyen a reptéri becsekkolásnál egy 72 óránál nem régebbi negatív Covid-tesztet kellett felmutatnom, ezt péntek reggel elmentem megcsináltatni (15.000 Ft), rendben meg is küldték még aznap az eredményt. Ki kellett továbbá tölteni egy brit internetes kérdőívet, hogy hol fogok tartózkodni Angliában, vállalom-e a házi karantént, fiú vagyok-e vagy lány, és még azt is, hogy a repülőn melyik széken ülök (hogy ha egy utastársunk utólag fertőzöttnek bizonyul, le tudják nyomozni, ki ült a közelében). Kellett továbbá előre kifizetve megrendelnem két Covid PCR-tesztet, melyeket itt Londonban a karanténom 2. és 8. napján kellett elvégeznem házilag, ugyanis egy kis csomagban házhoz szállították (összesen 210 font, ami kb. 90.000 Ft). Ennek megrendelőlapját is be kellett mutatnom, enélkül nem engedtek volna föl a repülőre. E csinos költségek fényében maga a repülőjegy mosolyogtatóan olcsó volt, 12.000 Ft – az ember szinte megsajnálja a légitársaságot, mint a piaci kofát záráskor: „Vigye el, édesem, mind az ötöt egy áráért!” A London-Luton reptéren a határőr belenézett mindezekbe a papírokba, bólintott és továbbengedett. Busszal és vonattal jöttem ide a lakásba, mint máskor is. Másnap viszont fölhívtak a vonalas telefonon (azt is megadtam), hogy én vagyok-e én, és tudom-e, milyen karantént kell betartanom, és mi az a Covid, és hogyan kell a két teszttel bánni. Többet már nem kerestek. Azt nem kérdezte sehol senki, hogy be vagyok-e oltva. A tizedik napon lejárt a karantén, azóta szabad vagyok – csak nemigen van hova menni. Hát sétálok meg biciklizek.
Lehet, hogy csak kormánypropaganda, de összességében javulni látszik itt a helyzet. És az is része lehet a kormánypropagandának, hogy a járvány elleni védekezés egyik kulcsfigurája, a Vaccination Minister (kb. az itteni operatív törzs vezetője) bizonyos Nadhim Zahawi, egy Bagdadban született kurd, aki gyerekkorában érkezett Angliába menekültként – vagyis migráns.
