Előfizetés

Elég jól elvan (Lydia Davis: Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban is)

CS. O.
Publikálás dátuma
2021.04.17. 12:12

Babacipő eladó, sosem hordták – ezt a mondatot nem Lydia Davis írta, hanem állítólag Hemingway egy bárban iszogatva arra a felvetésre találta ki, hogy lehet-e pár szót, jelen esetben – ha az angol eredetit nézzük (For sale: baby shoes, never worn) – hatot, történetté gyúrni. A kísérletből néhány éve az amerikai SMITH magazin sorozatot indított és egy könyvnyi hatszavas „történetet” vagy történetkezdeményt gyűjtött össze, de 2017-ben Dragomán György is ebből ötletet merítve hirdetett úgynevezett Zanzajátékot közösségi oldalán, melynek során híres regények tartalmát lehetett neki összesen hat szóban elküldeni. S hogy miért érdekes ez Lydia Davis harmadik magyarul megjelent kötete, az Elég jól elvagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban is kapcsán? Azért, mert az amerikai szerző mesterfokon űzi az egymondatos történetmesélést. Nem korlátozza ugyan magát hat szóra, és olykor megszalad a billentyű­zete – a könyv dinamikáját a különböző hosszúságú, egymondatostól 20 oldalasig terjedő szövegvariánsok adják –, mégis ez, a pár szavas történetek gondolatébresztő jellege az, ami leginkább magával ragadja az olvasót. Lydia Davist könnyű olvasni, mégsem könnyű olvasmány. Az elég jól elvagyok… amolyan minden napra egy gondolat típusú könyv, 330 oldalon 122 történet, melyek mindegyike után érdemes egy kicsit megállni, ízlelgetni az olvasottakat, máskülönben mondatok puszta egymásutánjaként, szinte észrevétlen suhannak át rajtunk a szerző benyomásai. Nem tudom, hogy novelláknak nevezhetők-e, inkább hétköznapi költészetnek hívnám: csupa olyan megfigyeléssel, abszurd felvetéssel (elhunytak hobbijait felsoroló gyászjelentésekkel és beszélő háztartási tárgyakkal), soha el nem küldött panaszlevelekkel (Kedves fagyasztottborsó-gyártó!, Kedves borsmentás cukorkát gyártó cég!), álmokkal és Flaubert-parafrázisokkal teli gondolathalom, melyek milliószor átfutnak ugyan mindannyiunk agyán, még az is lehet, hogy feljegyezzük őket a naptárszélre, noteszbe telefonálás közben, esetleg teleírjuk velük a fiókot, de egészen biztosan nem jut eszünkbe kiadni őket. Sokszor a felhők fölött mindig kék az ég típusú közhelyeket sorol, valahogy mégis inkább merésznek, sem­mint közhelyesnek mondanám. „Most, hogy egy ideje már itt vagyok, határozottan állíthatom, korábban még sose voltam itt.” „A sok piszok alatt a padló valójában nagyon is tiszta.” „105 éves, ma már akkor sem élne, ha nem halt volna meg.” S bár akad a kötetben nem egy terjedelmesebb alkotás is, valahogy – nyelvileg mindenképp – azok is mintha történetzanzák lennének. Nüansznyi részletektől hemzsegő gondolatfoszlányok sokszor illogikus egymásutánja – épp úgy elmondva, ahogy sztorizik az ember a barátainak. A mélység megélése pusztán azon múlik, haver vagy legjobb barát-e az olvasó – a szerző hol így, hol úgy beszél hozzánk. Olykor felszínesen, a sztori húzószálait kiemelve mesél (ahogy álmokról szoktunk), máskor zavarba ejtő részletességgel tárja fel legbelső vívódásait (szerettei elvesztéséről). Abszurd dolgokon gondolkodik, például, hogy milyen szöget zár be a tehén teste legelés közben, oldalról nézve, hogy mi történt Ödön von Horváthtal, amikor a bajor Alpokban egyszer egy férfi csontvázára bukkant, vagy hogy mit mond a fémmosogató alján koppanó üveg turmixgép: „Kabala”. Ezek az abszurdok mégis nagyon valóságosak, csupa olyan mélázás, melyet észrevétlenül mi magunk is lejátszunk fejben, naponta nem egyszer, csak aztán visszarázódva a „normalitásba” hagyjuk elillanni őket. Lydia Davis nem hagyja. „Elment a kutya. Hiányzik nekünk. (…) Néha itt-ott még találunk fehér szőrszálakat a házban és a ruhánkon. Felvesszük. Ki kéne dobnunk. De csak ennyi maradt belőle. Nem dobjuk ki. Esztelenül reménykedünk, hogy ha elég szőrszálat gyűjtünk, akkor össze tudjuk majd rakni belőle e kutyát.” (Ford. Orzóy Ágnes. Magvető, 2021. 330 o.)  

