Előfizetés

Valaha Európában

Hegyi Iván
Publikálás dátuma
2021.04.10. 13:13

Fotó: - / Arcanum Digitális Tudománytár
Háromszázezer jegyigénylő volt az Újpest–Bayern München BEK-elődöntő első mérkőzésére, amelyet 1974. április 10-én rendeztek a Népstadionban. A belépőért ácsingózók nagyjából negyede, 80 ezer ember bemehetett, a lilák pedig bizakodtak. Várhidi Pál edző azt mondta: „A döntőbe jutás páratlan siker volna.” Ennek jegyében Dunai Ede rávilágított: „A Bayern München idegenben mindenhol kapott két gólt.” Mármint az 1973/74-es évad európai kupamérkőzésein. Sőt, kétszer is nagyon közel állt a kieséshez. Az Atvidaberg ellen otthon 3-1-re győzött, majd a svédországi visszavágón – alig 9251 néző előtt – az esélytelennek tetsző skandináv csapat már 3-0-ra vezetett, amikor Uli Hoeness hosszabbításra mentette a meccset. A kétszer negyedórás ráadást követő tizenegyespárbajban a Bayern volt a szerencsésebb, majd villámigazolással szerződtette a két gólt szerző Conny Torstenssont. A Bayern következő ellenfele a drezdai Dynamo volt. A DPA nyugatnémet hírügynökség szerint a hetvenhárom októberében rendezett müncheni mérkőzést többen nézték televízión az NSZK-ban, mint az előző évi, szintén müncheni olimpia egy-egy versenynapját. A bajor fővárosban pocsék idő volt, napok óta szakadt az eső. – Mi van, ha nem áll el a meccsig sem? – kérdezték Walter Fritzschet, a Dynamo edzőjét, aki három évtizeddel korábban a Wehrmachtban szolgált. A tréner így válaszolt: „Ha a keleti fronton tudtam nyolcvan kilométert mezítláb gyalogolni, akkor a játékosaim is megbirkóznak a talajjal.” Kétségkívül így történt, hiszen a drezdaiak 0-2-ről 3-2-re fordítottak, majd a hajrában Roth egyenlített, és „a nemzet bombázója”, Gerd Müller bevágta a Bayern győztes gólját (4-3). Aztán Drezdában is 2-0-ra vezetett a müncheni együttes, ám a Dynamo, amely az első körben kiejtette az előző évadban döntőt vívó Juventust (2-0, 2-3), megint 3-2-re alakította az állást. Huszonhárom és fél ezer néző tombolt, a 35 és fél ezres publikum soraiba ugyanis 12 ezer civil ruhás rendőrt és Stasi-ügynököt rendeltek ki. Gerd Müller megint megmentette a Bayern Münchent (3-3), és társai azért is áldották, mert mindannyian 12 ezer nyugatnémet márkás prémiumot „szakítottak” a továbbjutással. A Süddeutsche Zeitung így is azt írta: „A Dynamo megtanította remegni a Bayernt.” Az Újpest az ír Waterfordot, a Benficát és a Spartak Trnavát ejtette ki, és jókat lehet mulatni azokon a „szakírásokon”, amelyekben az FTC BL-selejtezős eredményeit a hajdani magyar nagycsapatok BEK-elődöntős menetelésével vetik egybe. A hetvenhármas Benficában olyan lisszaboni legendák játszottak, mint Humberto Coelho, Nené, Toni, Rui Jordao, Simoes és legfőképpen Eusébio; ezek a játékosok nemhogy több polccal, de könyvtári szekrénysorokkal feljebb vannak, mint a Djurgarden, a Celtic, a Dinamo Zágráb vagy a Molde mai labdarúgói. A fotósok is reménykedtek az Újpestben. Hetvenketten kaptak engedélyt, hogy a pálya mentén fényképezzenek, és negyvenhatan közülük a Maier, Beckenbauer, Breitner, Uli Hoeness, Gerd Müller szuper kvintettet felvonultató Bayern kapuja mögé telepedtek. Sajnos hiába vártak a magyar rohamokra, az ellenfél lefékezte a lilákat, majd egy óra múltán a Svédországban felfedezett Torstensson góljával vezetést szerzett. (Akkor még egy BEK-évadon belül két csapatban is szerepelhetett egy játékos.) Fazekas a finisben egyenlített, de