Babacipő eladó, sosem hordták – ezt a mondatot nem Lydia Davis írta, hanem állítólag Hemingway egy bárban iszogatva arra a felvetésre találta ki, hogy lehet-e pár szót, jelen esetben – ha az angol eredetit nézzük (For sale: baby shoes, never worn) – hatot, történetté gyúrni. A kísérletből néhány éve az amerikai SMITH magazin sorozatot indított és egy könyvnyi hatszavas „történetet” vagy történetkezdeményt gyűjtött össze, de 2017-ben Dragomán György is ebből ötletet merítve hirdetett úgynevezett Zanzajátékot közösségi oldalán, melynek során híres regények tartalmát lehetett neki összesen hat szóban elküldeni.
S hogy miért érdekes ez Lydia Davis harmadik magyarul megjelent kötete, az Elég jól elvagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban is kapcsán? Azért, mert az amerikai szerző mesterfokon űzi az egymondatos történetmesélést. Nem korlátozza ugyan magát hat szóra, és olykor megszalad a billentyűzete – a könyv dinamikáját a különböző hosszúságú, egymondatostól 20 oldalasig terjedő szövegvariánsok adják –, mégis ez, a pár szavas történetek gondolatébresztő jellege az, ami leginkább magával ragadja az olvasót.
Lydia Davist könnyű olvasni, mégsem könnyű olvasmány. Az elég jól elvagyok… amolyan minden napra egy gondolat típusú könyv, 330 oldalon 122 történet, melyek mindegyike után érdemes egy kicsit megállni, ízlelgetni az olvasottakat, máskülönben mondatok puszta egymásutánjaként, szinte észrevétlen suhannak át rajtunk a szerző benyomásai. Nem tudom, hogy novelláknak nevezhetők-e, inkább hétköznapi költészetnek hívnám: csupa olyan megfigyeléssel, abszurd felvetéssel (elhunytak hobbijait felsoroló gyászjelentésekkel és beszélő háztartási tárgyakkal), soha el nem küldött panaszlevelekkel (Kedves fagyasztottborsó-gyártó!, Kedves borsmentás cukorkát gyártó cég!), álmokkal és Flaubert-parafrázisokkal teli gondolathalom, melyek milliószor átfutnak ugyan mindannyiunk agyán, még az is lehet, hogy feljegyezzük őket a naptárszélre, noteszbe telefonálás közben, esetleg teleírjuk velük a fiókot, de egészen biztosan nem jut eszünkbe kiadni őket. Sokszor a felhők fölött mindig kék az ég típusú közhelyeket sorol, valahogy mégis inkább merésznek, semmint közhelyesnek mondanám. „Most, hogy egy ideje már itt vagyok, határozottan állíthatom, korábban még sose voltam itt.” „A sok piszok alatt a padló valójában nagyon is tiszta.” „105 éves, ma már akkor sem élne, ha nem halt volna meg.”
S bár akad a kötetben nem egy terjedelmesebb alkotás is, valahogy – nyelvileg mindenképp – azok is mintha történetzanzák lennének. Nüansznyi részletektől hemzsegő gondolatfoszlányok sokszor illogikus egymásutánja – épp úgy elmondva, ahogy sztorizik az ember a barátainak. A mélység megélése pusztán azon múlik, haver vagy legjobb barát-e az olvasó – a szerző hol így, hol úgy beszél hozzánk. Olykor felszínesen, a sztori húzószálait kiemelve mesél (ahogy álmokról szoktunk), máskor zavarba ejtő részletességgel tárja fel legbelső vívódásait (szerettei elvesztéséről).
Abszurd dolgokon gondolkodik, például, hogy milyen szöget zár be a tehén teste legelés közben, oldalról nézve, hogy mi történt Ödön von Horváthtal, amikor a bajor Alpokban egyszer egy férfi csontvázára bukkant, vagy hogy mit mond a fémmosogató alján koppanó üveg turmixgép: „Kabala”. Ezek az abszurdok mégis nagyon valóságosak, csupa olyan mélázás, melyet észrevétlenül mi magunk is lejátszunk fejben, naponta nem egyszer, csak aztán visszarázódva a „normalitásba” hagyjuk elillanni őket. Lydia Davis nem hagyja. „Elment a kutya. Hiányzik nekünk. (…) Néha itt-ott még találunk fehér szőrszálakat a házban és a ruhánkon. Felvesszük. Ki kéne dobnunk. De csak ennyi maradt belőle. Nem dobjuk ki. Esztelenül reménykedünk, hogy ha elég szőrszálat gyűjtünk, akkor össze tudjuk majd rakni belőle e kutyát.”
(Ford. Orzóy Ágnes. Magvető, 2021. 330 o.)