Ross Károly: Ház eladó

Ross Károly
Publikálás dátuma
2021.04.17. 11:11

Fotó: ISABELLE ROZENBAUM / AFP
Cigánynak, arabnak, kurvának nem adhatjátok el. Megegyeztünk? – Honnan tudnánk… kérdezzük meg tőle? – Azt hittem, fiam, ennyi idős korodra már tisztában vagy az egyes rasszokkal. Legalábbis ezekkel. – A kurva mióta rassz? – A kurva, az kurva. Rá van írva a külsejére. Csak van hozzá szemed? – Van. De ha már itt áll előttem… – Megmondod, hogy bocs, de közben kaptál egy jobb ajánlatot. Agyő! Költözni akartak. Régóta tervezték, de nem mertek szólni a szülőknek. Direkt nekik építették a kerti toldalékot, egyetlen közös fala volt a régi házzal, a bejáratot, a kertet együtt használták. Egy ismerősük segítségével külön lakásnak nyilvánították, külön helyrajzi számmal. De még mindig hezitáltak, míg végül a fiú a szülei elé állt. – Mégis, megkérdezhetnénk, hogy miért? – Úgy gondoltuk, nem indokoljuk – mondta a fiú. – Egyszerűen csak mehetnéketek van? – Úgy valahogy. – Hát ez fasza! – fakadt ki az apa. Árulás volt, csúnya árulás. Még talán rosszabb is. Az apja majdnem beleszakadt a munkába, mikor a toldalékot építették, bankbetétje teljesen lemerült. És most nem merik megmondani neki, hogy a lakásért kapott teljes összeget vinni akarják magukkal. Az első érdeklődő egy doktornő volt a férjével. Végigkritizálták a lakást, és már mentek is. A második egy középkorú nő, aki idős anyjának szerette volna, de mivel öt lépcsőfok vezetett az ajtóhoz, meg sem mászták. A következő hölgy manikűrszalont szeretett volna nyitni benne, elküldték. Még sokan jöttek, de a házrész valahogy senkinek sem kellett. A fiú apja, valahányszor új érdeklődő tűnt fel a színen, kiállt házának ajtajába, s terepszínű mellénye előtt összekulcsolt karjai­val, szintén terepszínű katonasapkájában végig követte, ahogy jövet is, menet is elhalad a közös gyalogúton. Oda sem morrantott senkinek, pedig néhányan ráköszöntek, vagy csak annyit mondott, hogy: Adjon isten! Aztán megjelent egy sötét bőrű férfi, mikor meglátták, megtorpantak. Rájöttek, hogy semmiféle taktikát nem dolgoztak ki erre az esetre. – Meg szabad nézni? – kérdezte a férfi, és már ment is föl a lépcsőn. Félreálltak az útjából. Intelligensen, érdeklődően kérdezett, nem fitymált le semmit, sőt. Látták az arcán, hogy tervek forognak a fejében, amint helyiségről helyiségre halad. Az árra rá se kérdezett, szóba se hozta. Negyedóra elég volt neki mindenre. – Tetszik – mondta végül. – Kifejezetten tetszik. Megengedik, hogy még egyszer visszajöjjünk? Azt mondták, hogy igen. Kikísérték a kapuig, s mikor jöttek vissza, az apa elébük állt. – Remélem, elküldtétek a picsába. – Hogy küldhettük volna el, apa! Egy intelligens… – Nem érdekel! Tőlem miniszter is lehet, ez akkor sem teszi be ide a lábát! – Még az sem biztos, hogy… – De biztos! Hát nem néztétek meg? Hová tettétek a szemeteket? – Még ha rassz is, attól még lehet rendes ember – szólalt meg a lány. – Lehet! Esetleg! De ne akarjátok, hogy ezt én derítsem ki. A saját házamban! Derítse ki más! – Nézd, apa… – Nincs nézd, apa! Be ne engedjétek ide még egyszer! Kellemetlen helyzet volt, kifejezetten. Nem elég, hogy úgy