Udo Lattek müncheni szakvezető elégedetten összegzett: „Amit akartunk, azt elértük, idegenben a döntetlen győzelemmel ér fel.” A Bayern tényleg nem bízott a véletlenre semmit. Négy szakácsot hozott magával, s amikor pesti szálláshelye, a margitszigeti Grand Hotel konyhai dolgozóinak valamelyike azt találta mondani, hogy nemrégiben Walter Scheel nyugatnémet külügyminiszter és alkancellár (1974 júliusától köztársasági elnök – a szerk.) is a vendégük volt, s teljes megelégedésére szolgáltak a feltálalt ételek, a müncheni kukták egyike így felelt: „Nem kétlem, de tudomásom szerint Herr Scheel soha nem játszott a Bayern München labdarúgó-csapatában.” A visszavágó előtt tovább romlott a helyzet, mert a pesti BEK-elődöntő után egy héttel NSZK–Magyarország válogatott mérkőzést tartottak Dortmundban. Az Európa-bajnoki címvédő nyugatnémet együttes 5-0-ra nyert az 1972-es kontinenstorna negyedik helyezettje ellen úgy, hogy 2-0-nál Jürgen Grabowski tizenegyesét Mészáros „Bubu” hárította. A bankettet – szokatlan módon – kedden, a mérkőzés előestéjén tartották, és viccelődött is a magyar sajtó, hogy „jobb lett volna, ha a magyar csapat már a találkozót megelőző közös vacsora után hazautazik”. A keretben hét újpesti labdarúgó (Kolár Endre, Harsányi László, Horváth József, Tóth András, Fazekas László, Bene Ferenc, Zámbó Sándor) kapott helyet hat ferencvárosi (Géczi István, Bálint László, Megyesi István, Juhász István, Kű Lajos, Máté János), négy angyalföldi (Mészáros Ferenc, Fábián Tibor, Vidáts Csaba, Kántor Mihály), két székesfehérvári (Kovács László, Kovács József), valamint egy-egy győri (Póczik József) és kispesti futballista (Kozma Mihály) társaságában. A súlyos vereség minimálisra csökkentette az Újpest amúgy sem nagy esélyeit a revánsmérkőzésen, bár a lila-fehérek a tizenegyes-rúgásokat gyakorolták a müncheni mérkőzés előtt, s eldöntötték: ha sorsjátékos ráadás lesz, akkor Harsányi, Horváth, Tóth, Bene és Fazekas áll a letett labda mögé. Az efféle párbajtól messze voltak honfitársaink, jóllehet a hetvenedik percig az újra beköszönő Torstensson révén csak 1-0-ra vezetett az előző huszonöt otthon játszott európai kupamérkőzésén veretlen, húsz győzelmet és öt döntetlent számláló Bayern. Aztán Horváth öngólt rúgott, majd Gerd Müller is megérkezett, s a végeredmény (3-0) megfelelt a kapura lövések 21:6-os arányának. Dr. Dániel Ernő, az Újpest klubelnöke a mérkőzés után azt mondta: „Nem ennek a meccsnek a tanulságait kell levonni, hanem az egész magyar labdarúgás bajait kell orvosolni.” Azokkal a hetvennégyes gondokkal ma hej, de nagy örömmel szembenéznénk! Elvégre 1974-ben Európa-bajnok volt a magyar utánpótlás-válogatott, most meg háromból három vereséget és 2-11-es, nyomasztó gólkülönbséget produkált az idehaza rendezett Eb-csoportmérkőzéseken az U(ultragyenge)21-es kompánia. Ettől még nagyon fájt hajdanán, hogy a Bild ekképpen kommentálta a müncheni találkozót: „A Bayern szerda este idei leggyengébb játékát produkálta.” Aztán 1974-ben, 1975-ben és 1976-ban is elhódította a BEK-et. Ez sem Molde-nívó, ugyebár... Pláne, hogy Paul Breitner így nyilatkozott a találkozó után: „Ez volt klubunk eddigi történetének legfontosabb mérkőzése.” Magyar csapat pedig azóta sem érte meg a tavaszt az első számú európai klubtornán. Úgyhogy képzeletben emeljük meg a kalapunkat a Várhidi Művek máig felülmúlhatatlan teljesítménye előtt. Attól tartok, még jó sokáig ez lesz a csúcs. 

