Bálványfa. Összekeverik az ecetfával, mintha nem lenne mindegy. Gyom, mondják rá, és kihuzigálják a flaszterből, mert képes bármilyen repedésben megtelepedni. Kinő elhagyott falakból, tetőkből, gyökereivel szétfeszít térkövet, járdát, elhanyagolt házalapot. Ha teret hagynak neki, szinte pillanatok alatt délceg törzset növeszt, hozzá impozáns lombkoronát, és a legriasztóbb benzingőzben is termeli az oxigént, csak ő tudja, miből.
Budapesten bálványfautálat van. Ebben a városban, ahol számolatlanul ölik a fákat, ez az önmagától bárhol megkapaszkodó, mindent túlélő biológiai csoda: ellenség. Párizsban hosszú allék két oldalát kísérik a gondosan karbantartott bálványfasorok, csak Budapest háklis, nem kell neki az olcsó, mindenből megélni képes zöldség.
A Középső-Ferencvárosban a rehabili első épületébe 1992-ben költöztek be az új lakók. A belső udvarokat a kertészek parkká nyitották, és két hatalmasra nőtt bálványfa köré rendezték a sétányt, a bokrokat meg a faiskolából szalajtott tanoncokat. A bálványfák koronája magasabbra nőtt, mint a házak, az egyik a park közepén trónolt, a másik félrehúzódva. Törzsét vastag dróthurok kerítette körbe, emlékeztetve arra az időre, amikor a fa még néhány számmal kisebb volt, és a lakók talán egy ruhaszárító kötél egyik végét erősíthették rá. Aztán a régi lakók kiköltöztek, kilakoltatódtak, a fa meg ott maradt, megnőtt, a hurok is a törzs részévé vált.
Az árnyas parkba beköltöző lakók imádták a Pest közepi oázist, és első dolguk volt reklamálni az önkormányzatnál a bálványfák miatt. Invazív gyom, fölpattintja az udvar térköveit, magoncokat nevel, a virágja eltömi az ereszcsatornát. Az önkormányzat szemügyre vette, és a méretükre való tekintettel védetté nyilvánította a két fát. A lakók egy része örült, másik része nem hagyta annyiban. A bálványfáknak rossz szokásuk, hogy ágakat dobálnak le magukról, erre hivatkozva a lakók életveszélyt kiáltottak, és lefejeztették a fákat. Azon a télen úgy álltak az udvaron, mint két köcsögfa, és erősen próbálkoztak az életben maradással.
Amikor világossá vált, hogy kizöldülnek, jöttek lakók, akik méreggel kezdték locsolni a fák tövét, amitől a szélen álló fa három nagy törzse közül kettő elpusztult, a harmadik, viszont nekidurálta magát, és hat évnyi meddőség után virágba borult, hogy fura illatával telenyomja az udvart. A középen álló fa az évek alatt belefáradt, és gallyanként föladta. Legvégül a közepe pusztult el, mintha a szíve állt volna meg. Kicsit meg is dőlt – voltak, akik remélték, hogy rádől azokra, akik mérgezték, de az igazságszolgáltatás sosem ennyire egyenes. A héten ipari favágók jöttek, és kivágták. Egy méternél is szélesebb átmérőjű törzsének csonkja ott maradt a park közepén. Az udvaron játszó gyerekek körbeállták, mintha valóban bálvány pusztult volna el a szemük láttára. Az áprilisi nap meg akadálytalanul sütött a parkra néző ablakokra, megelőlegezve a nyári perzselést. Köszönte szépen, hogy elvitték az útjából az árnyékot adó lombkoronát. Övé itt a tér, meg a térkő.