Valaha Európában

Háromszázezer jegyigénylő volt az Újpest–Bayern München BEK-elődöntő első mérkőzésére, amelyet 1974. április 10-én rendeztek a Népstadionban. A belépőért ácsingózók nagyjából negyede, 80 ezer ember bemehetett, a lilák pedig bizakodtak. Várhidi Pál edző azt mondta: „A döntőbe jutás páratlan siker volna.” Ennek jegyében Dunai Ede rávilágított: „A Bayern München idegenben mindenhol kapott két gólt.”

Mármint az 1973/74-es évad európai kupamérkőzésein. Sőt, kétszer is nagyon közel állt a kieséshez. Az Atvidaberg ellen otthon 3-1-re győzött, majd a svédországi visszavágón – alig 9251 néző előtt – az esélytelennek tetsző skandináv csapat már 3-0-ra vezetett, amikor Uli Hoeness hosszabbításra mentette a meccset. A kétszer negyedórás ráadást követő tizenegyespárbajban a Bayern volt a szerencsésebb, majd villámigazolással szerződtette a két gólt szerző Conny Torstenssont.

A Bayern következő ellenfele a drezdai Dynamo volt. A DPA nyugatnémet hírügynökség szerint a hetvenhárom októberében rendezett müncheni mérkőzést többen nézték televízión az NSZK-ban, mint az előző évi, szintén müncheni olimpia egy-egy versenynapját. A bajor fővárosban pocsék idő volt, napok óta szakadt az eső. – Mi van, ha nem áll el a meccsig sem? – kérdezték Walter Fritzschet, a Dynamo edzőjét, aki három évtizeddel korábban a Wehrmachtban szolgált. A tréner így válaszolt: „Ha a keleti fronton tudtam nyolcvan kilométert mezítláb gyalogolni, akkor a játékosaim is megbirkóznak a talajjal.”

Kétségkívül így történt, hiszen a drezdaiak 0-2-ről 3-2-re fordítottak, majd a hajrában Roth egyenlített, és „a nemzet bombázója”, Gerd Müller bevágta a Bayern győztes gólját (4-3). Aztán Drezdában is 2-0-ra vezetett a müncheni együttes, ám a Dynamo, amely az első körben kiejtette az előző évadban döntőt vívó Juventust (2-0, 2-3), megint 3-2-re alakította az állást. Huszonhárom és fél ezer néző tombolt, a 35 és fél ezres publikum soraiba ugyanis 12 ezer civil ruhás rendőrt és Stasi-ügynököt rendeltek ki. Gerd Müller megint megmentette a Bayern Münchent (3-3), és társai azért is áldották, mert mindannyian 12 ezer nyugatnémet márkás prémiumot „szakítottak” a továbbjutással. A Süddeutsche Zeitung így is azt írta: „A Dynamo megtanította remegni a Bayernt.”

Az Újpest az ír Waterfordot, a Benficát és a Spartak Trnavát ejtette ki, és jókat lehet mulatni azokon a „szakírásokon”, amelyekben az FTC BL-selejtezős eredményeit a hajdani magyar nagycsapatok BEK-elődöntős menetelésével vetik egybe. A hetvenhármas Benficában olyan lisszaboni legendák játszottak, mint Humberto Coelho, Nené, Toni, Rui Jordao, Simoes és legfőképpen Eusébio; ezek a játékosok nemhogy több polccal, de könyvtári szekrénysorokkal feljebb vannak, mint a Djurgarden, a Celtic, a Dinamo Zágráb vagy a Molde mai labdarúgói.

A fotósok is reménykedtek az Újpestben. Hetvenketten kaptak engedélyt, hogy a pálya mentén fényképezzenek, és negyvenhatan közülük a Maier, Beckenbauer, Breitner, Uli Hoeness, Gerd Müller szuper kvintettet felvonultató Bayern kapuja mögé telepedtek. Sajnos hiába vártak a magyar rohamokra, az ellenfél lefékezte a lilákat, majd egy óra múltán a Svédországban felfedezett Torstensson góljával vezetést szerzett. (Akkor még egy BEK-évadon belül két csapatban is szerepelhetett egy játékos.) Fazekas a finisben egyenlített, de Udo Lattek müncheni szakvezető elégedetten összegzett: „Amit akartunk, azt elértük, idegenben a döntetlen győzelemmel ér fel.”