ÚJPEST–BAYERN MÜNCHEN 1-1 (0-0)

BEK-elődöntő, 1974. április 10., Népstadion, 80 000 néző. Jv.: Gonella (olasz). Újpest: Szentmihályi – Noskó, Harsányi, Horváth, Kellner – Dunai III, Tóth András – Fazekas, Bene, Fekete, Zámbó. Bayern München: Maier – Hansen, Beckenbauer, Schwarzenbeck, Breitner – Zobel, Roth (Dürnberger, 52. perc), Kapellmann – Uli Hoeness, Gerd Müller, Torstensson. Gól: Torstensson (64.), Fazekas (81.).

Nádasdy Ádám: Csokoládé a Regent Streeten

Nádasdy Ádám
Publikálás dátuma
2021.04.10. 13:00

Fotó: JUSTIN TALLIS / AFP
Apám gyakran mesélte, hogy látott egy kabarétréfát, melyben egy tisztviselő körmölt a hivatalában, mögötte a falon tábla lógott: „Itt minden szigorúan tilos!” Belépett egy ember, de valahányszor meg akart szólalni, a tisztviselő a táblára mutatott, és ujját az ajkára téve csendre intette. Talán nem csodálja a kedves olvasó, ha ez jut mostanában eszembe. Az egész világon a médiákban folyton azt közlik, hogy éppen mit nem szabad. Angliában például nincs éjszakai kijárási tilalom, de ki volt adva a „stay home” (maradj otthon) jelszó, vagyis hogy indok nélkül nem szabad elmenni hazulról, és külföldre is csak igazolt okból lehet utazni (munka, gyász stb.). Sokan tényleg otthon maradnak, részben mert tudnak otthonról is dolgozni, részben mert bezárt a munkahelyük. De a húsvét előtti hétvégén gyönyörű idő volt, már nemigen lehetett az embereket visszatartani attól, hogy – angol módra – kitelepüljenek a parkok füvére. Elvileg maximum háromfős csoportokban lehetett lenni, ezt polgárőrök ellenőrizték, nem túl szigorúan, de ha nagyon szoros csoportot láttak, rájuk szóltak. A polgárőrök mindig kettesével járnak, egy férfi és egy nő – talán hogy kevésbé legyen a megjelenésük rendőrség-szerű? Bár már a rendőrök is gyakran férfi-nő párban járnak (ez Magyarországon is egyre gyakoribb). A minap jött az örömhír: a „maradj otthon” szabályt március 29-ével feloldották, és „maradj a környéken” (stay local) lett belőle. Április 12-től lehet az éttermek teraszán, kertjében asztal mellett ülve fogyasztani (vigyázat: Walesben csak április 25-től!), aztán május 17-étől kívül-belül megnyílhatnak az éttermek. Már amelyik nem ment végleg tönkre. Nagyon furcsa ez az egész járvány-időszak, ha visszatekintek egy évre. Mert bár pusztít a betegség, azért hála Istennek nem olyan szörnyű, mint a pestis Boccaccio Firenzéjében, amikor a hullákat se bírták eltakarítani. A mostani járványnál azt mondhatjuk, hogy le is állt az élet meg nem is. Hiszen nem állt le annyira, mint Magyarországon 44/45-ben az ostrom alatt, vagy akár az 56-os forradalomkor november 4. után – bevallom, a zsigereimben erre számítottam itt Londonban is. De egyrészt az élelmiszer-ellátás bőséges és zavartalan, a gyorsbüfék is nyitva vannak, be is szabad menni, csak leülni nem. Másrészt interneten meg telefonon mindent lehet rendelni, a gombostűtől a háromajtós szekrényig, és ki is hozzák. Az iparcikk-kereskedelem, az sajnos döglődik, az üzletek zárva vannak, az élelmiszeren kívül csak a patika, a posta, a mosoda és – érdekes módon – a vas- és szerszámkereskedés van nyitva. Londonra rá sem lehet