szöknek meg tőlük, hogy a zsákmányt is magukkal viszik, még az egyedüli kérésüket sem képesek teljesíteni. – Ha van isten, akkor hegedűművész. Vagy legalább zenetanár. Vagy… – mondta a lány. – Ne reménykedj. Apámtól lehet maga az Atyaúristen is, ha egyszer… Szóval találjuk ki inkább, hogy szabadulhatunk meg tőle. Ha tényleg visszajön. – Mondjál egy millióval többet. Kettővel. – És ha megadja? – Hm. – Mi van, ha azt mondjuk, meggondoltuk magunkat és nem adjuk el a házat? – Jó, mondjuk azt. A férfi másnap hívta őket. A fiú elmakogta a telefonba a kitalált mondatot. – Ne vicceljen már! Tegnap még igen, mára már nem? Ez komoly? – Komoly. Van ilyen, nem? – Hát persze. Persze, hogy van. Kérdezhetek valamit? – Hogyne. – Az a militáns kinézetű egyén talán az apja volt? – Ki… kicsoda? – Aki úgy nézett végig rajtam, mint egy… na, inkább nem mondom. – Igen, az volt. Ő a másik ház tulajdonosa. – Aha, értem. Hát, nagy kár. Szerintem a vevő szívesen rátett volna akár egymilliót is az árra, mert nagyon tetszik neki. Tudja, egy kolléganőmről van szó, neki pont ideális lett volna. Magyar hölgy, csak a pontosság kedvéért. A szülei azon a környéken élnek, ő maga is ott nőtt fel. Ezért is áll annyira közel a szívéhez. – Ha mégis úgy döntenénk, hogy eladjuk, felhívom, rendben? – mondta a fiú. – Megvan a száma. – Rendben – mondta a férfi, és úgy nyomta ki a telefont, hogy nem köszönt el. Elmesélte a hívást a lánynak. – Hát ezt rendesen beszoptuk. Mi van, ha több komoly érdeklődő nem is lesz? – Lesz, egészen biztosan, csak ki kell várni. – Itt fogunk megöregedni. A… nem is tudom, milyen apád mellett. – Hagyd az öreget, a maga szemszögéből igaza van. – Ha lesz még érdeklődő, rá fogja fogni, hogy buzi. Elhiszed? – Ne légy ilyen gonosz. Abban is van valami, amit… Vártak egy hétig, egyetlen érdeklődő sem jelentkezett. Az apa terepszínű mellényét és a katonasapkáját visszacserélte szakadt szvetterére. – Majd csak akad valaki, ne búsuljatok – biztatta őket. – Akadt volna… – mondta a lány, de olyan halkan, hogy ne hallja meg. Közben mind gyűlöletesebbé, mind használhatatlanabbá vált számukra a ház, amit idáig szerettek. A parányi terasz, ahol esténként elüldögéltek egy pohár bor mellett, szűkös lett, fojtogató, miközben a nagyszoba hodállyá tágult, a hálóban, ha leléptek az ágyról, a falba ütközött a lábuk. A szekrények dugig voltak, folyt ki belőlük minden, a színharmónia pedig, amit valamikor olyan gondosan állítottak össze, nevetséges giccsé változott. – Hívd fel azt a férfit. – Biztos vagy benne, hogy ezek után érdekli? – Nem neki kell, és én elhiszem, amit mondott. A harmadik próbálkozásra érte csak el. – Nézze, elmondtam a hölgynek mindent, amit láttam, tapasztaltam. A ház nagyon tetszene neki. – Mi nem? – Nem is sejti? – Jó, de azt mondta… szóval… hogy nem magának kell. És hogy a hölgy… – Magyar. Igen. Ezt mondtam. – Akkor? – Mit akkor? Maga tényleg nem érti? – Nem, nem egészen. – Na, jó. Beszélek vele még egyszer, és visszahívom. Vártak. Napokig, hetekig. Jött néhány érdeklődő, megnézték a házat, és kifelé menet a terepszínű ruhába öltözött férfit. Egyikük sem hívta vissza őket. A férfi sem.

