A görög rendőrség mintha némi megkönnyebbüléssel jelentette volna be, hogy az oknyomozó újságíró, Jeorjiosz Karaivaz egy bandaháború áldozata lett. Az athéni hatóságot nyilván azért nyugtatta meg némiképp ez a fejlemény, mert a jelek szerint nem politikai hátterű gyilkosságról volt szó. Ettől függetlenül tény: Karaivazt munkája miatt ölték meg. Több mint három évtizedes karrierje során rendkívüli befolyásra tett szert, cikkeivel a rendőrség egyes döntéseire is hatással volt.
Sajnos az utóbbi időben egyre inkább azt tapasztaljuk, hogy az uniós országokban nagy ára van a híreknek. Máltán 2017-ben Daphne Caruana Galizia, Szlovákiában pedig 2018 februárjában Ján Kuciak fizetett az életével azért, mert olyan korrupciós ügyeknek ment utána, ami nem tetszett a szervezett bűnözésnek. Ráadásul azt is felgöngyölítették, hogy egyes politikusok összejátszanak a maffiával.
A hatalmon lévők manapság sokhelyütt mintha egészen másként tekintenének az újságírásra, mint ahogyan azt egy jogállamban elvárnánk. Egyre inkább úgy vélik, az újságíró feladata, hogy változtatás nélkül írja le mindazt, amit tollba mondanak neki, és eszébe ne jusson utánamenni a hatalmon lévők korrupt ügyeinek.
Az újságírókkal szembeni nyomásgyakorlásnak sokféle módozata is van. Janez Jansa szlovén miniszterelnök például telefonon hordta le azt az újságírót, aki a túlkapásait merészelte bírálni. Lengyelországban a kormány szép lassan be akarja kebelezni a független sajtót. Egyre kevesebb olyan állam marad, mint Németország, ahol a sajtót szinte példátlan függetlenség jellemzi. Ugyanakkor az ottani médiumok arra is ügyelnek, hogy a szabadság ne torkolljon diszkriminációba. Sajnos, más országokban pedig tudatosan törlik el a szabad véleménynyilvánítás és a diszkrimináció határait, ami a sajtó hitelességének is árt.