ismerni, pedig ez a város, ha nem is legszebb a világon, árukínálatban verhetetlen, a kereskedelem fellegvára, egy hatalmas piac, és most pont ez nem működik. (Nyomokban, interneten kicsit működik – no de mi ez ahhoz képest, amikor bel- és külföldi turisták tömegei hömpölyögtek a boltokból ki-be?) Végigsétáltam ma délelőtt a Regent Streeten, az Oxford Circustől le a Piccadilly Circusig, ott, ahol roppant elegáns, piacvezető üzletek vannak. Minden zárva, pár ember lézengett az utcán, többnyire illegális sétálók, mint én. Ám egy keskeny, de nagyon méltóságteljes üzletportál előtt elhaladva észrevettem, hogy nyitva van, vásárlók is vannak bent. Megálltam. A csupa üveg portál felső részén mértéktartó, szinte diszkrét felirat: Läderach Swiss Chocolate, azaz svájci csokoládé. Ja persze, a csokoládé is élelmiszer, nem lehet betiltani, úgyhogy Läderach úr szorgosan nyitva tart, húsvét előtt bolond is lenne nem kinyitni. A Läderach márkáról eddig nem hallottam, nyilván exkluzív és drága, ha bírja fizetni a Regent Streeten a bérleti díjat. A bolt ősszel még nem volt ott, ezek szerint a zárlat ideje alatt nyitott meg. Ügyes. Ráadásul az „ä” betű (az ún. umlaut) látványa az angol nyelvű emberekben jóleső borzongást kelt, Közép- és Észak-Európa kézműves termékeit idézi: ugyanezért választott a Häagen-Dazs amerikai fagylaltcég is ilyen nevet, pedig ez nincs semmilyen nyelven, csak olyan jó németes-skandinávos, mintha két derék cukrászmester, az öreg Häagen és unokaöccse, az ifjú Dazs alapították volna a céget valahol Koppenhágában. (Egyébként a fagylaltjuk elsőrendű, szokásos kiejtése „hagendáz”.) Valamelyik nap busszal mentem végig a városon, a Liverpool Street pályaudvartól a Victoria pályaudvarig. A busz jóformán üres volt, fönt ültem legelöl, úgy éreztem magam, mint egy gazdag turista privát városnézésen. A hosszú úton csak egyszer állt meg a busz, a Trafalgar téren, akkor is csak azért, hogy a menetrendet betartsa. A kormány utcájában, a Whitehall-on a két lovas díszőr a szokott helyen posztolt, ültek gyönyörű fekete lovukon, de ember is, ló is láthatólag unatkozott, csak az üres utcát bámulták. Azelőtt turisták gyűrűi vették körül őket, fotózkodva és lökdösődve, most csak a lovak csaptak egyet-egyet a farkukkal, hogy mégis történjen valami. Az internet meg a mobiltelefon léte miatt elviselhetőbb az egész zárlat. Elgondolni is rossz, mi lett volna mondjuk negyven évvel ezelőtt ilyen helyzetben. Én például tudok tanítani, megbeszéléseken veszek részt, és rendszeresen megyünk „vendégségbe” is online. Egy ismerős társaság azt csinálja, hogy egyikük megfőz mind a nyolcukra, autóval körbeszalad, mindenkinek leteszi a küszöbére a vacsorát, és amikor a Zoomot bekapcsolják, mindnyájan terített asztalnál ülnek, ugyanazt eszik, és dicsérik az aznapi szakácsot. Valljuk be, a járvány kényszerített sokunkat arra, hogy megtanuljuk az online eszközök használatát, aminek előnyei máris mutatkoznak: lehet élőben dolgozni olyanokkal, akik egészen máshol vannak. Ez technikailag azelőtt is lehetséges lett volna, de valahogy nem csinálta a magamfajta bölcsész – talán mert olyan menedzser-tempónak