A történetet a hatvanas évek vége felé több írótól is hallottam. Hogy valójában kik voltak ott, nem tudom. A kaland, ahogy emlegették, egy Új Írás-esthez köthető. Így egy kicsit behatárolható az időpont: az Új Írás 1961-től jelent meg, és Gerelyes Endre az egyik fix pont a történetben, az ő nevét (1973-ban halt meg) mindenki említette. Egyesek szerint – és feltehetően – rajta kívül ott volt (lehetett) Végh Antal, Soós Zoltán, talán Ladányi, Baráth Lajos, esetleg Csurka is - és még sokan mások.
Valahol Szabolcsban rendeztek nagyszabású irodalmi estet, s ahogy szokás volt, utána a háziak alaposan vendégül látták a sok pesti írót. Hogy ez a vendéglátás mit jelentett, arról nekem is vannak emlékeim: leetetést, majd kemény leitatást. A sárga földig vagy a nyírségi homokig.
A reményteli derék fiatal írók a friss levegőn érezték meg igazán, mennyire berúgtak. Annyi maradt még tudatukból, hogy ne menjenek a szállodába, próbálják egy kicsit kiszellőztetni ködös fejüket. Ahogy lenni szokott, népdalokat (Csillagok, csillagok) meg tiltott nótákat kurjongattak a sötét szabolcsi éjszakában, természetesen a Székely himnuszt is, mert azzal nagyon jól lehetett sírva-vigadni.
Olyan koromsötét volt, hogy csak egymás körvonalait látták. Olykor kettőzve is ugyanazt a körvonalat. Akkoriban a vidéki közterületek – főként persze a végeken – alig-alig voltak megvilágítva. Az egyik magyar író majdnem elbotlott valami kőben. Fölemelte, komoly súlya van, állapította meg. És eldobta.
A kő alig repült a kinyújtott karjától távolabbra.
- Piszok nehéz – kiáltotta. – Mint az ólom.
- Fogadjunk, hogy én messzebbre tudom lökni – mondta valamelyikük, talán Végh Tóni. Már érezte, hogy itt rengeteg hasonló terméskő fekszik a lábuk előtt. Fölkapott hát ő is egyet, és súlylökő pózban elhajította.
Ez valamivel jobb dobás volt, mint az előző. A többiek is felkaptak egy-egy követ, és ők is ellökték, ki mennyire bírta. Soós Zoli, aki mokány melós gyerek volt, lelépte az eldobott kövek távolságát.
- Na, figyeljetek, mert én ezt mind túldobom – kiáltotta, és valóban, megelőzte a többit.
Ezt már Gerelyes se hagyhatta szó nélkül:
- Ez semmi, most figyelj, ápám – mondta ismert palócos akcentusával. – Ákkor most jön a rekord…
Jött is, túldobta valamennyit.
Csurka is megpróbálta. Jó nagydarab ember volt, de nem súlylökő. A felkapott újabb kő a többiektől hátrébb huppant a földre. Aztán Végh kapott fel újabb követ, repült a nehéz kő, de valahol csak megállt. Gerelyesé mellett.
Az elsőséget el kellett dönteni.
- Dobjunk újrá, ápám?
- Dobjunk.
Mindketten újabb térkövet vagy affélét kaptak fel, de dobásra már nem volt idejük. Több zseblámpa fénye világította meg őket.
- Állj! Igazolják magukat! – kiáltotta az egyik rendőr, s nyomatékul a gumibotját is megemelte. – Mit művelnek itt?
- Hát, mi csak…
- Ez nem egyszerű garázdaság! Szétbontották a talapzatot!
- Milyen talapzatot?
- Hát a Lenin elvtársét. Nemrég avattuk…
Most néztek csak hátra, amikor a kézilámpák az eddig sötétbe burkolózott szoborra világítottak.
- Te jószagú… - mormolta valamelyikük. Komoly rongálást okoztak a talapzat köveiben.
Hiába magyarázkodtak, hogy ők magyar írók Budapestről, és itt volt találkozójuk, az egész társaságot előállították a nagyközségi kapitányságra. Az volt a szerencséjük, hogy az Új Írás egyik belső munkatársának valami közeli rokona belügyminiszter-helyettes volt, vagy ilyesmi. Néhány telefonos segítségkérés meg magyarázkodás – és elengedték őket.
Addigra szinte kijózanodtak.
- Máskor, ha vetélkedni akarnak – mondta búcsúzóul a parancsnok –, nézzenek jobban körül. Mert ez nem egyszerű garázdaság meg rongálás ám, ez rendszerellenes tevékenység.
Megértették, hiszen akkor még Csurka sem volt szélsőjobbos. (Vagy nem mutatta.)
