Megszokhattuk már, hogy Gulyás Gergely szóvivői tájékoztatóin a külpolitikai kérdéseket illetően időnként a tényeket sajátos módon értelmező kijelentések hangoznak el. Így történt például amikor a CSU egykori elnöke, Franz Josef Strauss szellemi örökösének nevezte a Fideszt. Mindezt egyebek mellett arra hivatkozva, hogy a magyar kormánypárt azt képviseli, amit Strauss, nevezetesen nemzeti szuverenitásunk leginkább egy erős Európában érvényesülhet. Strauss azonban teljesen más értelemben alkalmazta a nemzeti szuverenitást, ő egy olyan Európát képzelt el, amely a bipoláris világrendben is meg tudja védeni magát.
A berlini focicsapat, a Hertha BSC által a Magyar Nemzetben megjelent interjúja miatt elbocsátott magyar kapusedző, Petry Zsolt ügye kapcsán pedig azt találta mondani, „elsősorban Németországnak kell arra a kérdésre válaszolnia, hogy egy jogállamról beszélünk-e még vagy sem. A szólásszabadság valóban közös és európai érték. A XX. században volt totalitarizmus, ami Németországból indult, nem szeretnénk, ha a XXI.-ben is lenne.” Azért tehát, mert egy klub menesztette Petryt, a teljes német jogállamiságot, a szólásszabadság németországi tiszteletben tartását kérdőjelezi meg. Mindez azért is sajátos, mert a Népszabadság bezárásakor a kormány mosta kezeit, mondván, az egy magáncég, amihez semmi köze sincs. Ezúttal azonban egy fociklubot azonosít Németországgal. Ez a hozzáállás persze a magyar viszonyokat is jól tükrözi. Itthon természetesnek tartja a kormány, hogy egy egyszerű focicsapat mögött kormányzati attitűdöt kell keresni. Itthon ugyanis magától értetődő, hogy a labdarúgó csapatokat a kormányhoz közel állók irányítják, s a jelek szerint a magyar kabinetnél el sem tudják képzelni azt, hogy egy proficsapat piaci alapokon is képes működni és nem csak a kormányzat átirányított pénzei tartják fenn.
De tekintsünk el a magyar kormány vádaskodásaitól, a primitív, hangulatkeltő megnyilvánulásoktól. A német szólásszabadság kérdése ugyanis Berlinben örökzöld téma abból a szempontból: hol húzhatjuk meg a szabad véleménynyilvánítás és a diszkrimináció határát? Mi az a kijelentés, ami már nem megengedhető? Azért is butaság a Petry-ügy kapcsán a nácizmussal előhozakodni, mert a berlini kormányzat éppen a sötét múlttól akar minél nagyobb távolságot tartani azzal, hogy keretrendszerben szabályozza, melyek azok a kijelentések, amelyek már gyűlöletbeszédnek számítanak, s a másik kirekesztését célozzák, bármilyen okból. Egy olyan országban, amely komolyan veszi az Európai Unió alapértékeit, a demokratikus jogrendszert, magától értetődő, hogy nem engedik szabadjára a hazugságokra épülő gyűlöletkampányt. Németországban a szélsőjobb kivételével mindenki egyetért abban, hogy ez nem a szólásszabadság korlátozása, hanem annak a garanciája, hogy egy társadalom normális körülmények között is létezhet.
Azért is rendkívül visszatetsző éppen Németországot vádolni a szólásszabadság korlátozásával, mert Európa államai közül itt tartják talán a legfontosabb értéknek a politikai korrektséget. Rendkívül érzékenyen reagálnak a gyűlöletkeltés legenyhébb formáira is. Az országban különösen nagy hangsúlyt helyeznek arra, hogy a szólásszabadságra hivatkozva ne bélyegezhessenek meg vallást, vagy etnikai csoportot.
A szólásszabadság már az 1789-es francia forradalom egyik alapvető dokumentumába, az Emberi és polgári jogok nyilatkozatába is bekerült. 11. cikkelye monda ki, hogy a szólásszabadság az egyik legfontosabb alapjog. Ma pedig a demokratikus jogállam egyik legfőbb értéke. A nemzetiszocializmusban aztán 1933-ban, majd 1934-ben korlátozták a szólásszabadsághoz fűződő jogokat.
Németországban már nem sokkal a nácizmus bukása, a második világháború után szembesültek a dilemmával: hol rejtőznek a szólásszabadság határai? S már rögtön az első ilyen ügy rámutatott, hogy jogállamban egy ilyen kérdés eldöntésénél mennyire fontos a független alkotmánybíróság szerepe. 1950-ben mutatták be annak a Veit Harlannak az új filmjét, aki a korszak egyik legismertebb antiszemita alkotását, a Jud Süsst is rendezte, s ő maga is hírhedt antiszemita volt. A hamburgi újságíró, Erich Lüth 1950-ben ezért a film bojkottjára szólított fel, amire Harlan beperelte, s a bíróság utóbbinak is adott igazat, mondván, az újságíró megsértette jó hírnevét. Csakhogy Lüth az időközben létrejött német alkotmánybírósághoz fordult, amely – igaz, csak 1958-ban - neki adott igazat. A taláros testület indoklása szerint a bojkottfelhívással csak a véleményét fejezte ki.