éreztük volna. Rózsásnak mégse mondanám a helyzetet. Sokan már rosszul tűrik a karantént, és – talán éppen azért, mert Boris Johnson miniszterelnök konkrét időpontokat tűzött ki a fokozatos nyitás fázisaival – az emberek kezdenek kirúgni a hámból, mint a börtönben a rabok, akik a szabadulásuk előtti heteket bírják a legnehezebben. Történt ugyanis, hogy a fiatal Sarah Everardot, aki éjjel hazafelé ment egy londoni utcán, valaki elrabolta és megölte. Holttestét napokkal később, vidéken találták meg. A szörnyű bűntény nyomán – a gyülekezési tilalmat megszegve – tüntetések kezdődtek, melyeken főleg nők tömörültek, a nők hathatósabb védelmét követelve („Sarah Vigil Demo” azaz Sarah-virrasztás-tüntetés – írja a vastagbetűs újságcím). A rendőrség elég keményen oszlatta föl a tüntetésbe torkolló virrasztást, a sajtó tele volt képekkel, ahogyan bilincsben vonszolják el a tüntető nőket. Az ellenzék követelte a londoni rendőrfőnök, Cressida Dick asszony lemondását, ettől volt visszhangos a rádió és a tévé. (Itt ugyanis az ellenzéket is meg szabad szólaltatni a közmédiában.) Dick azonban megvédte a rendőrséget: ha egyszer tilalom van, akkor tilalom van, a törvényt be kell tartani. És hát tény, hogy szegény Sarah-hoz hasonló női áldozatok elég sűrűn vannak ebben az országban (nem tudom, több-e, mint másutt), és talán valóban tenni kéne valamit a nők biztonsága érdekében, mindenesetre a tüntetéshullám legalább annyira volt a lefojtott mozgásvágynak, az általános frusztrált türelmetlenségnek a következménye, mint a tragikus esetnek. Valóban gond sokaknál a lelki-szellemi egyensúly megbillenése a zárlat miatt. Számos plakát és reklám látható-hallható, amely erre hívja föl a figyelmet: „Mental Health” – ezt lelki, szellemi, elmebeli egészségnek lehetne fordítani. Szeretik az egyszerű, praktikus jelszavakat, erre az angol nyelv alkalmas is. A Classic FM rádióban félóránként elhangzik a társadalmi célú reklám: „Hands, Face, Space!” (kéz, arc, térköz), illetve pár napja már hozzáteszi a női hang: „and Fresh Air!” (és friss levegő). Március közepén jöttem Budapestről Londonba, miután az első Pfizer oltásomat megkaptam, és közölték, hogy a másodikat csak öt hétre rá fogom megkapni. Nem volt értelme ezt az időt Pesten egyedül eltöltenem, így egy vasárnap esti géppel eljöttem. Ferihegyen a reptéri becsekkolásnál egy 72 óránál nem régebbi negatív Covid-tesztet kellett felmutatnom, ezt péntek reggel elmentem megcsináltatni (15.000 Ft), rendben meg is küldték még aznap az eredményt. Ki kellett továbbá tölteni egy brit internetes kérdőívet, hogy hol fogok tartózkodni Angliában, vállalom-e a házi karantént, fiú vagyok-e vagy lány, és még azt is, hogy a repülőn melyik széken ülök (hogy ha egy utastársunk utólag fertőzöttnek bizonyul, le tudják nyomozni, ki ült a közelében). Kellett továbbá előre kifizetve megrendelnem két Covid PCR-tesztet, melyeket itt Londonban a karanténom 2. és 8. napján kellett elvégeznem házilag, ugyanis egy kis csomagban házhoz szállították (összesen 210 font, ami kb. 90.000 Ft). Ennek megrendelőlapját is be kellett mutatnom, enélkül nem engedtek volna föl a repülőre. E