A Bayern tényleg nem bízott a véletlenre semmit. Négy szakácsot hozott magával, s amikor pesti szálláshelye, a margitszigeti Grand Hotel konyhai dolgozóinak valamelyike azt találta mondani, hogy nemrégiben Walter Scheel nyugatnémet külügyminiszter és alkancellár (1974 júliusától köztársasági elnök – a szerk.) is a vendégük volt, s teljes megelégedésére szolgáltak a feltálalt ételek, a müncheni kukták egyike így felelt: „Nem kétlem, de tudomásom szerint Herr Scheel soha nem játszott a Bayern München labdarúgó-csapatában.”

A visszavágó előtt tovább romlott a helyzet, mert a pesti BEK-elődöntő után egy héttel NSZK–Magyarország válogatott mérkőzést tartottak Dortmundban. Az Európa-bajnoki címvédő nyugatnémet együttes 5-0-ra nyert az 1972-es kontinenstorna negyedik helyezettje ellen úgy, hogy 2-0-nál Jürgen Grabowski tizenegyesét Mészáros „Bubu” hárította. A bankettet – szokatlan módon – kedden, a mérkőzés előestéjén tartották, és viccelődött is a magyar sajtó, hogy „jobb lett volna, ha a magyar csapat már a találkozót megelőző közös vacsora után hazautazik”. A keretben hét újpesti labdarúgó (Kolár Endre, Harsányi László, Horváth József, Tóth András, Fazekas László, Bene Ferenc, Zámbó Sándor) kapott helyet hat ferencvárosi (Géczi István, Bálint László, Megyesi István, Juhász István, Kű Lajos, Máté János), négy angyalföldi (Mészáros Ferenc, Fábián Tibor, Vidáts Csaba, Kántor Mihály), két székesfehérvári (Kovács László, Kovács József), valamint egy-egy győri (Póczik József) és kispesti futballista (Kozma Mihály) társaságában. A súlyos vereség minimálisra csökkentette az Újpest amúgy sem nagy esélyeit a revánsmérkőzésen, bár a lila-fehérek a tizenegyes-rúgásokat gyakorolták a müncheni mérkőzés előtt, s eldöntötték: ha sorsjátékos ráadás lesz, akkor Harsányi, Horváth, Tóth, Bene és Fazekas áll a letett labda mögé.

Az efféle párbajtól messze voltak honfitársaink, jóllehet a hetvenedik percig az újra beköszönő Torstensson révén csak 1-0-ra vezetett az előző huszonöt otthon játszott európai kupamérkőzésén veretlen, húsz győzelmet és öt döntetlent számláló Bayern. Aztán Horváth öngólt rúgott, majd Gerd Müller is megérkezett, s a végeredmény (3-0) megfelelt a kapura lövések 21:6-os arányának. Dr. Dániel Ernő, az Újpest klubelnöke a mérkőzés után azt mondta: „Nem ennek a meccsnek a tanulságait kell levonni, hanem az egész magyar labdarúgás bajait kell orvosolni.” Azokkal a hetvennégyes gondokkal ma hej, de nagy örömmel szembenéznénk! Elvégre 1974-ben Európa-bajnok volt a magyar utánpótlás-válogatott, most meg háromból három vereséget és 2-11-es, nyomasztó gólkülönbséget produkált az idehaza rendezett Eb-csoportmérkőzéseken az U(ultragyenge)21-es kompánia. Ettől még nagyon fájt hajdanán, hogy a Bild ekképpen kommentálta a müncheni találkozót: „A Bayern szerda este idei leggyengébb játékát produkálta.”

Aztán 1974-ben, 1975-ben és 1976-ban is elhódította a BEK-et. Ez sem Molde-nívó, ugyebár... Pláne, hogy Paul Breitner így nyilatkozott a találkozó után: „Ez volt klubunk eddigi történetének legfontosabb mérkőzése.” Magyar csapat pedig azóta sem érte meg a tavaszt az első számú európai klubtornán. Úgyhogy képzeletben emeljük meg a kalapunkat a Várhidi Művek máig felülmúlhatatlan teljesítménye előtt.

Attól tartok, még jó sokáig ez lesz a csúcs.