A hatályos német szabályozás értelmében a szabad véleménynyilvánítás korlátozása a diszkriminációra, gyűlöletre, erőszakra vagy szegregációra való felbujtás esetén alkalmazható, ha ezt „tudatos célból és bizonyos okokból” alkalmazzák. Pontosan meg is határozzák, mit jelent a „tudatos cél”. Eszerint az elkövető szándékosan szít gyűlöletet a megkülönböztetés céljával. Teljesen mindegy, eléri-e a célját, a törvény a szándékot is bünteti.
A rasszizmus elleni törvény tiltja a gyűlöletkeltés bármely formáját nemzeti vagy etnikai származás, bőrszín, állampolgárság alapján. Az antidiszkriminációs törvény pedig egyebek mellett a következők alapján tiltja a megkülönböztetés minden formáját: kor, születési hely, családi állapot, politikai, szakszervezeti meggyőződés, szexuális orientáció, nyelv, fogyatékosság, társadalmi eredet, vallás vagy hit, testi, genetikai jellemzők, jelenlegi vagy korábbi egészségi állapot. A bíróság ennek alapján futballhuligánokat is elítélt, akik – miközben egy török párra támadtak – Mohamed prófétát becsmérelték és közben náciköszöntéssel adták mindenki tudtára, milyen oldalhoz is tartoznak.
A német törvény szigorúan bünteti a saját fajának felsőbbrendűségét, vagy a faji gyűlöletet hirdetőket. Bíróság ítélt el egy férfit, aki nemzetiszocializmust népszerűsítő szlogeneket festett közlekedési táblákra, múzeumokra.
A törvény tiltja továbbá azon csoportokhoz való tartozást, amelyek nyíltan kirekesztést, gyűlöletet szítanak. Bíróság ítélte el egy csoport tagjait, amely neonáci koncerteket szervezett. Rendkívül szigorúan veszik Németországban a holokauszt tagadását. Egy férfit azután ítéltek el, hogy az illető honlapján azt követelte, állítsanak újra üzembe gázkamrákat a zsidókkal szemben.
A közösségi oldalak új kihívások elé állították a német törvényhozókat. Így 2018-ban lépett életbe a Hálózati Végrehajtási Törvény (NetzDG), amely kimondta: ha a vállalatok nem távolítják el 24 órán belül a gyűlöletbeszédet tartalmazó bejegyzéseket, súlyos pénzbüntetésre számíthatnak. Ennek összege 5-től 50 millió euróig terjed. Azon platformokra vonatkozik a jogszabály, amely kétmilliónál több felhasználóval rendelkezik. Ugyanakkor a törvény nem érinti az üzenetküldő szolgáltatásokat, így a WhatsAppot. A német állampolgárok a Szövetségi Igazságügyi Hivatalnál egy űrlapon jelenthetik, ha szabályszegést tapasztalnak, a hivatal ezután vizsgálódni kezd. A vállalatok pedig saját felületeket fejlesztettek, amelyen szintén jelenteni lehet a szabálysértő bejegyzéseket. A rendelkezés természetesen a Facebookot érintette a legérzékenyebben.
A legtöbb demokráciában a vélemény szabadságának korlátozása nem akadályozhatja az eltérő vélemények képviseletét, hanem akkor alkalmazható, ha az állami, vagy más fontos érdekeket veszélyeztet. Elsők között említik ezzel kapcsolatban a kiskorúak védelmét. A szólásszabadságnak tehát igenis vannak határai: egy demokráciában már diszkriminációnak számít a gyűlöletkeltés, vagyis az, amire egyes államokban egy teljes kormányzati politika épül.
Milton, az úttörő
A szólásszabadság jogrendszerbe foglalása érdekében 1644. november 23-án jelentette meg John Milton az Areopagitica című röpiratát az Angol Parlament cenzúra törvénye ellen a szólás- és lelkiismereti szabadság érdekében – íra a Wikipédia. Az 1643-as angol cenzúra törvény előírta:
- minden nyomtatott kiadvány engedélyeztetését minden nyomtatott kiadványnak a Cenzori Hivatalnál (Stationers’ Hall) történő regisztrálását, a szerző, kiadó, és a nyomda pontos megjelölésével
- minden kormányt kritizáló könyv felkutatását, elkobzását és megsemmisítését
- minden ellenzéki írónak, nyomdásznak és kiadónak az elfogását és bebörtönzését.
A cenzúratörvény 1689-ig volt érvényben. 1689-ben az English Bill of Rights kodifikálta a szólásszabadságot. Ezek miatt nem történhetett felelősségre vonás semmilyen bíróságon vagy más helyen a Parlamenten kívül.
Az Emberi Jogok Egyetemes nyilatkozatának 19. paragrafusa (1948) szerint a szólásszabadság elidegeníthetetlen jog. „Minden személynek joga van a vélemény és a kifejezés szabadságához, amely magában foglalja azt a jogot, hogy véleménye miatt ne szenvedjen zaklatást, és hogy határokra való tekintet nélkül kutathasson, átvihessen és terjeszthessen híreket és eszméket”.
Az Európai Emberi Jogi Bíróság egy 1976-os határozata úgy fogalmaz, hogy „a szólás szabadsága nemcsak azokra az 'információkra' és 'eszmékre' vonatkozik, amelyeket az emberek jó néven vesznek […], hanem azokra is, amelyek bántják, felháborítják vagy zavarják […] a lakosság bármely részét”.