csinos költségek fényében maga a repülőjegy mosolyogtatóan olcsó volt, 12.000 Ft – az ember szinte megsajnálja a légitársaságot, mint a piaci kofát záráskor: „Vigye el, édesem, mind az ötöt egy áráért!” A London-Luton reptéren a határőr belenézett mindezekbe a papírokba, bólintott és továbbengedett. Busszal és vonattal jöttem ide a lakásba, mint máskor is. Másnap viszont fölhívtak a vonalas telefonon (azt is megadtam), hogy én vagyok-e én, és tudom-e, milyen karantént kell betartanom, és mi az a Covid, és hogyan kell a két teszttel bánni. Többet már nem kerestek. Azt nem kérdezte sehol senki, hogy be vagyok-e oltva. A tizedik napon lejárt a karantén, azóta szabad vagyok – csak nemigen van hova menni. Hát sétálok meg biciklizek. Lehet, hogy csak kormánypropaganda, de összességében javulni látszik itt a helyzet. És az is része lehet a kormánypropagandának, hogy a járvány elleni védekezés egyik kulcsfigurája, a Vaccination Minister (kb. az itteni operatív törzs vezetője) bizonyos Nadhim Zahawi, egy Bagdadban született kurd, aki gyerekkorában érkezett Angliába menekültként – vagyis migráns.

Rímes tojások

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2021.04.10. 11:11

Fotó: - / Shutterstock
Rendhagyó húsvéthoz, rendhagyó szokások illenek. Már egy ideje tervezem, hogy Dusival nekivágunk a világnak, és minden hervadni készülő virágon vödörnyi vízzel segítünk, ám a járvány nem igazán könnyíti meg a beavatást. Tavaly háromezer kilométer és néhány ország választott el minket egymástól, most viszont közénk és a virágok közé emelkedett koronavírusos, karanténos, amúgy légies határ. Mit lehet ilyenkor tenni? Marad a virtuális öntözés saját verssel, amely a kertészlegény vagyok mintájára parasztlegény vagyok kezdetű sorral indít. Azóta is gondolkodom, hogy a lírai én vajon honnan vette ezt a bukolikus felütést? Hiszen a családban legközelebb a sakkban találkozott eddig paraszttal (amely a píszi, vagy ki tudja mi miatt ma már inkább gyalog), de a fantázia minden osztálykülönbséget legyőz. A versben természetesen szerepelnek leányok és egy kút is, a végkifejletet így már mindenki kikövetkeztetheti. A rímek jobbára rejtettek a műben, a cselekmény viszont őszinte és egyenes vonalú, némi jellemfejlődéssel. Az apai szív mindenesetre ilyenkor dobban egyet, és már trilógiák szerzőjét látja a gyermekben, meg mindazon díjakat és elismeréseket, amelyre ő csak áhítozott. Látja azt a pillanatot is, amikor – miként Picasso az apját – egyetlen tollvonással felülírja az életművét, mintegy kinyilvánítva kétségbevonhatatlan tehetségét. A kollégáját, kortársát ezért – ha csak képzeletben is – felnégyelné, ólmot öntene a fülébe, de minimum száműzné, a szülői hiúság azonban egészen más tőről fakad: az szinte kéri, hogy tiporják el. Ezért nehéz eldönteni nálunk egy-egy kosárlabda- vagy focimeccs után, hogy ki a győztes, mert mindannyian örülünk a gyerek sikerének. Ellenkező esetben végeláthatatlan visszavágók következnének. De igazából nem is ez volt az idei húsvét igazi különlegessége, hanem a tojásfestés. Dusi kitalálta, hogy mi ketten álljunk neki a dolognak, hogy ezzel lepjük meg a