A CDU elnöksége hétfőn nagy többséggel támogatta, Észak-Rajna-Vesztfália miniszterelnökét, Armin Laschetet abban, hogy ő legyen az uniópártok kancellárjelöltje. Ez különösen a Zöldek számára jó hír. Laschet ugyanis annyira népszerűtlen Németországban, hogy ha hivatalosan is ő lesz a kereszténydemokraták és a Keresztényszociális Unió (CSU) jelöltje a szeptemberi parlamenti választáson, az hatalmas esély a környezetvédők számára. Laschet ugyanis túl gyengének és népszerűtlennek tűnik ahhoz, hogy képes legyen új lendületet adni a konzervatívoknak. Armin Laschetet ugyan sokáig Angela Merkelhez hasonlították, mivel több kérdésben inkább centrista nézeteket vall, a koronavírus-járvány kitörése óta többször is kiütközött, hogy mennyire más személyiség, mint a jelenlegi kancellár.
A CDU elnöksége ugyanakkor azt emelte ki, hogy Laschet jó válságmenedzsernek bizonyult a koronavírus-járvány során. A kereszténydemokraták több tartományi vezetője is kiállt a pártelnök mellett, köztük Tobias Hans, saar-vidéki miniszterelnök, illetve a párt alelnöke, Julia Klöckner.
Markus Söder bajor miniszterelnök, a CSU elnöke vasárnap jelentette be először hivatalosan, hogy indulna a kancellári székért. Ha a közvéleménynek kellene döntenie, akkor nem úgy határozna, ahogy azt a CDU vezetése tette. Egy felmérés szerint ugyanis, ha közvetlenül választanák meg a németek a kancellárt, bárkit jelölnének a Zöldek, akár Robert Habecket, akár Annalena Baerbockot, mindkettőjük megelőzné Laschetet, Söder viszont mindkettőjüket maga mögé utasítaná.
Hiába kedvelik jobban Laschetnél Södert, a CDU-nál sokan ellenezték, hogy átengedjék a lehetőséget a CSU elnökének és Laschet más vasárnap nyilvánvalóvá tette: nem óhajt lemondani a lehetőségről. Az ellenzők avval érvelnek, hogy a múltban eddig mindig visszaütött, ha megtették ezt a szívességet a CSU-nak. Először 1980-ban volt példa erre, amikor az uniópártok a keresztényszociálisok elnökét, Franz Josef Strausst indították a szociáldemokrata kancellárral, Helmut Schmidttel szemben. Az akkori döntést kierőszakolta Strauss. Bár 1976-os választást megnyerte a Helmut Kohl által vezetett CDU/CSU, mégsem lehetett kancellár, mert az SPD és az FDP együttesen abszolút többségre tett szert. Ekkoriban siralmas volt a CDU és a CSU viszonya, amit az is jelez, hogy 1976 novemberében a keresztényszociálisok felmondták a frakcióközösségét a kereszténydemokratákkal. Bár fél évvel később visszavonták a döntést, ám így is rossz maradt Kohl és Strauss személyes kapcsolata. Olyannyira, hogy az 1980-as választás előtt Strauss megfenyegette Kohlt: ha nem őt teszik meg a CDU/CSU kancellárjelöltjének, akkor ismét felmondja a koalícióközösséget. Július elején a CDU/CSU frakciója majdnem hétórán át tanácskozott, mígnem éjfélre megszületett a döntés: Strausst teszik meg jelöltnek. A szövetségi választást viszont elvesztette, bár ismét a CDU szerezte meg a legtöbb mandátumot, maradt a szociáldemokrata-szabad demokrata koalíció.
Legközelebb 2002-ben lehetett a CSU elnöke a kancellárjelölt, akkor Edmund Stoiber indult az uniópártok nevében Gerhard Schröder szociáldemokrata kancellárral szemben. Mi állt a háttérben? 2000. április 10-én, a kereszténydemokraták hesseni kongresszusán Angela Merkelt választották meg a CDU elnökének, 93 százalékos eredménnyel. Ám hamar meg kellett küzdenie az első nehézségekkel. Bár a CDU népszerűsége nőtt Merkel megválasztása után, ez nem volt elég ahhoz, hogy a párt megnyerje a májusban, az egyik legtehetősebb német tartományban, Észak-Rajna-Vesztfáliában rendezett választást. Ráadásul mindössze fél év után bedobta a törülközőt a főtitkári tisztségre Merkel által kiválasztott Rupert Polenz. A későbbiekben Merkel el is ismerte, hogy pártelnökségének kezdeti hónapjait nem lehet sikertörténetnek nevezni. Kohl árnyéka továbbra is a CDU-ra vetült, nem lehetett egyik napról a másikra új alapokra helyezni a pártot. A párt több erős embere rossz szemmel nézte, hogy egy keletnémet nő tehetett szert ekkora hatalomra.
Merkel talán magában sem bízott kellőképpen, vagy hatalmának megszilárdítását tartotta előrébbvalónak, s emiatt is engedte át nagyobb ellenállás nélkül a kancellárjelöltséget Stoibernek. Arra is gondolhatott persze, hogy mivel a közvélemény-kutatások nem mutattak kiugró előnyt az uniópártok számára, a voksolás végkimenetele kétesélyes volt, s egy esetleges választási vereség után aligha maradhatott volna a CDU élén.
Végül 2002 januárjában jelentették be, hogy Schröder kihívója Edmund Stoiber lesz az uniópártok részéről. Strauss egyébként egészen más egyéniség volt, mint Stoiber: sokkal színesebb, populistább, s mindenekelőtt olyan ember, aki nem mindig vette komolyan a jogállamiság játékszabályait. A Spiegel-botrányt követően, melynek során karhatalommal próbálta meg elhallgattatni a hamburgi hírmagazint, inkább már csak Bajorországra korlátozódott a népszerűsége. Stoiber konzervatívabb volt, mint a CDU általában, kevéssé színes személyiség, pontosságával, személyi feddhetetlenségével sokkal inkább porosz eszménynek felelt meg, mintsem bajornak.
Merkel jól döntött, hogy nem kapkodott két kézzel a kancellári tisztség után. Bár Schröder a 2002 szeptemberi választás közeledtével biztos vesztesnek látszott, a véghajrában behozta a lemaradását, így maradhatott az SPD és a Zöldek koalíciója. Schröder elsősorban az iraki beavatkozás elutasításának köszönhette azt, hogy a finisben a maga javára fordította az eredményt. Merkel 2005-ben már nem engedte át a lehetőséget a CSU-nak, s mindmáig ő a német kancellár.