Kiss Noémi: Kulcsár Ernőné babája

Kiss Noémi
Publikálás dátuma
2021.04.17. 10:10

Fotó: Magyar Rendőr / Fortepan
1947. február 18-án vettük fel Kulcsár Ernőné süketnéma nőt szülésre. A Szent István Kórház szülészeti osztályán teljesítettem aznap szolgálatot. Még azon a napon este 8 órakor meg is szült egy 2500 grammos, érettnek látszó, bár kissé koraszülött, de életképes leánygyermeket. Másnap reggel a gyermeket még nem adtuk oda az anyjának, de utána való napon a 9 órai reggeli szopásnál első ízben ő vette el tőlünk, ekkor szoptatta meg a gyermeket először. Én ennél a szopásnál nem voltam jelen, de nappali váltótársam közölte velem, hogy a szopás minden nehézség nélkül megtörtént. Délben a 12 órakor megtartott szopásnál sem voltam jelen, csak délután 3 órakor vettem át a szolgálatot. A 3 órás szopásnál, úgy, mint az este 6 órásnál, rendellenességet nem észleltem. Este 9 órakor van az utolsó szoptatás, ilyenkor látjuk el a gyereket éjszakára. A szomszéd ágyaknál dolgoztam, amikor a mellette levő ágyhoz értem, észrevettem, hogy Kulcsárné gyermeke az anyja mellénél egészen kék (cyanoticus). A gyermek orra neki volt szorítva az anya mellének, a szája a mellbimbó felett a mellnek volt nekiszorítva. Az anya a gyermeket bal karján fogta és erősen odapréselte a melléhez. Odaugrottam és rákiáltottam az anyára, hogy mit csinál maga itt. Ő csak az ijedt arcomat látta, és látta, hogy rákiáltok (mert süketnéma), mire ő ijedten kapta el a gyereket magától, és mutatta, hogy nem csinált semmit. Kulcsárné arca lángvörös lett és nagyon zavart volt. Rémületet és bánkódást nem láttam rajta. A gyermekkel nyomban kiszaladtam a gyerekszobába és azonnal küldtem Gustin Anna doktornőért. Közben a gyereket élesztgetni kezdtem és globelin- és tetrecorinjekciót szívattam már fel, hogy az orvosnő érkezésekor rendelkezésre álljon. Az orvosnő mindent elkövetett a gyermek felélesztésére, de minden igyekezetünk ellenére kb. fél óra múlva a gyermek meghalt. Akkor, amikor az anyától a gyermeket elkaptam, láttam, hogy a gyermek orra egészen be volt lapulva. A feltett kérdésre előadom, hogy miután az anyával közöltük, hogy a gyermek meghalt, egy kicsit sírni kezdett, de majd napirendre tért felette. Amikor a gyermeket kivittem a gyermekszobába, nyomban kibontottam, nyakszívást végeztem rajta, majd hideg-meleg vizes pakolást és mesterséges légzést alkalmaztam. Magasan lóbáltuk őt és közben az orvosnő injekciókat adagolt. Ezt a műveletet többször is megismételtük, kb. fél óra hosszat élesztgettük. Azt nem merem állítani, hogy az anya szándékosan megfojtotta a gyermeket, de bennem azt a benyomást keltette. Az anya süketnéma és kissé zavart elméjűnek látszik. Többször láttam tőle értelmetlen, ideges mozdulatot, egyébként nyugodtan fekszik az ágyban.                                                                                                      Felolvasás után aláírta:                                                                                                                 Hatvani Erzsébet Kérésemre 2021. február 10-én hozzák fel Hatvani Erzsébet tanúvallomását Kulcsárné vádlott és később gyerekgyilkosságért elítélt fiatal anya ügyében. Hatvani Erzsébet hajadon, Budapest XIV., Törökőr út 58. szám alatti lakos, foglalkozása szülésznő. A terhelthez való viszonya: érdektelen. Sárga, gépelt papírok, ítélet, orvosi lelet, halotti szemle.                                                                                                        aláírás: százados, Dr. Bodonyi