nejemet. Próbáltam magyarázni, hogy e tekintetben bennem elég sok a fehér folt, hiszen én többnyire csak a végeredménnyel találkoztam. Ám a gyerek azóta nagyot lépett előre a meggyőzés és a lobbitevékenység fokozásában (a bezártság idején mindennap fejleszti, egyre inkább átírva a home office amúgy is képlékeny szabályait). Ha már semmi sem megy, akkor bedobja a „neked adom a szívemet”, és nagyokat pislog, ami a cukiság atombombája, minden ellenkezést gyökerestől kiírt és felszámol hetedíziglen. Az ember ilyenkor félrerak tárcát, regényt, mosott ruhát, és nekiáll tojást festeni. Először is bepötyögi a Google-fordítóba a festék német használati utasítását, amiből kiderül, hogy ecet is kell a varázslathoz. Szombaton este, húsz perccel a boltok zárása előtt, így a tojásfestés jó nagy versenyfutással kezdődött. Aztán máris a következő dilemma: meddig kell főzni a tojásokat? Mivel soha nem szerettem sem a lágy-, sem a tükörtojást, sem az omlettet, tanácstalanul álltam a fazék fölött. Hát, amíg fel nem jön a víz tetejére, mondta bizonytalanul. Jó húsz perc múlva már eszembe jutott, hogy ezt a gombóc esetében hallottam, a tojás max akkor jön fel a víz tetejére, ha már lefőtt alóla minden. A forró tojásokat aztán valahogy beleügyeskedtük a festékes tégelyekbe, és el is indult az áztatás, forgatás. Nagy meglepetésünkre a sárga színtől a tojás épp annyira sárgult meg, mint a tanyasi fajta. Szóval így készül a hóka városiból a jó falusi a szemfülesek műhelyében, bólintottam magamban, mintegy leleplezve az élelmiszeripar üzelmeit. A meglepetés végül is sikerült: egy idő után már minden ujjunk más színű volt, és szépen csillogtunk a vajtól (pechemre eszembe jutott, hogy valamilyen zsiradékkal be kell kenni a kész tojásokat, hogy szép fényesek legyenek). A nejemmel aztán másnap szintet léptünk, és megtanultuk hogyan kell harisnyával, illetve petrezselyem- és zellerlevéllel mintákat varázsolni. Majd előkerült a viaszos módszer, amikor is gyufával kell megrajzolni a mintát. Elég pepecs munka, az első hosszabb vonal után fel is adtam. Ráadásul a viaszt a festés után körömmel kell lekapirgálni, óvatosan, hogy ne repedjen meg a remekmű. A nejem megpróbálta gyorsítani a dolgot némi forró vízzel és mosogatószivaccsal, aminek boldogan engedett a viasz, mint ahogy a festék is. De legalább megtudtuk, hogy a folyamat nem visszafordíthatatlan. Most pedig itt vagyunk a feltámadás örömével és szakajtónyi főtt tojással. Persze a festéssel, hogy úgy mondjam, a gyerekkel átkeveredtünk a barikád másik oldalára. Ezzel nem árt óvatosan bánni a mai túlzottan egyértelmű világban, ahol az anya nő és az apa férfi, de emiatt a kis turpisság miatt talán még megússzuk a poklot. Viszont igencsak megnőtt a szemünkben a szép hímes tojás presztízse, a tojásokat patkoló művészekről már nem is szólva. Talán ilyen magasságokig nem jutunk el, de a festésről már nem mondunk le, legfeljebb a magunkéból választunk majd a nejem sikeres locsolása után. És máshol is már értő, hogy úgy ne mondjam, szakmai szemmel nézzük a felkínált tojásokat. Hogy ebből tutira kispórolták az ecetet, azt pedig a csap alatt súrolták a kis buták!